Tehetség, vagy csak szorgalom?

Sokszor ötlik fel bennem, hogy abbahagyom, de másnap ismét újra kedvem támad, feléled a harci szellem és hajt tovább. Sokszor megkérdezem magamtól, hogy elég jó vagyok-e, hogy nem csak egy középszer, amit nyújtok. Nem kellene, mert ha szeretem csinálni, amit csinálok, akkor nem szabadna, hogy ez érdekeljen, vagy befolyásoljon.

Azt mondják, hogy Magyarország a tehetségek hazája. Valóban sokan vagyunk. Bár én másképp fogalmaznék, maradjunk annál, hogy sokan szeretünk alkotni. A tehetség egy ennél bonyolultabb és megfoghatatlanabb fogalom. Szóval rengetegen írunk, tengernyien éneklünk, illetve több ezren rajzolunk. Valaki jobban, valaki gyengébben. Ám ez így van rendjén. Én mindet csinálom, mellesleg pszichológia szakra jártam az egyetemen, így megtanultam, mi a kreativitás, meg a tehetség definíciója, emellett azt is, hogy ezeknek szintjei is vannak. Mindkettőhöz kell egy veleszületett hajlam és képesség, intelligencia, szorgalom, kitartás és a flow...

Hiába lehetnél profi zenész, ha nem gyakorolsz. És hiába rajzolsz éjjel-nappal, ha nincs meg az a finom motorika a kezedben, ami gördülékennyé teszi az alkotást. A tehetség rengeteg apró, de fontos darabkából épül fel. és ez csak a kezdet. Ez a pár összetevő is csak arra elég, hogy tehetséges legyél, de arra már nem, hogy kiemelkedő légy a rengeteg tehetség között. Hogy mi az a plusz?

Sok okos szerint van egy bizonyos intelligencia szint, amit ha meghalad az ember, akkor lesz igazán kreatív, mert egy értelmi fogyatékos nem lehet az, vagy egy hétköznap átlag ember. (Bár ezt az állítást egyes autisták megcáfolhatják, de náluk azt kell figyelembe venni, hogy nem egy összetett intelligencia a mérvadó, hanem a részkészség. Vagyis, ha átlagosan 60 is az IQ-ja az adott személynek, a vizuális vagy zenei IQ-ja attól még lehet 130 feletti is. És a kreativitásnál ez számít, az adott részképességen belül nyújtott teljesítmény). Ez nem azt jelenti, hogy nem alkothat semmit sem egy 80, 100, vagy 110-es IQ-jú kiegyenlített képességprofilú személy, csak azt, hogy a műve nem fog semmi egyedit, előremutatót vagy újítót hozni a világba. Természetesen, számára és a hozzá közelállóknak különlegese lesz, de az olyan kritikus elmék, mint a műelemzők és tanárok semmi kivételeset nem fognak benne felfedezni.

Az is fontos, hogy a pályakezdő, még identitásában képlékeny művész támogatásra leljen. Ha talál egy mentort, a családja és barátai segítik, akkor kedvet kap, pozitívabban értékeli önmagát és kitartóan hinni fog benne, hogy ő jó és amit csinál, fontos. Rengeteg tehetség itt bukik el. Mert ha nincs elég önbizalma, akkor hamar feladja és nem jut el az áttörésig. Ez nem olyan dolog, ami magától jön. Ez nem a genetikából jön, ezért nehezebb is elérni vagy megtartani. Ha a család nem ad elég teret, ha kordában tart, vagy netán teljesen elítéli, amit csinálsz, nem kaphat szárnyra a kreativitás. Pedig egy "átlagos" tehetség is, ha jó benyomások érik, sokat gyakorol és kitartó, beérheti a kitűnő lángelméket. Ez a nehezebb út, de ha szereted, amit csinálsz, akkor nem fog a nehezedre esni. Bár a pszichológusok úgy vélik, hogy aki igazán nagyra hivatott, annak nem kell külső támogatás, mert ott bent megvan neki az a kivételes képessége, hogy tudja és érzi, mikor alkot jót és mikor pocsék a munkája. Ez mind a tudósokra, mind a művészekre igaz. A Nobel-díjasok többsége is ilyen karizmatikus, valamint magabiztos emberekből lett.

Szóval ez a kérdéskör még mindig nyitott, s szerintem sosem fog bezárulni. Amióta világ a világ, az öröklött és környezeti tényezők vívják a csatát, hol egyik győz, hol a másik, de a háború örök.