Szanszára (2016)

Másodjára voltam az Egyszarvú Bistróban a héten és jelenleg egy orkos fantasy regényt olvasok, A kimondatlan nevet, így eszembe jutott egy hat évvel ezelőtt írt novellám, amit egy pályázatra készítettem, de még azóta sem jelent meg sehol. És miért pont ezek a dolgok juttatták az eszembe? Mert ugyan nem unikornis a főszereplő, de egy pegazus, és a társával együtt egy orkhordára vadásznak.

Ha érdekel a reinkarnáció, vagy szereted a fejvadászokat, olvasd el ezt a történetet! 

Szanszára

Szúrós ork- és izzadságszag csapta meg az orrom. Összeborzadtam, nem igazán az én gyomromnak találták ki az ilyen és ehhez hasonló bűzöket.

A társam odasétált az egyik rozzant viskó ajtajához, majd meglökte a nyekergő ajtót. Az halk puffanással adta meg magát, és dőlt ki a padlóra. Üresen tátongott a helyiség, sőt a következő kunyhó, meg a falu végén elhelyezkedő csehó is. Elkéstünk, de rohadtul.

Miron bosszankodva lépett vissza mellém. A feltámadt széltől a lófarkából elszabadult pár hajszál, ami a verítéktől feketén tapadt a homlokára, miközben sötét tekintetét még utoljára végigfuttatta a kifosztott falvon. A nehézfém csizmájában viccesen mutatott, a mozgását kissé darabossá tette, de remekül illett a farmerja hátsó részébe bújtatott colthoz, amit ő csak Orkölőnek hívott. A kettő párosától pedig úgy nézett ki, mint egy elfuserált cowboy. Harmincéves kora ellenére maradi és rigolyás volt, de legalább megbízható. Mindig a tőle elvárható viselkedést produkálta. A másik pozitívuma pedig, hogy megértett engem.

− Szadira, ez egy nyavalyás hidegnyom. Csak a szaguk maradt itt… Menjünk vissza a központba!

Fejet hajtottam az akarata előtt. Igazából, azzal sem lettünk volna előrébb, ha lefüleljük a randalírozó orkokat. Mi vagyunk a hódítók, ők pedig az indiánok. Az ész győzött, csak sajnos a biológiai diverzitás rovására, így az ork veszélyeztetett faj lett a kilenc dimenzió valamennyi bolygóján. Nem tehetünk kárt bennük, maximum visszatoloncolhatjuk őket a rezervátumukba.

Miron nyeregbe ült, majd csettintett egyet a nyelvével, a gyeplőt pedig megrántotta. Nekiveselkedtem: a sétából futás lett, futásból szárcsapások, majd szárnyalás. Igen, én vagyok az utolsó pegazus ezen a bolygón, a lökött gazdám pedig nem más, mint Miron, a fejvadász.

Csak a főváros határáig repülhettünk, ott be kellett csekkolnunk a városkapun. Meg levenni a nehezékeinket, mint a tízszeres súlyú patám és Miron mókás fém lábbelije. Ez a hatodik dimenzió hátránya: kisebb a gravitáció, a porhüvelyünk viszont könnyebb, mert közelebb állunk a fényléthez, mint az alacsonyabb rangú dimenziókban. A csontok üregesek, a szervek lazábbak, az izmok vékonyabbak. És hogy a metropoliszban miért nem kell nehezéket viselni, kint meg miért kellett? A Lyuk miatt. Minél magasabb dimenziósíkba emelkedik egy bolygó, annál nagyon az átjárás idő és tér között, amit a lyukak tesznek lehetővé.

A negyedik dimenzióban a lényeg, hogy legyen egy folyó a város közelében, így a mezőgazdaság és az ipar gyorsabban fejlődhet, az ötödik dimenzióban olyan lelőhelyekre van szükség, amelyek a mágia és az összes varázslat alapanyagait magukban rejtik, a hatodik dimenzióban pedig mindez a háttérbe szorul. Itt minden város egy lyuk köré épül, mert ez a legerősebb természetes energiaforrás, a vonzása következtében építkezni is lehet, mellesleg nincs szükség vonatokra és repülőkre, hiszen a távközlekedés is egyszerűbb általa. Amíg erre rá nem jöttek az emberek, nehéz kövekből és fémekből építkeztek, ruháikat nehezékekkel tűzdelték tele, ami miatt az orkok könnyű célpontjaivá váltak. Ez az archaikus, bennszülött faj könnyebben alkalmazkodott, falvakat igázott le, amíg az emberiség csak ébredezett. Lassanként kíméletlen öldöklésig fajult a helyzet, míg az orkokból csupán egy tenyérnyi kolónia maradt, amelyet a kormány nem hagyott kiirtani. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden! Nálam jobban senki sem tudhatná ezt, hiszen én már a kezdetek óta itt vagyok…

A városba lépve szinte elvesztünk a hatalmas felhőkarcolók és száguldozó légjárművek rengetegében. Ha érvényesülni akartunk, rám és a röptudásomra volt szükség. Vicces és egyedi látványt nyújtottunk a száguldozó fémrengetegben, de én élveztem. A Lyuk felett is elhaladtunk, vagyis a hatalmas építmény felett, ami körülölelte és elzárta a kíváncsi szemek elől. Csak engedéllyel léphetett be oda bárki, miként a Hivatalba is, ahová tartottunk. Ez volt a bolygó legmagasabb épülete. Én a garázsban pihentem a járművek mellett, míg Miron bent az ügy bürokratikus részével vesződött.

− Azt mondták − mormolta, miután végzett −, hogy valami aktakukacot ránk sóznak, és csak úgy mehetünk hajtóvadászatra a nyomorultak után. − Fintor terült el az arcán. Nem szerette, ha beleköpnek a levesébe. − Nem akarják, hogy a világörökségben csorbát ejtsünk − idézte.

Valóban szebben hangzik annál, mintha azt mondanák, hogy ne nyírd ki azokat a büdös dögöket. Bár odakint mindenki ezt gondolja róluk, csak ezek a szánalmas, könyvmoly életükben nem láttak orkot! A filozofáláshoz és papírmunkához értettek csupán, mivel ők már fél lábbal a hetedik dimenzióban jártak, annyit révedtek a fehér plafonra…

− Pontosabban a világörökség egy fontos részében csorbát ne ejtsen − helyesbített egy hátunk mögül érkező női hang. Pár pillanat, és a szoprán testet kapott, ahogy előlépett az ajtó takarásából. Tünde volt, szőke, szinte idegesítően kecses meg tökéletes. − A szürke pegazus! Hallottam már róla − hümmögött elismerően a hölgy, majd hegyes füle mögé igazított pár kósza tincset. − Kanca és csókaszemű…

− Kék. − Ezúttal Miron helyesbített.

− A szakszerű kifejezés a csókaszemű − felelt mosolyogva az elf kisasszony.

− De a kéket jobban szereti − köszörülte meg a torkát a társam. A nő arcára fagyott a bazsalygás, de beletörődően rábólintott.

− Honnan tudhatná ezt egy ember? − kérdezte lekicsinylően a tünde.

− Húsz éve társak vagyunk, szavak nélkül és mindenféle hókuszpókusz híján is megérzem, mit kedvel, és mit nem.

− Ó, igen. Olvastam az aktában… Szadira mentette ki a szülővárosából, mikor az orkok lerombolták. Hadd mutatkozzak be, Amarilla vagyok. – Kezet nyújtott, de a fejvadász nem fogadta el.

− Ha ennyire jól informált kegyed, akkor semmi szükség az udvariaskodásból elkövetett eszmecserére. Induljunk, és csípjük nyakon azokat az… − Az elf összevonta a szemöldökét, Miron pedig moderáltabb formába öltöztette gondolatait, még mielőtt kimondta volna őket. − örökségi földbányászokat.

− Világörökségi − sóhajtott a nő.

Miron ebben a pillanatban arra gondolt, hogy előrántja a coltot, és fejbe lövi a tündét. Láttam rajta, hogy viszket a tenyere, meg tikkel a szeme, de végül a hátamra pattant.

− Hölgyem, ön mivel méltóztat jönni?

− Amivel ön.

− Ült valaha lovon?

A nemleges válasz után meg sem lepődtem, hogy sikoltva fogadta, amikor az épület csaknem legfelső szintjéről lift helyett az én hátamon száguldottunk a Lyuk felé. A nő mesterien elkészített frizurája csapzottá vált az utazás végére, sőt, még az engedélyét is alig találta meg zavarában, amikor az ellenőr elkérte a bejáratnál. Nem bírta a strapát az öreglány, pedig lefogadom, hogy ő is lenyomott már pár évszázad a porondon. A mókás jelenet ellenére beengedtek minket az alagút-rendszerbe, majd a Lyuk megfelelő járatához irányított minket, amely felett a rezervátum felirat virított. Felnyitotta előttünk az örvénylő energiacsatorna súlyos fedelét, aztán rosszallóan rám tekintett. Nem igazán szerettek állatokat utaztatni, mert a többségük pánikba esett vagy kárt okozott magában, amikor beszippantja a Lyuk.

− Gyakorlott utazó, nem lesz baja − nyugtatta meg a taknyost Miron.

Először Miron, majd a pökhendi Amarilla tűnt el a szemem elől, aztán a tér-idő kontinuumot megtréfáló energiaörvény engem is magába szippantott, mihelyt belelógattam a patám. A villódzó színkavalkád először mesésen szépnek hatott, majd agyzsibbasztónak, végül pedig már a gyomrom tartalma is kikívánkozott. Sistergett és zizegett a tér, zakatolt az idő. Hol lélegzet visszafojtva, hol zihálva küzdöttem az életért, kapálództam, mint egy megveszekedett őrült, majd egyszer csak csend támadt. Fény tört elő a tarka alagút végén, végül egy hatalmas lökéshullámmal a kikövezett padlón találtam magam szétcsúszott lábakkal.

A rezervátum közepén landoltunk a vadőr házában. A szőkeség ekkor porolta le elegáns öltözetét, Miron után meg pont ebben a pillanatban csapódott be a kijárat. Sosem szerette vesztegetni az idejét! Megráztam a feketesörényes kobakom, majd utána ügettem. A nő követett.

A fejvadász ingerülten nézett körbe, valami nem tetszett neki. Ami azt illeti, nekem sem, ennek ellenére a hivatalnok kisasszony törte meg elsőként néma megdöbbenésünket.

− Van itt erdő, barlang, meg egy rendkívül tetszetős zöldövezet, de merre lebzsel a személyzet?

− Hagyján! − vakarta meg összeráncolt homlokát a fejvadász. − De hová lettek az orkok? − Mi ez, valami idétlen áprilisi tréfa?

− Elbukott a negyedik dimenzió, jelenleg harc folyik az ötödikben − suttogta az elf, miközben élénkzöld tekintete elhalványult, és réveteg arccal mered a messzeségbe. − Itt a vég − rebegte.

Miron még időben ugrott mögé, hogy megtartsa, mielőtt bevágta volna a fejét. A telepátia nem egy energiakímélő adottság, viszont a szellemi vezetők és beosztottjaik egytől egyig rendelkeztek vele, különben a döntéshozatal és irányítás visszasüllyedt volna az alsóbb dimenziók hanyag és szétzilált színvonalára. Talán anno ezt nevezték kollektív tudattalannak.

− Az ötödik dimenzióból küldték ezt a vészjelzést a központba, ahonnan továbbították nekem. Az orkok rájöttek a dimenzióugrás trükkjére, sorra rohanják le az összes bolygót…

Ekkor a föld hullámozni kezdett a lábunk alatt, és mély robbanással kicsapódott a vadlak ajtaja. Rögvest behúzódtunk a legközelebbi szikla takarásába. Nehéz testalkatú, hatalmas, negyedik dimenziós, iszapszínű orkok léptek ki az ajtón.

− Rohadékok! Ezeknek nem itt a helye, mi a francot szennyezik levegőnket? − morogta Miron, miközben ósdi fegyverét a kezébe kapta.

− Vajon milyen lesz az új testem és személyiségem, ha visszatérek a közteslétbe? − töprengett a nő, mintha már várta volna a halált.

− Az nem most lesz, teszek róla! − ugrott elő Miron, majd a bestiákra szegezte a pisztolyát. − Dögöljetek meg! − ordította, majd mind a hat töltényt a két jövevénybe eresztette. Azoknak idejük sem volt reagálni, holtan buktak előre a porba.

Miron elégedetten bólogatott, majd szép lassan újratöltötte az Orkölőt. Egy béna dalocskát fütyörészett, mint mindig, amikor sikerül egy orkot leterítenie, viszont arra nem számított, hogy újabb földrengés rázza meg a talajt, és a töltények kihullnak a keze közül. Már lassan alkonyult, az aludni térő vörös csillag fénye, amely táplálta a bolygónkat, elvakította, de hunyorgás közben felfedezett két újabb alakot az ajtóban. Majd még kettő, s még kettőt… Nyomban felkapta a földre esett golyókat, aztán kapkodva igyekezett a tárba tuszkolni őket. Sietett, ahogy csak tudott, de az orkok egyre csak többen lettek és közeledtek, ő pedig még mindig ügyetlenkedett.

Öregem! Sosem tudtál nyomás alatt teljesíteni!

Megböktem a mellettem lecövekelt tündét, majd intettem a fejemmel, hogy szálljon nyeregbe. A nő megilletődötten fogadott szót, aztán vágtába fogtam. Felnyerítettem, a gyeplővel oldalba vágtam Miront, aki éppen ekkor sütötte el a pisztolyt. Leterített egy tőle talán egy méterre sem álló szörnyet, majd utánam futott, hogy lendületből és a hivatalnok segítségével felküzdje magát. Amint biztonságosan elhelyezkedtek, az égbe emelkedtem.

− Értesíteni kell a központot! − kiáltotta Miron, mert a szél süvítésétől alig hallott valamit.

− Nem fog menni.

− Mi!? − méltatlankodott a férfi, majd az alant elterülő rezervátumra pillantott. Már most több száz ork szabadult a felszínre. − Muszáj szólnunk nekik, hogy fel tudjanak készülni! Elvitte a cica a telepátiáját?

− Ez a nagymennyiségű energia, ami az orkok érkezésével felszabadult, belezavar a jelbe…

− Sietnünk kell, de a lyuk nélkül minimum tíz óra, mire visszaérünk a metropoliszba!

Hamar ránk sötétedett, így Miron jobbnak látta megállni és letáborozni éjszakára. Kimerülve értem földet, remegve zártam vissza a szárnyam, majd leroskadtam. Míg én kornyadoztam, Miron és Amarilla gallyakat kerestek, aztán a tünde egy egyszerű varázslattal lángba gyújtotta a rőzsekupacot. Nem szerettem a tüzet, de tudtam, hogy a ragadozók és az orkok egyenesen rettegnek tőle, ezért nagyobb biztonságban éreztem magam vele, mint nélküle.

− Még nem tartózkodott idekint, igaz? − vetette oda a kérdést félvállról Miron a tündének.

− Nagyon rég, még mielőtt újraépültek a városok.

− Az nem most volt.

− Nem. De kevés is az olyan ember, mint ön. Úgy hallottam, többet van itt, mint a városban. Miért?

− Az utolsó falvak egyikében születtem, de hiszen tudja, olvasta az aktámban - emlékeztette a férfi. − Miért kérdez, ha tudja a választ?

− Beszélgetni próbáltam. De valóban érdekelne…

− Nem szeretem a gépeket meg a hókuszpókuszt.

− Úgy beszél, akár egy vérbeli negyedik dimenziós.

− Síkot tévesztettem.

− Nem hinném − mosolygott a nő, Miron pedig kíváncsian fordult felé. − Újjászületésnél nem az ilyesmi számít, hanem a szív. Itt a helye, mert jó ember. Megtanulta az előző életei leckéjét. − A férfi unottan elfordult. − Úgy látom, nem okult sokat. Ezért születtet újra emberbőrbe és nem más hosszabb éltű élőlényébe. A lova viszont különleges teremtmény. Kár, hogy beszédképtelen, pedig rengeteg mindent taníthatna önnek.

Miron felhorkant:

− Mindentudó hivatalnokok!

− A helyes szó a bölcs.

− Aki önmagát bölcsnek tartja, sosem lesz az! − vigyorgott a férfi.

− Közhely közhely hátán! - intett a nő.

Civakodtak, mint a házasok. Hiába aludtam volna, ébren tartott a kíváncsiság meg egy rossz érzés. Nem olyasféle, mint az éhség vagy a félelem, valami finomabb és bensőségesebb. Egyértelműen vonzódtak egymáshoz, én pedig itt feküdtem a földön egy hatalmas ló testébe zárva, egy közel sem humanoid alakban, megfosztva a beszéd készségétől, miközben evett belül a penész. Sosem akartam ember lenni, sosem vágytam két lábra és opponálható hüvelykujjra, csak mióta Miront megismertem. Először csak azért, hogy anyja helyett anyja lehessek, de később ez az egész átalakult valami mássá, amit én sem értek, és azt hiszem, nem is akarom megérteni…

Másnap meggyötörten keltünk útra. Ahogy az égbe szálltam, észre is vettem a menetelő orksereget, ahogy keresztültör a sivatagon csupán pár kilométerrel mögöttünk. Nem maradt sok időnk.

Hosszú órákba telt, de elértük a városhatárt, ám meglepetésünkre a kapunál senkit sem találtunk. Igazából, tárva nyitva állt. Elhűlve léptünk be az egykor pezsgő metropoliszba, amely félnap leforgása alatt kiürült, füstölgő roncsteleppé avanzsált.

− Mi a franc? Ork-apokalipszis? - hüledezett Miron. - Ezek a buta, büdös, undortó lények mindig leköröznek minket! - háborgott.

A helyzet nem volt túl rózsás. Hárman a világ összes orkja ellen? Sanszos a bukta.

Ekkor egy szikár, hatodik dimenziós pofa lépett elő az egyik sikátorból. Mát csak páran kolbászolhattak a városban, a többiek vagy bolygót, vagy dimenziósíkot váltva terjeszkedtek tovább, akárcsak a húsevő baktérium az élő izomszövetben. Viszont a horda perceken belül beér minket. Remek kilátások! A szörny egy ócskavassal - nemrég egy cirkáló lehetett - masírozott, amitől nagyon macsónak és legyőzhetetlennek érezhette magát. Mironnak a farmerébe bújtatott colt adott hasonló önbizalmat. Férfiak…

Farkasszemet néztek a párbaj előtt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, mi meg Amarillával kérdően egymásra pillantottunk, és valószínűleg ugyanaz járt a fejünkben: nem a Lyuk felé kellene menekülnünk, hátha még másokat figyelmeztethetünk?

A kétméteres monstrum egy csatakiáltás kíséretében megindult, miközben nagyot lendített az új játékán. Miront sem kellett félteni, csak lőtt és lőtt, amíg az ork össze nem esett a lábaink előtt. A zajra a többi rebellis is felfigyelt, a szűk utcákból, a különböző boltokból és intézményekből sorra bújtak elő. Ezzel egy időben a sereg előfutárai is betették a lábukat a néhai fővárosba. Mindhárman a Lyuk felé kezdtünk el sprintelni. Miron futás közben a nyergembe kapaszkodott, majd fellendítette magát a hátamra, ahonnan a csaknem orra vágódó lány kacsóját is időben elkapta, hogy felránthassa maga mellé. Egy cirkuszi artista sem csinálta volna jobban, de persze Kincsem is elbújhatott volna szégyenében a hátam mögött, olyan sebességgel vágtáztam az utcákon.

− Gyerünk! − csattogtatta a gyeplőt Miron, amiért szívesen adtam volna egy maflást neki, hiszen így is túlszárnyaltam a képességeimet.

Nyargaltam, mint egy tébolyodott, mire végre feltűnt a láthatáron a vágyva vágyott megváltás. Ám korai volt az öröm, mert a Lyuk bejárata a szélben himbálózott, bent pedig hat-hét korántsem jó vágású ork randalírozott. Még időben felfigyeltem rájuk, hogy ne rohanjak be a vesztőhelyre, amiért Miron meg is orrolt, mert ő a hátunk mögött gyülekező egyre nagyobb felvonulástól tartott. Csak később esett le neki a szomorú valóság: körbezártak minket.

− Hölgyem, úgy vélem, élete legborzalmasabb hivatali megbízását kapta − vigyorgott Miron kényszeredetten.

− Önnel is öröm volt együtt dolgozni − felelt a tünde, de be sem fejezte a mondatot, a megszokott földrengés ismét jól átrendezte a környéket.

A Lyuk felől indult a lökéshullám, amitől még több épület adta meg magát, és orkok százai kerültek a romok alá. Már-már én is azt hittem, hogy megtanulok szalszázva árnyékolni, amikor hatalmas űrhajók érkeztek eltakarva a halványrózsaszínben úszó égboltot. A hetedik vagy nyolcadik dimenzióból jöhettek, légiesek, s fényesek voltak, erőt sugároztak és tiszteletet keltettek mindenkiben. Valamennyi életben maradt élőlény elámulva pillantott az égre.

Megmentenek minket!

Láttam, hogy az űrhajókból fehér fény tör elő és darabjaira szed mindent, ami az útjába kerül. Se törmelék, se élőszövet nem okozott akadályt számára. Elképedve figyeltük, de ahogy közeledett felénk, kezdett egyre világosabbá válni, hogy nem a megmentésünkre jöttek. A tünde csalódottan, Miron paprikásan, én pedig kétségbeesve menekültem a fénynyaláb elől. Eredménytelenül. Elsőként a szőkeséget kapta el a sugár, még láttam, ahogy fehér bőre és mézszínű fürtjei darabokra esnek, aztán Miron jött a soron, ahogy lebomlott róla a ruha, a bőr, az izom, majd a csont is. Végül én. Éreztem, ahogy nem csak a testem, hanem a lelkem is részecskékké esik. A rendszer összeomlott, hát elpusztították.

Megszűntem élőnek lenni, mégis éltem, elveszett az én fogalma, mégis én maradtam. Már nem csak nő voltam, s nem csak pegazus, hanem egy lény, aki a mindenséghez tartozik, aki megélt megannyi életet mindig más bőrében, más vonásaival, mégis önmaga lehetett. Ahogy Miron is, aki szintén mindig elkísért, bármilyen formában is, s akit most sehol sem leltem. Talán végleg megsemmisült?

Megértettem, hogy egyenként értéktelen porszemek voltunk, mégis önelégültek és hatalmaskodóak lettünk, mert azt hittük, uralkodhatunk az alsóbb dimenziókon és ketrecbe zárhatjuk a fejletlenebb lényeket. Letértünk a helyes ösvényről.

Ebben a pillanatban megéreztem a hívást, s láttam a végtelen térben egy apró kaput, ami csak rám várt. Mennem kellett, újra akartam születni, helyre tenni mindent, tanulni még, hogy jobb lehessek. Fejest ugrottam az ismeretlenbe, majd ismét egy új testben találtam magam. Ennek ellenére emlékeztem a köztes térre, a régi énjeimre.

− Ébredj − suttogta egy hang. − Szadira, ébredj!

Egy ragyogó alak állt mellettem. Az utolsó nevemen szólított, amit kaptam, ezért úgy gondoltam, én is így teszek:

− Miron…

− Ezernyi életet leéltem, mire újra találkozhattam veled. Sokat kellett tanulnom, hogy utolérjelek.

− Az orkok?

− Orkok nincsenek, a hetedik dimenziót már nem érhették el. Itt nem élnek emberek, pegazusok vagy tündék, itt mindenki egy fajba tartozik. Néhai óriás vagy kutya, mind ugyanaz. És az életeinkben először mi is.