A főhős útja - mítoszokban, regényekben és a valóságban

Gyakran dobálózunk olyan szavakkal, mint kollektív tudattalan vagy jellemfejlődés, de hogy ez mit is jelent tulajdonképpen, hogyan alakult ki és miért teszi hitelesebbé a történeteinket, arról már kevesebb szó esik. Írtam már a Mary Sue-jelenségről, valamint a narratív pszichológia törekvésekről és alaptípusokról (amelynek ez lesz a részletesebb folytatása), most a monomítoszokba mennék bele, illetve a főhős által megtett útról írnék egy keveset.

Főként Campbell és Vogler modelljét fogom ismertetni, amelyeknek a cikk végén található forrásokon alaposabban is utána leshettek, de én korábbról kezdeném a sztorit. A kultúrantropológusok kutatásaik során rengeteg legendát és mítoszt találtak, melynek gyökerei, eseményei és folyamata a megtévesztésig hasonlított egymásra. Csak hogy egyik szívszerelmemmel éljek, a sámánvilág legendáival és pokoljárás archetípusával. Eliade Misztikus születések c. könyve remek olvasmány annak, aki szereti a pogány és népi hiedelmek világát, én is belőle merítettem első körben. Ahogy minden rituálénak, az álmoknak és a népi beavatásoknak is van egy alapsémája. A rítusok feladata, hogy a beavatottak átvezessék egy másik világba: a felnőttkorba, egy új vallásba, esetleg szektába. Ez az újjászületés, pszichológusul identitásalkotás. Az írás is lehet ilyen, bár általában egyszemélyes tevékenység, viszont az író lesz az alkotó, aki megteremti a vallást, az új világot, amelyben a főhöz, az író alteregója alakul át, az ő karaktere esik át a fejlődésen. Tehát közvetve, írás közben mi is alakulunk, változunk, jobbá válunk.

Ijesztő belegondolni, hogy egymástól független kultúrák, mint az amerikai indiánok, az afrikai bennszülöttek vagy Szibéria őslakosai is már akkor egymáshoz megtévesztésig hasonló mítoszokat alkottak, mikor még semmi átjárás nem volt a kontinensek között. Ez vagy azt jelenti, hogy van egy mindenható felettünk, aki egyengeti a sorsunkat, legyen az isten vagy földönkívüli, vagy, hogy az emberi agy bárhol élünk és bárki is nevel, egy alapsémára van behuzalozva. Van egy tudattalan nyelvezete, amit mindenki megért. Ha transzállapotba kerül valaki, érezhet lebegést, hullámzást, örvénylés, amelyet a legtöbben a zuhanás, a szárnyalás vagy a tenger morajlásának archetípusával ír le. Ezt a fogalmat Jung alkotta, az archetípusok összessége alkotja pedig a kollektív tudattalant, ami közös mindenkiben a Föld valamennyi szegletében. 

Ilyen a Pokoljárás motívuma, ahol a Pokol az ősi bölcsesség helye, az alámerülés pedig maga a halál, viszont mikor visszatér a hős a pokolból, a szörnyeteggyomrából, vagy az földanyaméhéből (hívjuk bárhogy is), újjászületik, túllépi az emberit, azonosul az istennel (az idealizált énnel) és egy magasabb szintre lép. Ez minden törzsi rituáléban azonos, csak a szereplő neve változik meg a részletek, de az alapokat már letették előttünk. Az őseink, az istenünk, a genetikánk. Amitől hasonlókká lettünk. 

A másik tudós pedig Propp, akiről mesélnék kicsit. Ő az orosz varázsmeséket (mai nyelven fantasy) kutatta, ahol szintén található egy egységes szisztéma, amely ha nem is teljes mértékben, de átültethető más népek és kultúrák történeteibe. A varázsmesék változatosak és sokszínűek, ugyanakkor monotónia is jellemzi őket. 

Ami tuti biztos:

I. A mese állandó elemei a szereplők funkciói, függetlenül a végrehajtó személyétől, vagy annak módjától. A funkciók a mese alapvető alkotórészei. (Tehát nem számít, hogy ki teljesíti azokat, illetve a végrehajtás módja sem lényeges, a különböző funkciók azonos módon is megvalósulhatnak - funkciók asszimilációja -, Az egyes funkciók következményeik alapján határozhatók meg)

II. A varázsmesékben előforduló funkciók száma korlátozott. 

III. A funkciók sorrendje mindig azonos. 

IV. Szerkezetileg valamennyi varázsmese egytípusú.

Ez a szerkezet:

Kiinduló szituáció: a hős bemutatása
I.A család egy tagja eltávozik hazulról (eltávozás)
II.A hősnek tiltó parancsot adnak (tilalom)
A mese váratlan katasztrófával folytatódik.
III.A tilalmat megszegik (a tilalom megszegése)
A színen megjelenik az ellenfél/károkozó.
IV.Az ellenfél megkísérli felderíteni a terepet (tudakozódás)
V.A hős ellenfele értesüléseket szerez áldozatáról (értesülésadás)
VI.A hős ellenfele megpróbálja becsapni áldozatát, hogy hatalmába kerítse őt és vagyonát (cselvetés)
VII.Az áldozat hisz a félrevezetésnek, és ezzel akaratlanul is az ellenség kezére játszik (kézrejátszás)
VIII.A hős ellenfele kárt vagy veszteséget okoz a család valamelyik tagjának (károkozás) / A család valamelyik tagjának hiányzik valami, szeretne megszerezni valamit (hiány)
IX.A hős értesül a bajról, vagy tudatosul benne a hiány, kéréssel fordulnak hozzá, parancsot adnak neki, elküldik vagy elbocsájtják (közvetítés, bekapcsoló mozzanat)
Kereső hős és bajba jutott hős
X.A kereső ellenakcióra szánja el magát (induló ellenakció)
XI.A hős elhagyja otthonát (útnak indulás)
új szereplő lép a történetbe: adományozó/ellátó, aki próbának veti alá a hőst, a hős pedig eszközt kap tőle
XII.A hőst próbának vetik alá, kikérdezik, megtámadják stb., ez készíti elő a varázserejű eszköz vagy segítőtárs megszerzését (az adományozó első funkciója)
XIII.A hős reagál a leendő adományozó tettére (a hős reagálása)
XIV.A varázseszköz a hős birtokába kerül (a varázseszköz elnyerése)
XV.A hőst elviszik, eljuttatják vagy elvezetik arra a helyre, ahol keresése tárgya található (térbeli helyváltoztatás két birodalom között, kalauzolás)
XVI.A hős és ellenfele közvetlenül összecsap
XVII.A hőst megjelölik (megbélyegzés, megjelölés)
XVIII.Az ellenség legyőzése (győzelem)
XIX.A kezdeti baj vagy hiány megszűnik
XX.A hős visszafordul (visszafordulás)
XXI.A hőst üldözik (üldözés, kergetés)
XXII.A hős megmenekül az üldözés elől (megmenekülés)

Itt gyakran vége tér a mese, viszont esetenként folytatódhat is:

XXIII.A hős ismeretlenül megérkezik haza vagy egy másik országba (felismeretlen megérkezés)
XXIV.Az álhős jogtalan követeléssel áll elő (jogtalan követelés)
XXV.A hős nehéz feladatot kap (nehéz feladat)
XXVI.A hős megoldja a feladatot (megoldás)
XXVII. A hőst felismerik (felismerés)
XXVIII. Az álhőst, ellenfelet, károkozót leleplezik (leleplezés)
XXIX.A hős új alakot ölt (transzfiguráció)
XXX.Az ellenséget megbüntetik (büntetés)
XXXI.A hős megházasodik és trónra lép (esküvő)

Blablabla, ez rendkívül csodás, de főképp az, hogy ez valóban egy kaptafa, amire mindent fel lehet húzni. Régi, de használható. Na, szóval ilyen ősi felfedezésekből indult ki a két fentebb említett tudós is, amikor megalkotta a monomítosz-struktúrát.

Egyikük, Joseph Campbell a lélek mélyén tett identitáskereső utazás lépéseit azonosítja, és rámutat arra, hogy a monomítosz-struktúra teszi lélektanilag hitelessé a történeteket. Ennek hátterében Jean Piaget elmélete állhat, miszerint  a serdülőkorban egy kognitív „forradalom” játszódik le, amely többek között a lehetséges világok teremtésének képessége révén teszi lehetővé ezt az utazást. A másik oldalon Erik H. Erikson teóriája: ő elsőként mutatott rá a serdülőkor és az identitáskrízis összefüggéseire, az identitás elérését pedig egy konstrukciós folyamatként írta le. A serdülők gyakran az utópia, a spekulatív fikció, illetve a sci-fi lélektanával foglalkoznak, mert a kognitív fejlődés absztrakt műveleti szakaszába lépve élvezettel foglalkoznak hipotetikus valóságokkal, illetve alkotóként maguk is ilyen műfajokhoz nyúlnak, amikor az identitáskrízis megoldásán munkálkodnak. 

Innentől pedig ismét Bálint Ágnes szakirodalmából idéznék, jobban én sem tudnám összefoglalni:

Joseph Campbell (1904-1987) amerikai származású mitológia-kutató a mítoszok lélektani funkcióját hangsúlyozta. Jung nyomán azt vallotta, hogy a mítoszok olyan szimbólumokat nyújtanak számunkra, amelyek „előre viszik” az emberi lelket, eligazítanak az élet fontos dolgaiban, úgy, hogy eközben megvilágosodáshoz és mámorhoz juttatnak bennünket, így járulva hozzá a lelki egészséghez. Egy helyen így fogalmaz: „A mítosz kulcs az emberi élet spirituális potenciáljaihoz.” Másik neves mesetere, Heinrich Zimmer nyomán azt vallotta, hogy a mítosz személyes mentorként, útmutatóként, sőt „útvonaltérképként” szolgálhat annak, aki önmagát keresi a modern világ labirintusában. Ezt a térképet olyan emberek rajzolták, mondja Campbell, akik már megjárták az utat. Campbell Az ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces, 1949) című művében sok száz, különböző kultúrákból származó mítosz összehasonlító tanulmányozásának eredményeképp arra mutatott rá arra, hogy a mítosz rendszerint egyetlen narratív sémát követ. Ezt a minden mítoszban közös struktúrát Campbell monomítosznak nevezte el. A monomítosz nem más, mint a hős útja a lélek mélyrétegeibe, illetve ennek az útnak az állomásai. ahonnan aztán a hős megerősödve, önmagára találva térhet vissza. A monomítosz Campbell-féle rövid definíciója a következő: „A hős kalandra indul a hétköznapok világából a természetfeletti csodák birodalmába, ahol mesés erőkkel találkozik, és döntő győzelmet arat, majd egy olyan hatalommal tér haza ebből a misztikus kalandból, amelynek áldásait embertársai javára fordítja.” A monomítosz-struktúra, hangsúlyozza Campbell, azért rendkívüli jelentőségű, mert a lélek mélyrétegeit mozgatja meg, a tudattalannal létesít kapcsolatot, és a spirituális jelentés megtalálásában nyújt segítséget – így garantálja a lélektani hitelességet. A hős győzelme a gonosz felett a bennünk rejlő vérszomjas vadállat feletti kontroll képességét jelképezi – mondja Campbell másutt. Az utazás célja azonban nem kizárólag az egyén „megszabadítása” és egyfajta mámor megélése, hanem az, hogy szert tegyünk arra a „bölcsességre és hatalomra”, amellyel másokat szolgálhatunk. A celeb csak magáért él, a hős azonban a társadalom meggyógyításán fáradozik – teszi hozzá Campbell. 

A monomítosz három fő részből áll és 17 lépésből:

I. Indulás

1. Kalandra hívás

2. A kaland visszautasítása

3. Természetfeletti segítség

4. Az első küszöb átlépése

5. A cethal gyomrában 

II. Beavatás

6. A próbatételek útján

7. Találkozás az Istennővel

8. A nő mint csábító

9. Megbékélés az apával

10. Megdicsőülés

11. A végső adomány 

III: Visszatérés

12. A visszatérés megtagadása

13. A mágikus menekülés

14. Külső segítség

15. A visszatérés küszöbének átlépése

16. Két világ ura

17. Szabadon élni

Christopher Voglert, a hollywoodi filmes világ egyik vezető teoretikusát elbűvölte Campbell munkássága, akiről úgy tartja, hogy „feltörte a történet titkos kódját”, eredetileg a történetmesélés autentikus alapelveit kereste, amikor Campbell könyve a kezébe került, a mítoszok révén azonban az élet alapelveire talált rá. „Arra döbbentem rá – mondja, – hogy a hős útja nem kevesebb, mint az élet kézikönyve, az emberi létezés művészetének mindenre kiterjedő használati utasítása.” A nyolcvanas évek közepén írt legendás, mindössze hét oldalnyi pamfletje, a Practical Guide to The Hero with a Thousand Faces (Gyakorlati kalauz az Ezerarcú hőshöz) közérthető és élvezetes stílusban magyarázza el Campbell tanítását a hős útjáról a filmes szakemberek számára. Vogler hisz a „mítosz erejében”. Úgy véli, hogy a Campbell által azonosított monomítosz-struktúra révén a közönség „rezonál” a történetre, minden nehézség nélkül azonosul a hőssel, és számára fontos üzeneteket, az élet dolgaiban eligazító mitikus útmutatást kap. Vogler akkoriban a stúdióknál végzett munkája kapcsán aktívan tanította is a forgatókönyvírás campbelli titkait. A lelkes tanítványok hamarosan adaptálták is a tanultakat, amit a korabeli filmkritikusok nem néztek mind jó szemmel. Vogler a Los Angeles-i Herald Examiner hasábjairól értesült törekvése negatív visszhangjáról. Eszerint egyes „lusta és írástudatlan” filmes szakemberek, akik mohón kutatnak valami „gyorsan ölő” formula után, a Gyakorlati kalauzt mint egy minden bajra jó gyógyírt „nyomják le az írók torkán”. Egy „technológiával” fojtják meg az írói kreativitást, amelynek megértésével sosem bajlódtak. Hollywood azonban visszavonhatatlanul magáévá tette a campbelli-vogleri eszmét, sőt Vogler a kritikussal is megtalálta a közös hangot, amikor együttgondolkodásra invitálta. Maga Joseph Campbell időközben nagy médianyilvánosságot kapott, ami egy csapásra „legitimálta” és népszerűvé tette az elméletét mind a szakemberek, mind pedig a széles nagyközönség körében. A Gyakorlati Kalauz bővebb, részletesebben kifejtett változatát Vogler az immár három, egyre bővülő kiadást megért The Writer's Journey: Mythic Structure For Writers (Az író utazása: mitikus struktúra írók számára) című művében tette közzé. Ebben az eredeti campbelli modellt némileg leegyszerűsítette, és a 17 lépést 12-re redukálta. Azt vallja azonban, hogy „A hős utazása csak egy csontvázszerű keret, amit az egyedi történet részletei és meglepetései töltenek fel hússal és vérrel. A szerkezetnek nem kell felhívnia magára a figyelmet, még csak nem is kell túl precízen követni. A lépések itt megadott sorrendje csak egy a sok lehetséges variáció közül. Ki is lehet hagyni, hozzá is lehet tenni lépéseket, akár még drasztikusan is össze lehet keverni őket anélkül, hogy elveszítenék az erejüket.” 

A vogleri modell tehát a következőképpen néz ki: 

I. Meghívás 

1. A mindennapi világ 2. Kalandra hívás 3. Visszautasítás 4. Találkozás a mentorral 5. Átlépés a küszöbön 

II. Beavatás 

6. Próbák, barátok és ellenségek 7. Közeledés (a barlang mélyéhez) 8. A nagy küzdelem 9. A jutalom 10. Visszatérés 

III: Visszatérés 

11. A feltámadás 12. Visszatérés az elixírrel

És ha már így átlátjuk a struktúrát és az elméletet, nézzük az egész hátterébe, pöccintsük meg pszichológiai mozgató rúgóját?

A hatásmechanizmus:

A monomítosz-struktúrát követő történetek tehát mozgásba hozzák a lélek tudattalan tartalmait, köztük a félelmeinket és vágyainkat, útmutatást adnak, és spirituális erőforrásokat nyitnak meg számunkra. A mitikus tartalmak elsősorban az élet nagy krízisei közepette nyújthatnak gyakorlati lélektani segítséget. A történetek hősei – azonosulás révén – mindig mi magunk vagyunk. A hős útja a fejlődés útja, a küzdelmei a mi küzdelmeinket tükrözik, győzelme reménnyel tölt el bennünket saját küzdelmeink sikeres kimenetelét illetően 

A történeteknek azonban nemcsak „fogyasztói” lehetünk olvasóként vagy nézőként, hanem aktív konstruálói is. Jung szerint a mítoszteremtő képesség mindannyiunk sajátja, tehát mindannyian képesek vagyunk (szoftver nélkül, sőt különösebb tudatosság nélkül is) olyan történeteket alkotni, amelyek a monomítosz-struktúrát követik. Spontán mítoszt-teremtő aktivitásra azonban, úgy vélem, csak különleges helyzetekben, sajátos lelkiállapotban vagyunk képesek, illetve hajlamosak (kivéve a hivatásos írókat). A különleges helyzet általában egy krízis (lehet fejlődési krízis is), a sajátos lelkiállapot pedig a tudattalan tartalmak aktuálisan könnyű hozzáférhetősége, spontán tudatba áramlási „hajlandósága”. Ha ezek a feltételek együtt állnak, jó eséllyel megindulhat egy olyan történet születése, ami a monomítosz-struktúra mentén a lélek mélyén tett utazás részleteit beszéli el. Az, hogy a történet eljut-e a sikeres végkifejletig, vagy egy ponton nem folytatódik tovább, úgy vélem, főként annak a függvénye, hogy a személy készen áll-e a krízis megoldására (esetleg már túl is van rajta), illetve képes-e, kész-e fejlődni, továbblépni. Az így létrejött történet tehát hű tükre a szerző saját tudattalanjában tett utazásának, ezáltal hű tükre annak a krízisnek is, amit az írás idején átélt. Ha tehát a történet a szerző által átéltek lélektani dokumentuma, akkor e dokumentum elemzése révén hiteles információkhoz juthatunk a krízis természetéről és kimeneteléről is, továbbá a személy félelmeiről, vágyairól, erőforrásairól is. A monomítosz-struktúra mint a lélektani hitelesség hordozója alkalmas arra is, hogy segítségével feltárjuk a szerző lélek mélyén tett utazásának állomásait, esetleges megtorpanását vagy sikeres megküzdését. Az alábbiakban ismertetett módszer gyakorlatilag bármely lélektanilag hiteles történet elemzésére alkalmas, én azonban elsősorban a serdülők által írt regényeket szeretném feltárni vele. Ezek a regények, mint a bevezetőben említettem, sokszor töredékesek, azaz a történet egy ponton megszakad, így a hős további sorsáról nincs információnk. A monomítoszstruktúra megjelenik bennük, de nem teljesedik ki. Ezek a befejezetlen történetek az elemzés számára legalább olyan izgalmasak, mint a befejezettek, sőt nagy hiba lenne őket figyelmen kívül hagyni.  

A serdülők, annak ellenére, hogy „amatőrök”, osztoznak a nagy írókkal abban, hogy képesek lélektanilag hiteles narratívumok alkotására. Ezek a narratívumok autentikus vallomások a serdülőkori identitáskrízisről, illetve beszámolók a már megtett útról.

És én úgy vélem, ez nem csak a serdülő kor sajátja, mindenki aki szeret alkotni vagy befogadni, újra és újra átesik ezen a folyamaton, a személyiségünk folytonos változásban van, így szükségünk is van rá, hogy kifejezhessük ezt.

Részletesebben, más szemszögből: 

http://igyneveldaregenyedet.blogspot.hu/2015/06/a-hos-utja-mitikus-tortenetstrukturarol.html

http://digitalia.lib.pte.hu/books/havancsak-alexandra-virtualitas-es-fikcio-tanulmanyok-kutato-diakok-irasai-i-pte-btk-ni-pecs-2013/pdf/havancsak-alexandra-virtualitas-es-fikcio-tanulmanyok-kutato-diakok-irasai-i-pte-btk-ni-pecs-2013.pdf