Mindenki egyedi és utánozhatatlan. Pont.

Különleges vagy, ezt sose feledd! 

Egy kedves barátnőm nemrég rávilágított, hogy mindenki olyan, amilyennek lennie kell. Nem hiába kaptuk a temperamentumunkat, a személyiségvonásainkat, a külsőnket és a tehetségünket olyannak, amilyen. Mindenkinek megvan a maga feladata, a sors, amire teremtetett. Ezt a felfogást olyan jó hallgatni, írni és elképzelni, de ha mellé állítjuk az evolucionisták és realisták tömény materializmusát, csupán egy derűs álomképnek hat csupán. Szerintük, mi csak azért vagyunk, hogy fajfenntartsunk, hogy több milliárdan azért lehetünk, mert szinte tömeggyártásban készülünk és egymástól sem különbözünk annyira, hiszen a csimpánzoktól is csak 0,03% választ el minket genetikusan. Lelombozó belegondolni.

Kattints a címre, és olvass tovább, ha érdekel a téma!



Az igazság valahol a kettő között lehet. Hiszen semmi sem lehet fehér vagy fekete. Oké, hasonlítunk, mert mind a homo sapiens sapiens fajba tartozunk. Van opponálható hüvelyujjunk, megadatott a beszéd készsége és szimbólumokban gondolkozunk. Két kezünk, két lábunk van, meg még jónéhány páros szervünk, ám orrunk csak egy, bár annak is két lika van! Szóval hasonlítunk, ez tény. Szaporodunk, ez ismételten igaz. De ahogy egy macskának sem egyforma a bundája, nekünk is rengeteg olyan tulajdonságunk van, amitől különbözőek leszünk. És ha már az a sajátunk, ettől egyediek vagyunk, akkor már különlegesek is. Na igen, különlegesek... de sokan vagyunk szerintem úgy ezzel, hogy oké, más vagyok, de ez nem biztos, hogy különleges, csupán így alakult. Nem tisztelik önmagukat, sőt nem is szeretik, nem értékelik azt magukban, ami egyedi. Az élet egy hullámvölgy, néha én is érzem így. Olykor, tudom és biztos vagyok benne, hogyha elhatározok valamik képes leszek rá, vagyok elég elszánt és feladatra termett, hogy menni fog. De ilyenkor ha valami kizökkent, hajlamos vagyok elbizonytalanodni és úgy érezni, hogy csöppet sem vagyok jobb a többieknél. Ez így egy kicsit homályos, inkább mondok pár példát:

1. Néha éneklek, szeretek is és gyakran mondják, hogy szép a hangszínem, továbbá az átlagosnál nagyobb magasságaim vannak. Ez nem egyedüli csoda, sokan vannak ezzel így, de mégsem mindenki. Aztán ha éneklek, sokaknak tetszik, de nyilván van, akinek nem jön be ez a klasszikus stílus. A szüleimnek se, meg ha kint a Ligetben gyakorlok egy barátommal, akkor hol odajönnek gratulálni, hol elküldenek az anyámba. Ez természetes, hiszen ízlések és pofonok. Meg hát az emberek hangulata is változó, ingerült is lehetett. Aztán a barátom is, aki segít, ő is ecseteli a hiányosságaimat, mint például az elégtelen támasz, vagy a kevés test a hangomban. Ettől elbizonytalanodok, kattogni kezdek és a velem született ösztönösség elveszik, merevvé válok éneklés közben, tudatosan próbálom irányítani és a görcsösség miatt, nem veszem észre, ha jobb leszek, mert mindig a hibákat látom. Nem érzem magam jónak, vagy különlegesnek, csak egy olyan valakinek, aki azt hitte magáról, hogy szép a hangja, pedig nem az. Az igazság az, hogy szép hangom van, csak nem tudom használni. Ezt nem egoizmusból írom, hanem  a visszajelzések alapján, meg persze, ha nem hinnék ebben, nem akarnék fejlődni sem. Az álszerénység visszatetsző, az önbizalom hiány hátráltat. Szóval be kell vallani önmagunknak, hogy megvan az alapkészségünk, de senki sem tökéletesen születik, a fejlődés hit kérdése és ha hiszed, hogy hogy különleges, illetve tehetséges vagy, végül nem csak az leszel, hanem profi is.

2. A legtöbb szabadidőmet az írás köti le. Sokat írok, mellé olvasok is (mert az is fontos), ha befejeztem egy novellát, vagy fejezetet, minimum egy-két emberrel mindig átolvastatom. A laikusoknak szokott tetszeni, alig találnak hibát. Ez növeli az önbizalmam, de nem fejlődök. Ha hozzáértőhöz küldöm, aki egyben barát is, az rámutat a hibáimra, de igyekszik nem meg bántani, így elnagyolva, bátorítva adja tudtomra a véleményét. Ebből tanulok is, látom az előnyeimet és a hátrányaimat, de nem biztos, hogy teljesen őszinte lesz az elemzés. Talán elfogult. Ám az önbizalmam nem szenved csorbát, így merem tovább folytatni. Ám volt már olyan, hogy pályázatra küldtem írást, és utána voltak olyan kedvesek és mindenkinek írtak elemzést. Ez hatalmas dolog, időigényes és rendkívül megterhelő. Nem érnek rá pátyolgatni zsenge művészlelkecskéket. Egyik alkalommal megkaptam, hogy nem élethűek a főszereplőim szenvedései, a cinizmussal elveszem az élét és a viccelődései miatt nem tudom komolyan átadni. Ez még három évvel ezelőtt volt, még a pályázgatásaim elején. Rendkívül szíven ütött a dolog. Teljesen pocséknak és bénának éreztem magam, kétszer is el kellett olvasnom az értékelést, mire felfogtam, hogy ez nem bántás, hanem útmutatás. Azt pedig észre sem vettem, hogy még így is a jobb 20%-ba kerültem. Egy másik alkalommal első helyezett lettem, de olyan kritikát kaptam mellé, hogy nem éreztem magamat méltónak a kitüntetésre. Szerintük a mellékszereplőm elcsépelt lett, a történet sablonos. Tehát senki sem tökéletes, ez ismét kiderült. Megvan a szorgalmam, hogy tehetségem mennyi van, azt nem tudom, de igyekszem fejlődni. Csak régen, amikor még nem kaptam laikus visszajelzéseket kívül más, mindig azt hallottam, hogy jó vagyok és írjak és írjak, mert jó vagyok, tehetséges, akkor nem voltam felkészülve a valódi véleményekre, a releváns és szakmabeli kritikákra, mondhatjuk úgy is, hogy elbizakodott voltam. nem láttam, mennyi út áll előttem. Ennél rosszabb csak az, amikor egy pályázatról úgy utasítanak el, hogy még indoklást sem adnak. Magyarul kuka, nem kellesz. Ilyenkor nincsenek miértek és hogyanok, nem derül ki, mi a hiba vagy a bibi. Ez rossz, nagyon. Mert lelombozza a lelkesedést, az ember nem csak a művét, hanem önmagát is genetikai selejtnek érezheti. Pedig nem kéne, mert az írás nem objektív szemek előtt áll, hanem rengeteg benne a szubjektivitás. Ami nem ítélet, hanem csak ízlés.

Az alkotás, akár csak az élet, folytonos küzdelem önmagunkkal és másokkal is, akik nem biztos, hogy kíméletesek lesznek, vagy ugyanazt a látásmódot képviselik, mint te. Vannak félelmeim, egyre több, főleg most, hogy rajzot is tanulni akarok. Az a kis álomvilágom is összefog dőlni. Van némi alapom, de sosem tanultam professzionális szinten, és ritkán űzöm. Általánosban még jó voltam, a rajzversenyeken helyezéseket értem el, de már kijöttem a gyakorlatból és igazából semmi képzettségem sincs. Mégis belevágok, mert tudom, hogy van rá elhivatottságom és egy kis érzékem.

Szóval mindenki különlegesnek születik, olyan potenciálokkal, amik csak arra várnak, hogy kibontakozzanak, valamint megtalálják az utat a helyes irány felé. Semmi sincs ingyen, a tehetség úgy vélem, kötelességgel jár, rengeteg belefektetett energiával és idővel. Ha nem csak különleges akarsz lenni, hanem jó is valamiben, el kell hinned, hogy van hozzá érzéked, csak csiszolásra szorul, hiszen a gyémánt sem olyan csillogó-villogóan kerül ki az anyaföld méhéből, amelyen állapotban árulják őket az ékszerésznél. Le kell adnod a büszkeségedből, és alázatossá kell válnod, nyitottnak a változáshoz, így ha ez a sorsod, az magához ölel majd.