A depresszió és az alkoholizmus melegágya

Avagy otthon-e még az otthon? - adtam meg alcímnek még másfél évvel ezelőtt. Íme egy másik cikkem, ami hamarosan már csak itt olvasható. 

Sok-sok találmány és kutató született kis hazánkban az elmúlt évszázadokban, példaképp: Bíró László, a golyóstoll feltalálója, Neumann János, a számítógépek atyja, Puskás Tivadar, a telefonhírmondó létrehozója és Szent-Györgyi Albert, a C-vitamin felfedezője. Nagy dolgok ezek! Sok tehetség él meg élt köztük, mégsem elégedett és büszkeségtől dagadó mellű embereket látunk szembe jönni, amikor egy fáradt reggelen végigsétálunk Budapest, vagy Magyarország bármelyik településének utcáján. Megviselt, befásult és örökösen zúgolódó járókelők tolakodnak a tömegközlekedési járműveken, akik legszívesebben a bolygó másik szegletébe költöznének innen. Borús hangulatuk okát otthonukban találják, ezért inkább szitkozódnak és menekülnének...

Nem, nem politizálni fogok, az távol áll tőlem, csak egy kis pszichológiai, szociológiai, illetve történeti okfejtést tárok elétek.

Nem szeretjük a hazánkat, nincs nemzettudatunk, nem beszélve arról, hogy a nemzetközi egészségügyi statisztikák kiemelkedő alakjai is vagyunk. Ez még jó is lehetne, csak sajnos ez a kimagasló eredmény negatív irányba tendál, többek között az alkoholizmus és a depresszió skáláján is. Miért alakult ez így, miért nem tudunk örülni semminek sem? Mert struccok vagyunk, a kilátástalanság, a pénztelenség és a kontrollvesztés vermében vergődünk, ahelyett, hogy kimásznánk és az élet pozitív oldalát is meglátnánk. Tömören ez az objektív valóság, a látszat, de kukkantsunk egy kicsit mélyebbre!

Nem alakultak ki sokunkban a helyes megküzdési módszerek, rosszul reagálunk a problémákra, hamar feladjuk a küzdelmet. Ezeket a stratégiákat normális esetben a gyermek a szülei mintája alapján tanulja meg, a nép pedig az ország múltjában gyökeredző hagyományokból. A kezdetekben nomád, ám vakmerő és büszke lovas népből, csakhamar rabszolga nemzetté lettünk. Jöttek a törökök, őket követték az osztrákok, a németek, majd az oroszok. Megtanultuk, hogy kicsik vagyunk, nincs mit tenni. Ez a tanult tehetetlenség. Ahogy Jung mondaná, kollektív tudattalanunk az igazságtalanságtól szenvedő vesztes szerepét vállalta magára és mi ez, ha nem a depresszió előszele?

Tudom én, hogy egyszerűbb illuminált állapotban tompult aggyal megfeledkezni minden gondról, sajnáltatni önmagunkat, vagy a negatívumokat hajtogatni újra és újra, ahelyett, hogy aktívan tennénk a boldogságunkért, meg hogy nehéz más szemmel nézni a világot, hacsak mindig egyféle megoldást láttunk körülöttünk. Tényleg nehéz feladat, ezért aztán hárítsuk is másra! Meg is van a ludas, maga az ország! A magyarság tette ezt velünk, ezért inkább megtagadjuk a nemzeti identitásunkat, otthontalanok leszünk saját hazánkban, vagy új élet után nézünk máshol. Hiszen ahogy Bodor Ádám, írónk mondaná, az Alföld síksága csak sivárságot és ürességet hordoz magában, a Kárpát-medence pedig egy börtön! De ácsi! A szökés nem mindig jelent megoldást, hiszen ezeket a magatartásbeli örökségeket magunkkal hordozzuk mindenhová. Természetesen a környezetváltozás mindig jó hatással van az emberre, de a boldogság hamar elillan, ha nem a probléma gyökerét tárjuk fel, hanem csak felületi kezelést hajtunk végre.

Utálhatjuk a gazdaságot, utálhatjuk a politikát és rühellhetjük a pénztelenséget, de ezt ne azonosítsuk az országunk hagyományaival és azzal, mit jelent magyarnak lenni. A menekülés kevés dologra megoldás -- oké, az oroszlán elől megszökhetsz, ha van terepjáród, de a saját démonaid ritkán potyognak ki elméd csomagtartójából csak úgy maguktól!

Most, mivel sok a munkanélküli, kilátástalannak tűnik a jövő, mindenki csak az önmaga javát nézi, a túlélésért harcol -- ez az evolúció törvénye --, ám akadtak olyan korszakok, amikor a forradalmak összerántották és egyesítették a magyarságot. Ezzel nem arra célzok, hogy lázadjunk, csak arra, hogy ez a széthúzás nem volt mindig jellemző ránk. Igenis képesek vagyunk az együttműködésre és egymás tiszteletére! Tény, hogy szó szerint depresszióba taszítottak miket a történelmi, illetve politikai változások, de itt az ideje regenerálódni és felébredni!

Tudom, sokan minimálbérből élnek, vagy nincs sok szabadidejük, de meg kell próbálni látni a jót is, és meg találni azt, ami boldogságot okoz. Nem azt mondom, hogy seperjük a szőnyeg alá a problémákat, igenis, legyen meg mindenkinek a véleménye, de ne hagyjuk, hogy a környezetünk határozza meg azt, hogy kik vagyunk, és hogyan érezzük magunkat! És a külföldre költözést sem ellenzem, csak ne szégyelljük azt, hogy honnan jöttünk. Bárhol is élünk, ápoljuk a kapcsolatainkat, áldozzunk időt önmagunkra, és találjunk olyan tevékenységeket, amiket hobbiként űzhetünk, amiben sikereket érhetünk el! Ez majd kirángat a tehetetlenség érzéséből. Ami pedig a magyar öntudatot illeti… Emlékezzünk az ősökre, látogassunk el nevezetes helyeinkre, ünnepeljük a tradíciókat. Mindent, ami szép és jó idehaza! Nagyon ügyes hagyományőrzőink vannak, gyönyörű városaink, valamint világszerte híres zeneszerzőink és festőink. Higgyétek el, van még kincs, amit számunkra rejteget a hon!