Értéktelenül? (2013) - Az Open.HU pályázatán 10. helyezett

Sziasztok! Rég raktam fel novellát a blogra, ezért most elhoztam egy két éve 10. helyezést elért, megjelent írásomat. Sokat ültem rajta, nagyon meg akart születni, csak a vajjúdás volt hosszú. Ezért nehezen is engedtem útjára, úgy éreztem, amikor elküldtem, hogy még félkész állapotban van. Amiben lehet is valami. Végül mégis csak belekerült a 10 legjobb novella közé, pedig csaknem száz pályamű érkezett a kiírásra, az pedig hatalmas megtiszteltetés volt, hogy a pályázati anyagokból megjelenő kötetet végül az én novellámról nevezték el. Íme a megjelent antológia linkje, neten elérhető: http://openhu.hgplsoft.com/ertektelenul-antologia/, ez pedig a velem készült "riport" eredménye: http://openhu.hgplsoft.com/gondolatok-szilagyi-helena/.

Jönnek még novellák, olyanok, amelyek elnyerték, hogy publikálják őket, viszont anyagi vagy egyéb okok miatt mégsem történt meg a nyomtatásban való megjelenés. Szomorú dolgok ezek, de mire jó a blog, ha nem arra, hogyha más formában nem is, de így kiszemlére kerüljön az adott írás? Ha más novelláimra is kíváncsiak vagytok, katt ide: http://siratoll.blogspot.hu/search/label/novella. Kellemes olvasgatást! :) ;)

Értéktelenül?

Az ember olyan lény, aki szereti tudni, mi mennyit ér. Ezalatt nem éppen az anyagi értékre kell gondolni, hanem arra, ahogy görcsösen igyekszik mindent mindennel összehasonlítani, összemérni, míg végül az egyiket jobbnak, szebbnek, különlegesebbnek nem ítéli meg a másik rovására. Ugyan sokszor megfogadjuk magunkban, hogy ezúttal más lesz, nem fogunk kivételezni és nem másokhoz képest kategorizáljuk be önnön tulajdonságainkat, de valahogy ott mélyen valami nem enged változtatni ezen. Mindennek és mindenkinek létezik egy ára, akár eszmei, akár kitalált, akár valós, amelyik segít számunkra eligazodni ebben a bonyolult felfordulásban, amit mi Földnek hívunk, és ami megrekedt a valóság egy primitív szemléleténél. Bárhogy törekszünk, ám emberi leszármazottnak nem létezhet olyan világa, ahonnan hiányzik az értékítélet és az összehasonlítás. Ez olyannyira zsigeri szükségletünk, mint az evés, vagy akár az alvás.

¤¤¤

Az évszám nem fontos, az évszak sem, még a bolygó is feledésbe merülhet egyetemben az én kilétemmel, csupán az a lényeg, hogy a történtek szárnyra kapjanak és olyanok fülébe is eljussanak, akik képzelni sem mertek soha hasonlóra. Otthont kerestem, egy olyan helyet, ahol nem vetnek ki maguk közül, ahol jól érzem magam és nem kell álarcot hordanom. Utaztam, fényéveket szeltem keresztül, mire hírét hallottam egy világnak, ahol nincs se pénz, se szenvedés és mindenki egyenlő. 

A jót kerestem, valami egészen másra találtam. 

Amikor először megláttam a vállamig érő, múmiaszerű, mókás teremtményt, eléggé meglepődtem, de hamarosan aranyosnak találtam, ahogy piciny lábaival végigbotorkált a szállására vezető, kavicsos úton. Étellel kínált, mert náluk minden mindenkié, senkitől sem sajnálják a jó falatot. Rögtön megdobbant a szívem! Végre egy világ, ahol nem siklott félre Rousseau elképzelése! Én is osztottam ezt a nézetet, szerintem is a birtokvágy mételyezte meg az földi emberiség társadalmát és ennek köszönhető, hogy a huszonkettedik századra más bolygók energiaforrásaiból táplálkozunk. Nem beszélve arról, hogy annyira a fejetetejére állt minden, hogy a hatalmat összpontosítani kellett, így ma már egyetlen hatalmas állam az egész planéta. Majd amikor a kis humanoidszerzet azt mondta a galaxis közös nyelvén, hogy nem fogad el az étekért cserébe semmit sem, majdnem megöleltem, de visszafogtam magam. Sőt, mi több, nem is ismerte a kereskedelem, a pénz vagy a gazdaság fogalmát.

Ez a paradicsom - mosolyodtam el.

Aztán jöttek a társai, akik tökéletesen úgy néztek ki, mint ő. Megdöbbentett a hasonlóság, de nem firtattam, viszont amikor már arról érdeklődtem, hogy kit hogyan hívnak, egyszerűen nem tudtak válaszolni. Azt mondták, hogy erre a kifejezésre nincs a nyelvünkben szó, így nem is lehet nekik olyan. Ez felvetett bennem egy újabb kérdést: ez vajon nem zavarja-e őket abban, hogy megkülönböztessék egymást? Értetlenül néztek rám. Kifejtették, hogy ők mindannyian egyenlők és egyformák, így tökéletesen mindegy, melyikük kicsoda, ha egyáltalán volt a kollektív elmén kívül önálló tudatuk is valaha. Megborzongtam. Ezzel az élet és a lét legszebb pontját iktatták ki! Az egyediséget és annak szeretetét, a változatosságot, meg magát a családot, a lelket, az érzéseket… Egy hangyaboly jutott róluk az eszembe, ahol mindenki csak dolgozik, ugyanolyan és semmi értelme, célja az életének.

Megköszöntem a vendégszeretetet, és tovább álltam. Alkonyodott, de nem érdekelt, mert haragudtam, csalódott voltam és nyűgös. A megérzéseim ismét cserbenhagytak, lehet, hogy csak egy délibábot űzök unos-untalan. Leültem egy sziklára, majd mire magamhoz értem a gondolatokból, már koromsötét ült a tájon. Pár apró követ a kezembe kaptam, majd tűzet próbáltam csiholni, mert amilyen bizakodva és lendületesen léptem ki az űrsiklóm ajtaján, mikor a planétára érkeztem, magamon kívül minden egyebet a fedélzetén felejtettem. Legalább egy fáklyára szükségem volt, hogy gyorsan a hajómhoz iszkoljak a ragadozók és hideg elől.

Ahogy nagyban ügyködtem a siker teljes hiányában, valami neszezést hallottam meg mögülem. Hátrakaptam a fejem, majd füleltem. Nem érkezett folytatás, így csupán hallucinációnak hittem. Tovább pattintgattam a köveket, de immár morgás is keveredett a lassú léptek zajába. Végigfutott rajtam az áramütésszerű rémület. Kő van nálam, kettő is, és nem félek használni! − gondoltam, bár semmiféle harci vagy túlélő technikát nem tanultam. Valójában nem voltam elég körültekintő, amikor a képességeimet felmértem egy ilyen típusú utazáshoz. A felszerelésemről nem is beszélve…

Magam elé sem tudtam emelni a kezem, egy szőrös, büdös leheletű bestia már tüstént rám vetette magát és nehéz testével a földhöz passzírozott. Levegőhöz alig jutottam, nem hogy védekezni tudtam volna! Az arcomba morgott, majd éppen nyitotta a száját, hogy elharapja a torkom, amikor egy ismerős motyogó-totyogó hangot hallottam. A ragadozó is felkapta a fejét, majd a következő pillanatban már kővé dermedve terpeszkedett felettem. A múmiafickó valami modern kütyüvel rácélzott a fenevadra és egy olyan sugarat lövellt ki a szerkezetből, ami végül ezt tette a vadállattal.

A kis alak meg sem várta a köszönetemet, máris ledorgált:

− Annak ellenére, hogy mi a munkának és egymásért élünk, meg teljesen egyformák vagyunk, nem öletjük meg magunkat szántszándékkal! Itt éjszaka veszélyes! − morgott az apróság vékonyka hangján, majd egy kicsiny világítótesttel, amit magával cipelt, a lakjuk felé bökött. − Visszamegyünk, nem logikus kint tovább tartózkodnunk.

− Köszönöm, hogy megmentettél.

− Segítünk, ha tudunk − mormolta gépiesen.

− Valamit nem bírok felfogni − torpantam meg −, ha nálatok mindenki egyforma és egyenlő, akkor ki a vezetőtök? Van egyáltalán?

− Nincs. Tanítóink vannak. Egy másik faj.

Jól sejtettem. Egy társadalomnak szüksége van vezetőre, bárhogy is nevezzék. Ők pedig a hangyák voltak, csak csöpp dolgozók a hatalmas bolyban.

− És nem zavar titeket, hogy egy másik faj irányít… akarom mondani, tanít?

− Elismerjük bölcsességüket, cserébe élvezzük a tudásukat és a védelmüket.

Ha nem tartottam volna udvariatlanságnak, megvakarom a kobakom és félrecsúszott szemöldökkel bámultam volna a textilbecsomagolt teremtményt.

Bekopogott a barlangszerű lakás ajtaján, majd várt, amíg a többi szorgos manó ki nem nyitotta neki. Hirtelen felfoghatatlan és vakító lett az a töménytelen fényáradat, ami ekkor a nyakunkba zúdult. Először azt hittem, hogy csak káprázik a szemem, és a pupillám még nem szokott hozzá a fényviszonyokhoz, de tévedtem. Más is állt a háttérben. Egy számomra ismeretlen, ám lélegzetelállítóan szép lény termett előttem.

− Meghoztam a vendégünket, majdnem a másvilágra küldte egy orvadál − magyarázta az életmentőm.

− Gyermekem, nem mondták a picurok, hogy éjszaka nem biztonságos ez a környék? Még sosem jártál a bolygónkon, igaz−e? − kérdezte a fehér fényben úszó, szinte isteninek tűnő teremtmény.

− Nem gondolkodtam, az érzelmeim vezéreltek.

− Ember vagy, ez így van jól.

− Ismered a fajom? A bolygóm?

− Természetesen. Az univerzum valahány lakóját ismerjük és minden tudását felhalmoztuk.

− És mondjátok, ti galaxis lexikonjai, létezik-e olyan civilizáció, amelyben semmilyen formában nem létezik a pénz? Úgy, hogy ez nem megy az egyéniségük rovására.

− A személyiség tulajdon, az önmagad birtoklása. Önmagában önző cselekedet ennyire ragaszkodni az önösséghez, mert az élőlények nem erre teremtettek. Ők a természet, a világegyetem apró, szerves darabjai. Fontosak, de nem olyan formában, ahogy a hozzád hasonló magukat modernek hívott kultúrák hiszik. Hogy ne legyen szükség pénzre, ahhoz nem is szabad birtokolnunk semmit sem.

Ez még Marx elméleténél is elborultabb volt…

− És ezért ezeket a naiv és szorgos népeket munkára fogjátok tanítás címszava alatt? Kiveszítek az irányítást a kezük közül, kísérleteztek velük?

− Ahhoz, hogy ezt megértsd, még nem vagy elég érett. És talán nem is leszel. Útmutatásra mindenkinek szüksége van. Térj vissza a hazádba, mert amit keresel, nem találod meg, amíg az anyagi világban gondolkozol.

− Hát éppen ez az! Nem akarok egyetlen olyan világ részese sem lenni, ami annyira felszínes, mint amilyen a Föld népe. Én nem akarok termék lenni, akit csak úgy eladhatnak! De itt sem akarok élni, ez még annál is rosszabb, ahonnan jöttem. Egy érzéstelen, üres világ, a lelki halál… − hátráltam ki a szobából, de még hallottam a mennydörgő hangú, fényes idegen utolsó mondatát, amit nekem szánt:

− Akkor találsz rá, amit keresel, ha önmagadba nézel.

A hátammal kilöktem a nehéz ajtót, majd reszketegen, magamba mélyedve álltam az építmény előtt. Lecövekeltem, miközben barna tincseimet dühödtem dobálta a csípős, hideg szellő, de nem törődtem vele. Vacogtam, mégsem kerestem menedéket. Egyszerre túl sok minden járt a fejemben, a fénylény teljességgel porig sújtott nyomatékos szavaival. Viaskodtam önmagammal. Minden, amiben hittem, meginogni látszott, mégis küzdött bennem valami, ami azt mondta, igazam van. Igazamnak kell lennie! Ez nem lehet jobb annál, amit elképzeltem, amire vágyok, mióta megszülettem!

A páros csillag egyik tagja, amely a bolygó röppályáját deformálta, de éltető energiával is táplálta azt, ebben a pillanatban döntött úgy, hogy búcsút mond az éjszakának és arany sugaraival teleszórta a kősziklákkal, a homokkal és kórókkal borított tájat. Egy darabig élveztem, beszívtam magamba az éledő nap erejét és gyönyörűségét, majd ezzel az útravalóval terveztem tovább indulni. haza semmiképp sem vágytam.

Megfordultam, és azzal a lendülettel rögtön egy mellkasba ütköztem. Az első gondolatom az volt, hogy ez az alak nem származhat erről a bolygóról. Túl nagy hozzá. Aztán hátratáncoltam és elképedve meredtem abba a már jól ismert és tökéletesen megvetett, markáns arcba. Zigur a testvérbolygónk gyermeke volt, s bár azonos fajba tartoztunk, pár szembetűnő tulajdonság mégis az ellenkezőjét hirdette. A Földön élő rokonaihoz képest erőteljesebb felépítésű, rettentő magas férfi volt, bőre pedig bronzszínnel tündökölt a halovány napsugarak fényében. A haján és szemöldökén kívül elvileg csupasz volt minden testfelülete, a szeme alkalmazkodott az éjszakai fényekhez is. Ősei százötven évvel ezelőtt telepedtek le otthonában, ő már az ötödik ott született generációhoz tartozott.

− Gyere, kósza hercegnőm, most visszaviszlek − ragadta meg a karomat.

− Nem viszel te sehová, hitvány féreg! Nem leszek egy ilyen önző, akaratos és hatalmaskodó férfi felesége! − fogtam futásra a lábaim, de még mielőtt elmenekülhettem volna, elkapott és magához húzott.

− Ezt nem te döntöd el − préselte keskenyre a száját, állkapcsa megfeszült. − A Föld a mi bolygónkra van utalva! Ez a frigy a legkevesebb, amiért folyamatosan kihúzunk titeket a kulimászból. − Fejezte ki a gondolatait ide nem illő, de hozzá tökéletesen passzoló szavakkal.

− De nem én! − És ekkor beugrott, amit mondtak a tanítók. Önző, emberi, anyagias… ebben a pillanatban mind megtestesült bennem. Dacoltam az önzésemből kifolyólag, érzelemmel telve vagdalkoztam.

Rá kellett jönnöm, alázat kell ahhoz, hogy egy ember megvalósítsa az álmait. Illetve hatalom. És Zigur párjaként mindkettőt gyakorolhatnám. Életemben először készen álltam logikus döntést hozni.

− Itt nem csak te rólad van szó − morogta a fiú, és ekkor ébredtem rá, hogy a hatalmaskodás az nem is az valójában, mint aminek hittem. Őt nem az önzőség vezérelte. Ez a törődés.

−Rólad is… − suttogtam megenyhülve.

− Meg két bolygó teljes lakosságáról. Ide összefogás kell, egységes rendszer és betartható, igazságos törvények. Én ehhez nem leszek elég, a te eszméid is kellenek. Mi, ketten, egy új világot alkotunk. Olyat, amilyet akarunk és olyat, ami mindenkinek jó lesz.

− De mindig lesznek különcködő, deviáns alakok…

− Ez így van. De mi nem is a tökéletességre, csak a működőre törekszünk. Érted? Érted már?

Egész végig kerestem egy megoldást, egy lehetőséget, de észre sem vettem, hogy előttem van. Olyan eszmékben éltem, amik nem életképesek, és vakon loholtam, hogy rájuk találjak, ahelyett, hogy magam tettem volna értük. Hiszen tehettem volna! Én voltam a Föld uralkodójának egyetlen szem leánya, az örökös, aki jobbá, szebbé és kevésbé felszínesebbé teheti a világot, mint amilyen. Én meg csak menekültem… 

Zigur szürke szemébe néztem, és már láttam azt, amit előtte nem, mert elvakított a harag, amiért belekényszerítettek egy olyan helyzetbe, amibe szemernyi beleszólásom sem maradt. Már láttam, hogy működne. Az, ami köztünk van és az is, ami köztünk lesz. Nem kell tökéletesnek lennie, nem kell egyformáknak lennünk, s nincs szükség a felfedező expedíciómnak sem.

Remegő ujjaimmal lefejtettem a karomról a kezét, majd belecsúsztattam az enyémbe. Rámosolyogtam szelíden, majd megszólaltam:

− Menjünk, már várnak az alattvalóink.

− Már halálra aggódták magukat! − felelt a férfi, majd a saját űrsiklójához vezetett. − Hazamegyünk − sóhajtott megkönnyebbülve, aztán végignézte, ahogy helyet foglalok, majd ő is beszállt mellém.

Napokig tartott, amíg megérkeztünk a Föld testvérbolygójára, ahol már úgy léphettem a felszínre, mint Zigur jegyese. Nehéz feladat állt előttünk és azt is tudtam, hogy nem fogjuk tudni teljesen megoldani, de a legjobbat kellett kihoznunk abból, amink volt. Királyom hallgatott a szavamra, megvitattunk minden egyes részletet, majd a tanácsosok segítségével törvénybe iktattunk minden módosítást és szankciót. Beszüntettük a fizetőeszközt, cserébe mindenki a munkájával dolgozott meg a társadalomban elfoglalt helyéért. A mezőgazdászok étket, a víztisztítókban dolgozók vizet, az orvosok a gyógyítást adták. Mindenki azt, amire képes volt, és amihez értett. Senki sem maradhatott tennivaló nélkül! Még a legelárvultabb, legtehetségtelenebb embert is munkahelyhez juttattuk. Mindenkinek hasznosítania kell magát, cserébe mindenki igénybe vehet mindenféle szolgáltatást. Persze, maradtak ellenkezők és olyanok is, akik nem érezték fairnek ezt a berendezkedést. Nem hagyhattuk elhatalmasodni a nagyravágyókat, és nem engedhettük porba tiporni a szegényeket. Egyensúlyra törekedtünk, valamint visszaállítani a családba és szeretetbe vetett hitet. Ám nem csak bort prédikáltunk, igyekeztünk helyes példával elől járni az említett összes területen…