Az önzetlen (2012) - A Töviskapu pályázatán a legjobb tízben

Ez az írásom inkább lett mese, mint más. Egy fantasy történet, amely a szeretetről szól meg a csalódásokról. Mikor megírtam, sok tanulás és tapasztalat előtt álltam, nem is biztos, hogy a legjobb vagy a legszebb, de szeretem. A lektor sok minden megváltoztatott és javított rajta, végül ez lett a végeredmény. Már a tördelés és a nyomtatás maradt csak hátra, ám a Töviskapu megszűnt, így a rövid kis mesém sem jelenhetett meg végül. Sebaj, én most megosztom veletek Énok történetét.

Az önzetlen

Énok akkor született, amikor Nimfódia földjén ismét béke honolt. Akkoriban az életfán rejtőzködő, borúfelhők által takart és éjszakai sötétségben élő elfek, illetve a fa tövénél ragyogó fényben és örökös tavaszban lakó tündék már felhagytak az egymás ellen dúló, meddő csatározásokkal. A háború véget ért ebben a fordított világban, ám ennek áraként a két faj többé nem találkozott. Tilos volt az elfek által lakott Észak-Nimfódia és a tündék által birtokolt déli régiók közti átjárás. 

Énok elfként jött a világra megannyi testvér közé, akik mindig is ferde szemmel figyelték. Édesanyja sokszor meg is jegyezte, hogy különc és hóbortos fia rossz helyre született, mert bátyjaihoz képest kicsi volt, szelíd és gyenge. Az agresszív és konok elfek között egy üde színfolt, aki olyan tulajdonsággal rendelkezett, amellyel már csak kevesen azon a zord és szívtelen vidéken: szívében jóindulat sarjadt. Mindig törődött másokkal és még akkor sem bántott senkit, amikor provokálták. Emiatt gyakran gúnyolták. 

Egy napon az örökkön éjszakába boruló tájon Énok egy fa kinyúló, vékony ágára kapaszkodott, ahonnan távoli és elérhetetlen vidékek felé meredhetett, arra, ahol már évtizedek óta nem járhatott elf: Dél-Nimfódiát fürkészte. Szomorú, sebzett lelke szeretetét senki nem viszonozta; vágya, hogy megértő tekintetekre találjon, nem teljesült. Nem tudott beilleszkedni, perifériára szorult minduntalan, a társát pedig sehol sem találta. Csak undok és kizsákmányoló fúriákra akadt.

Ahogy ábrándozott, és a kedves, szép tündék közé képzelte magát, két gyermekkori játszótársa megragadta a vállát és cibálni kezdte. Csak rá akartak ijeszteni, de hallva Énok könyörgő ordítását, egyre inkább rákaptak a kínzás ízére. Számukra csak egy csíntevés volt, ám Énok számára egy újabb kishalál. Eldurvult a játék, azok pedig csak kacagtak, rángatták, amíg végül főhősünk megbillent, és a fáról a mélybe zuhant. Énok kapkodott, ágak után nyúlt, de eredménytelenül. Miután a társai felfogták, mit műveltek, pár pillanatig döbbenten meredtek utána, majd megegyeztek abban, hogy ez a kettejük titka marad. Mintha mi sem történt volna, tudták, hogy Énokot senki sem fogja hiányolni.

A fiú ezalatt zuhant tovább az őrületes mélységbe, mégis, miután a kezdeti ijedtség alábbhagyott, ámulva tátotta el a száját. Minél lejjebb ért, annál világosabbá vált a világ, a fák kizöldültek, és olyasmi ütötte meg a fülét, ami azelőtt soha: madárcsiripelés. Sikolya elnémult, majd egy hatalmas robaj következett: a fiatal elf a földbe csapódott. Fájdalmas, de egyben csodás érzés járta át: ott lehetett, ahol eddig mindig is akart és életében először boldognak érezte magát, megannyi zúzódása ellenére is. Feltápászkodott, miközben leporolta meggyötört ruházatát; innentől nem maradt más hátra, mint hogy felfedezze a számára még ismeretlen világot. Húzta a lábát, a válla is kificamodott, de őt keményfából faragták, a törékenynek tűnő test ellenére is – nem engedte, hogy ilyen „apróságok” hátráltassák.

Elcsigázva, áhítattal telve járatta körbe éjfekete tekintetét, és sántikálva megindult egy erdei ösvényen. Órákon keresztül vándorolt, amíg egy erdőszéli kunyhóra lelt, amelynek kertjében egy vele egyidősnek tünő tündeleány üldögélt. Barátságosnak látszott, ezért Énok megszólította. A lány örömmel engedte be az udvarra. A fiú leült mellé és csak csendben tettek-vettek egymás mellett. Énok elhitte, hogy végre befogadták és talán egy esztendő is eltelt, mire rájött, hogy a sok vendég, rokon és ismerős látogatása nem a harmonikus együttlétük csodálatának szól, hanem annak, hogy a tünde bazári majomként mutogatja őt úton-útfélen. Sokuk sosem látott még elfet, így a lány kitűnhetett előttük különleges szerzeményével, majd mikor már nem vált haszna belőle, az utcára dobta.

Énok megtörve és megtépázva ücsörgött az addig új otthonának hitt ház előtt egy teljes napon át, majd amikor látta, hogy többé nem mehet vissza, könnyeket hullajtva ismét sútra kelt, hogy szerencsét próbáljon.

Hónapokig bolyongott és bujkált az erdőben a fák között, amíg egy nap furcsa nyikorgásra figyelt fel. Egy tündelány hintázott a közeli tisztáson. Énok vágyott a társaságra, ezért mellé telepedett a másik hintába, aztán már csak azt vette észre, hogy versenyt hintáznak egymással. Ezután minden délután várta a pillanatot, amikor a fiatal tünde megjelenik a tisztáson, hogy láthassa, ahogy világosbarna haját a szél tépi, miközben önfeledten hajtja magát a hintán.

Hosszú hónapokig így folyt ez, délután találkoztak, este pedig elváltak. Egy napon, amikor Énok úgy várta már a találkozót, hogy a szokásoshoz képest kicsit korábban ért a hintákhoz, kellemetlen meglepetés érte. A lány egy daliás tündefiúval osztotta meg a közös helyüket. Énok szárnyaszegetten fordított nekik hátat, de másnap újra a hintához sétált, és ezúttal a lányt egyedül találta. Bátortalanul és reménykedve odasétált hozzá, leült mellé. Nem mert kérdezni, nem is akart. A tündét úgy akarta megőrizni, ahogy az álmaiban képzelte. Éppen kezdett megnyugodni a lány vidám kacaja hallatán, amikor Énokot egy durva mozdulattal lelökték a hintából, a szőke dalia pedig pökhendien magasodott felé. A földön fetrengve még egy pofont is bekapott, de mielőtt kivillantotta volna pengeéles fogait, meggondolta magát. Velőt rázóan felordított, majd összeszedve minden cókmókját továbbállt.

Büszkesége romokban hevert, és egyre inkább beletörődött, hogy immár örökké egyedül marad. Addig gyalogolt erdőn-mezőn keresztül, amíg elért a fővároshoz. Sötétebb árnyalatú bőrét, durvább arcvonásait és sötét haját egy csuklya alá rejtette. Megunta a bozótosban való bujdosást, kíváncsi volt a tündék pezsgő életére. Hetekig kószált észrevétlenül a népáradat között, mire a palotához ért. Csontos ujjait a kerítés rácsaira fonta és úgy leselkedett be a hatalmas kertbe. Boldogság és vidámság szivárgott lényébe, főként, amikor meglátta a gyönyörű királylányt a szökőkút mellett. Énok érezte, hogy ezúttal a mércét igazán magasra tette, de szemeit nem bírta levenni a lányról. A szőke tünde viszonozta pillantását, majd pimasz mosoly jelent meg az arcán: 

- Mit bámulsz, vándor?

- Elnézést kérek. Én csupán… Ilyen pompát még nem láttam. Eltűnődtem… – felelt szerényen az elf.

- Elnyűtt ruhát hordasz, rég úton lehetsz. Gyere beljebb, elszállásollak… – A királylány hangjában a jóindulat és a leereszkedés felhangjai keveredtek.

Énok szíve repesett, és vidáman lépdelt a lány mögött. A pajtában kapott nyughelyet, ám ő ezért is lelkesedett. Tehenek és lovak őrizték álmát, máskor meg ő az állatokét. Szerette a társaságukat. Megdolgozott minden falatért, és várta a hét minden vasárnapját, amikor a tünde-királylányt újra láthatta. Évszakok jöttek és mentek, miközben Énok újra bizakodott abban, hogy meglelte otthonát, a párját, de lassanként a lány elmaradt, egyre ritkábban látogatta, végül egyszer csak egy harsona hangja zengte be a város minden szegletét és a szónok egyetlen mondattal szíven döfte a reménykedő ifjút. A királylány maholnap férjhez megy a herceg fiához. Másnap tartották az eljegyzést. Énoknak több se kellett, nem várta meg, amíg kiteszik a szűrét, önmagától hagyta el az udvart. Hajnalra se híre, se hamva nem volt a mindenki által csak lovászfiúnak nevezett elfnek. Becsapottnak és naivnak érezte magát, pedig ő csak szeretni akart valakit. Most már tudta, hogy a tündék csupán a felszínen voltak kedvesek és befogadóak, az érzéseik közel sem álltak az Énok által képzelt érzékeny lelkülethez. Hiába a szépségük és kecsességük, ők sem voltak különbek fivéreinél: nem ismerték az önzetlen szeretet fogalmát.

A hajnalpír már egy sziklafalon érte Énokot. Sajgott a szíve, fájó emlékei vadul lüktettek lelki szemei előtt. A lába alatt tátongott a mély szakadék, és Énok elméjén átfutott a gondolat, hogy egyszerűen véget vet mindennek…

Nem tehette. Az élet kincs, bármilyen is, és ha a sors úgy kívánja, inkább egyedül éli le. Szeme égett, kimerült teste erőtlen volt, de tovább vonszolta magát. Lába egy kristálytiszta vizű tó partjára vitte. Leborult, és fohászkodva mártotta kezét a tó vizébe, a tisztulás és felfrissülés reményében, miközben eldöntötte, hátralévő életét egy barlangban tölti el. Ha senkivel sem találkozik, nincs, aki megbántsa. Nem bírt volna el még egy ilyen csapást. Éppen belenyugodott a sorsába, amikor a túl-parton egy hollófekete hajú leányzót pillantott meg. Tünde volt ő is, mégsem önfeledt és nem is vidám, mint akiket eddig látott, mégis… talán éppen ettől ő volt a legszebb, akit Énok valaha látott, ahogy a kezét mosta magába temetkezve. Énok életében először kíváncsiságot érzett. Nem kötődni akart, nem társat, csupán beszélgetni. Tudni, mit keres itt egyedül ez a gyönyörűség, és miért ilyen letört. Elindult felé, de ekkor egy gally megreccsent a talpa alatt, a lány pedig nyomban felpattant és hátrálni kezdett, akár egy megszeppent őzike. 

- Ne félj. Nem bántalak – suttogta nyugtatóan Énok.

- Ki vagy?

Az elfnek csak a rengeteg jelző jutott eszébe, amelyekkel az évek során gúnyolták. Sem szép, sem kedves, de főleg biztató nem akadt közöttük. Ezért inkább úgy döntött, nem is mond semmit, hiszen nem az a lényeg, hogy kicsoda ő, a szándék, a segítségnyújtás többet ér.

- Hogyhogy egyedül bóklászol errefelé? – kérdezte óvatosan a tündétől.

- Csak kezet mostam – vágta rá a lány kék szemét Énokra villantva. Az elf értetlenkedve nézett vissza rá, ajka már a „miért” kérdést formálta, de a lány megelőzte: – Beszennyezték őket.

- Ugyan már! Ki tett volna ilyet? – ingatta a fejét hitetlenkedve Énok. Azt hitte, rajta kívül mást nem rekeszthetnek ki maguk közül a tündék, főleg nem egy fajtájuk bélit.

- Sokan, ahogy a te sebeid sem maguktól lettek – felelt dacosan a fekete szépség.

- Igaz – vallotta be Énok. Csendbe temetkeztek, a völgyek meghitt, harmonikus nyugalom lengte be. – Tán megbántott valaki, akit szerettél?

- Nem. Sosem szerettem és sosem szerettek. Átok ül rajtam – sóhajtott. – Én próbáltam, én szerettem volna – nézett a kezére reszketegen. – De egyszer sem sikerült. Valami hiányzott belőlem. Valami még most is hiányzik belőlem…

- Bennem meg mindig is túl sok volt mindenből – húzódott keserédes mosoly Énok arcára. – Azt hiszem, már nincs szükségem rá, hiszen senkinek sem kellett.

- Micsoda? – érdeklődött a lány, már csöppnyi félelem sem bujkált a hangjában.

- A szeretetem – nyelt egyet. – Neked adhatom?

A tünde tétován, döbbenten figyelt, mert eddig talán még sosem kapott senkitől semmit. Pislogott párat, majd egy alig észrevehető bólintással elfogadta a nemes ajándékot.

Így történt hát, hogy Énok feláldozta a szívét egy tündelányért, akinek eddig fogalma sem volt arról, mi is az a szeretet. Az elf pedig boldogan halt meg, hiszen tudta, szíve most már jó helyen dobog és biztonságban van, boldoggá téve egy ártatlan és rá méltó teremtést.