A 7 perces generáció

Egy nap 1440 percből áll, ehhez képest a 7 perc elenyésző semmiség. Miért is tartok itt matek órát? Mert bizony, az a szomorú tény, hogy a mai családokban a szülő csupán 7 percet fordít egy átlagos napon arra, hogy a gyermekének szentelje az idejét és érdemlegesen pár szót váltson vele. Csak nekem tűnik ez édeskevésnek?

Nézzük a jelenség mögöttes mozgatórúgóit!

Sajnos olyan világot élünk, ahol már nem elég, ha csak a családfő, az apa dolgozik a famíliában, hanem a legtöbb esetben az édesanyának. sőt előfordulhat, hogy magának a csemetének is be kell szállni a családi kasszába! Ez értékes órákat rabol el a szabadidőnkből és az energiánkat is jócskán lecsapolja. A társalgás meg a figyelem pedig pontosan ezt a két tényezőt követelné meg! Nincs erőnk még erre is a napi teendőink mellett, jobban esik csak kidőlni egy fotelba vagy kanapéra, megnyomni a jól ismert gombot és a nagyvilág rögtön elénk tárul, még ki sem kell mozdulnunk.

Igen, mióta a televízió megjelent, az emberek rájöttek, hogy a kikapcsolódásnak, a szórakozásnak van egy egyszerűbb módja is! Nem kell gondolkodni vagy mozogni, csak ülni meg nézni. Nem vár választ, nem kezdeményez interakciót és még kényelmesebb is, mint élő, lélegző lényekkel törődni. De ha már a családi meghittség, illetve kapcsolatok romlásáról esik szó, ne feledjük, hogy a számítógép és az internet világa is éppen ugyanolyan ludas ebben, mint a TV. Igaz, ekkor már több a cselekvés, de még mindig egy élettelen tárggyal kötjük össze az életünket az eleven emberi élőlények helyett! Ha belegondolsz, groteszk a dolog, de egy fémdobozzal szorosabb kapcsolatot ápolsz, mint a saját rokonaiddal. Arról se feledkezzünk meg, hogy ezek a dolgok függőségbe is dönthetnek! És milyenek a függők? Önzők, sekélyesek és csupán egyetlen egy számít nekik: a függőség tárgya, jelen esetben a televízió, a számítógép vagy éppen a facebook! Csak a szükségleteik kielégítésével törődnek. Ebben a világban kell, hogy felnőjenek a gyerekek, ezt látják mindenhol, így ők is ezt teszik. Végül már beszélni is elfelejtenek majd, csak írásban lesznek képesek kommunikálni a mobiljukon keresztül, vagy a laptop előtt ülve.

Oké, ne általánosítsuk! Evezzünk a kulturális pszichológia vizeire, ahol nem csak a nyugati társadalmak kerülnek górcső alá, hanem a keleti szekció is. Nyugaton úgy alakult, mióta a tudományok fejlődni kezdtek és a felvilágosodás az emberi ész diadalát hirdette, hogy a külvilág érdekesebb lett, mint a belső. Mindent materializálunk, a tárgyak és gépek világát magasztaljuk, az oktatás is ebből a szempontból szerveződött. Németország és az Egyesült Államok a legnagyobb követői ennek a nézetnek, de mi sem vagyok kutyák! A demokrácia, a szólásszabadság pedig mind rátett erre egy lapáttal, így még inkább individualisták és függetlenek akarunk lenni! A jó dolgok valahogy rossz irányba terelték a társadalmunkat.

„Az lehetsz, aki csak akarsz lenni!" és „A cél szentesíti az eszközt!" felkiáltásokkal törtetünk előre a világba, önzőségben felnőve, csak a saját érdekeinket figyelve. Ez a tendencia a nagyvárosokban még inkább jellemző, hiszen a betondzsungelben más törvények uralkodnak, mint egy faluban. Nem ismered a szomszédjaidat, az utcán vadidegen jönnek szembe és a tömeg még inkább arra ösztönöz, hogy ne bízz senkiben és ne add ki magad. A vidéki élet legalább arra megtanít, hogy kapcsolatokat ápolj és így az elszigeteltség, ami gyakran már az önzőség előfutára, eltűnik. Ez a közösség megtartó ereje, nem engedi, hogy monoton életű, kiüresedett zombi legyél. A keleti kultúrákat, illetve az olyan fejlődő országokat, mint Dél-Amerika és Afrika, pontosan ez a családszerű, összetartó egymásrautaltság tesz annyira elevenné és barátságossá. Számukra a családon belüli erős kapcsolatok, a szeretet, a gondoskodás és egymás támogatása mindennél fontosabb, még önmaguknál is! Tisztelettel viseltetnek egymás iránt, igaz, így az önállóságukat valamelyest feladják és kevesebb lehetőség áll előttük az életben, mégis elégedettebbek és boldogabbak, mint mi. Valamit valamiért.

Az olyan közegekben, ahol a család központi szerepet kap, ott a saját nemzeted kultúrája is fontosabbá válik. Léteznek még a régi értékek, őrizgetik az ősi hagyományokat és vannak olyan beavatási rítusok is, amelyek a gyerekeket a felnőttkorba segítik át. Ezek nem csak ostoba szokások, ezekben a rítusoknak igenis komoly oka van, illetve volt! A csoport összetartozását segítették elő, megtanították értékelni az egyszeri, nagy eseményeket és nem utolsósorban útmutatást nyújtottak az élet ösvényén még nehezen eligazodó kamaszoknak. A törzsi társadalmakban vagy az ázsiai kultúrákban nem nagyítják fel ennyire ezt az identitás krízis mizériát, mert a család támogatja a fiatalokat, nem hagyja elkanászodni vagy tanácstalan helyzetben őket.

A nyugati társadalmakban sokkalta nagyobb a szabadság, az elmagányosodás, ami mellett még a média is erőszakosan befolyásolni próbálja az emberek látásmódját. A szülők már nem elég menők vagy sikeresek ahhoz, hogy a gyermekeik példaképeivé váljanak, mert a média által felfújt sztárocskák és égig magasztalt milliárdosok csábítóbbakká váltak. Ami azért gond, mert a gyerekek már nem képesek tiszteletet mutatni az apjuk és anyjuk felé, nem hallgatnak rájuk. A másik pedig, hogy olyan elérhetetlen személyeket istenítenek, akik nem valóságosak, hiszen csak egy apró szeletet látnak az életükből és ezáltal olyan idealisztikus képet alakítanak ki róluk, amelynek egyetlen ember sem képes megfelelni. Ők sem, amiért elveszettnek, szerencsétlennek érezhetik magukat, olyan jelentéktelen figuráknak, akik sosem érhetik el az álmaikat. Mert a vágyaik túl távoliak, nem reálisak. Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem találnak maguknak ideált, nem is akarnak, mert egyetlen egy olyan felnőtt emberrel sem kerülnek olyan szoros kapcsolatba, amiért azt mondhatnák, hogy „Igen, én is ilyen akarok lenni!". Céltalan, életunt szülőkké válnak majd önmaguk is, akik szintén képtelenek lesznek egy igazi családot összetartani. Semmiben sem lelnek majd örömöt, vagy ha igen, azt csak a televízió vagy a számítógép virtuális világában találhatják meg.

Abban biztos vagyok, hogy ez nem minden családra és emberre igaz, és azt is tudom, hogy sokan igyekeznek kitörni ebből a média által generalizált tehetetlenségből. Nem ítélkezni akarok vagy nem elmarasztalni, csak azt szeretném, hogy nézzünk körbe és gondolkozzunk el. Vigyáznunk kell magunkra meg egymásra is! Meg kell tanulnunk szelektálni, megtalálni az egyensúlyt és mindenképp időt kell szakítanunk a szeretteinkre, bármilyen nehéz is. Mindenkinek szüksége van arra, hogy valakinek fontos legyen, és azt érezze, van még mit elérnie az életben.

Ha érdekel a téma részletesebben: http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=432