Diabolika (2013) - A NyPSz Régi-Új pályázatán a jobb novellák közé sorolva

Az azonos című regényem előtörténete ez a novella, ám az azonos című regényem még írás alatt áll, ami azt jelenti, hogy összesen 50 A/4-es oldalt sikerült eddig kiszuszakolnom magamból és még vannak homályos foltok a sztori alakulását illetően (update: azóta befejeztem és összesen 206 oldal lett, több mint 700 ezer karakter. Beleleshetsz a fülszövegbe és pár részletbe is). A lényeg, hogy egy posztapokaliptikus világban vagyunk, ahol a pokol teremtményei uralják a Földet és minden meg mindenki, aki eddig csak a mesékben, álmainkban, fantáziánkban élt eddig, valósággá vált, az ember faja pedig kihalóban. És nem, nem az utolsó emberi lények a főszereplők, hanem a démonok, vámpírok és egyéb érdekes szerzetek (megjelent: Kalandok és kalandozók 2.). Ha ez meghozta a kedvetek, íme a novella is, kellemes olvasást!

Diabolika

Kicsi voltam. Talán nyolc, vagy kilenc éves. Rohantunk. A bátyám erősen fogta a kezem, majd megnyitott egy féreglyukat. Akkor nem tudtam, hogy így hívják, de ma már teljesen biztos vagyok benne. Sosem láttam annyira szépet, a szivárvány minden színében szikrázott, miközben örvénylett körülöttünk az örökkön szürke és szennyes levegő. A múltba akart utazni? Vagy egy másik bolygóra? Ő sem tudta, csak hogy innen el…

 Amikor az emberiség olyannyira önzővé vált, kapzsivá és erkölcstelenné, hogy már felebarátaival sem törődött, s könnyen elcsábíttatott, a Pokol ajtaja kitárult, majd démonok ezrei lepték el a földet. Igaz, Lucifer még ma is lent tartózkodik az alvilági rezidenciájában, de a fiai, a három questor tökéletesen pótolta őt. Módszeresen legyilkolták az összes embert, aztán felszabadították a meselényeket meg az éjszaka teremtményeit. Tchort – a legeszesebb –, vezette a démonhadakat, ő kutatta fel az emberkolóniákat, amíg mind egy szálig el nem fogytak. Asmodeus – a legvérszomjasabb –, mészárolta le a legtöbb halandót, és a mai napig is rettegnek tőle még a saját fajtársai is. Végül Frimost – a legmohóbb –, aki ártatlannak tűnő, csábító külsejével a legalattomosabb tetteket hajtotta végre: nőket gyalázott, és családokat tett tönkre. Lucifer három sarja, miután „felszabadította” népünket az Ember uralma alól, rémuralomra tört a démonsereg valamennyi tagjával egyetemben elnyomva a vámpírokat, az alakváltókat, az elfeket és a faunokat, a lidérceket és az összes mitikus lényt. Hamis ígéretekkel – minthogy nem kell rejtőzködnünk, szabadok lehetünk – kecsegtettek, de az életünk rosszabb lett, mint valaha. Azt a bolygót, amit egykor Földnek neveztek, immár Diabolikának hívják… egy régi világ új köntösben.

Én pedig Adua vagyok, félig vámpír, félig démon. És a bátyám? Eltűnt, én meg magamra maradtam ebben a szó szerint fejetetejére állt világban.  

Egy napon Gyehenna utcáin sétáltam, amikor egy erőteljes női hang ütötte meg a fülemet. Az ellenállás egyik oszlopos tagja szónokolt: Fédra. Egykoron a démonok közé tartozott, ma már Galatea Úrnő oldalára állt. Fédra fúria, egy megkeseredett nő lelkéből született démon, akit egykor egy férfi tett tönkre. Nem csodálom, hogy nem akart a patriálkális felépítésű démonvilág tagja lenni.
Az én ereimben is csordogál némi démoni vér, de édes kevés ahhoz, hogy bevegyenek maguk közé. A származásom éppen csak annyira elég, hogy nappal is az utcákat járhassak égési sérülések nélkül, és értsek egy kicsit a mágiához.A lángoló, vörös hajú nő mikrofon nélkül is bezengte a várost, hangjában annyi düh és megalázottság keveredett, hogy a szavaival gyilkolhatott is volna. Sárga szeme villódzott, kihívó ruházata feszült a testén. Ha ennyire vehemens és harcias Galatea legjobb harcosa, akkor milyen teremtés lehet maga az Úrnő? Senki sem tudta, mivel őt még senki sem láthatta, legalább is a köznép soraiból… 

− Gyertek! – kiáltotta. – Vessünk véget a felfuvalkodott démonok uralmának! Mitől többek tőlünk? Kik ők, hogy ilyen erős és nemes lényeket igába hajtsanak, mint mi?! Lucifer elárult minket, ahogy egykor testvéreit is a Mennyben! Hogy hihettünk neki ennyi évezreden át, amikor még a saját fajtáját is megcsalta?! Éltek inkább szolgaságban, minthogy harcoljatok a jogaitokért? Aki csatlakozni szeretne, az jöjjön velem vagy keressen egy lényt, aki viseli a jelet!A bátyám – aki magamra hagyott –, és az apám is démon volt. Teljes mértékben megértettem Fédrát, de nem mertem követni. Én csak egy piti tolvaj vagyok, aki nem mellesleg árva, gyakorlatilag tíz éve. Tehát úgy döntöttem, inkább a legközelebbi bárba veszem az utam, és jól belakmározok meg vedelek, ahogy minden délután szoktam, majd ügyesen meglépek a helyszínről. Fiatalabb koromban olykor elkaptak, néha melóztam is törpéknek vagy faunoknak, hogy ledolgozzam az adósságom, de ma már cselesebb vagyok. Évek óta nem füleltek le. Hatalmas a város, sok a bár, és nincs hatóság, aki számon kérhetné rajtam. Mióta a démonoké lett a bolygó, önbíráskodás folyt, a pokolfajzatok csak a saját maguk javát figyelték, ezen kívül más törvényt nem tartattak be. Ha nem démon az áldozat, akkor oldd meg magad. Mocskos egy világ ez! Viszont éjszaka nem éri meg egyedül kószálni, mert ha az egyik questor úgy látja jónak, simán kicsinál. Főleg Asmodeus. Szóval este tíz után már nem sokan mertek kilépni Gyehenna utcáira.Beültem a bárba, kirendeltem a napi fogást, és lehúztam mellé két korsó szirénvért. Ha már ingyen élünk, találjuk meg a módját, hogy jól is tegyük. Egy ismerős férfi ült a helyiség túlsó végében, a tekintetétől bizsergett hátamon a szőr. Hosszú, fekete haj, elegáns öltözet és… vámpír. Nem először akadt össze a tekintetünk. Sokszor láttam már… Idősebb tőlem, jóval, csak ezért nem léptem oda, hogy kikérjem ezt a kihívó stílust. Egész jóképű, de nem bírom, ha követnek. Mellesleg nem vagyok vevő egy tata stírölésére! Vágtam egy fintort, és inkább a tápláléknak szenteltem az időm többi részét.Egy véres húscafat lógott a villámon, és vöröslött a szám széle, szóval igazán fenségesen nézhettem ki, amikor felforrósodott a helyzet. Az emlegetett szamár megjelent: Asmodeus belökte a csehó lengőajtóit. Mindenki félbehagyta, amivel éppen ügyködött, ahogy én is.A földön minden démon emberi testet öltve sétálhat csak, így ő is úgy festett, akár egy indiai, vagy egy indián… nem is, inkább, mint egy arab terrorista. Csak a szakáll hiányzott. Derékig érő, sötétbarna haja lengedezett a szellőben, vékony atlétája alól kivillant olajbarna bőre kulcscsontjain a hírhedt sebhelyekkel, amiket magának vésett oda minden egyes harc után, amikor megölt egy halhatatlant. Nagy dolog is egy halhatatlant kinyírni a nevéből is adódóan, de ez már beteges… Szadista állat. Jobb módját is találhatta volna, hogy trófeákat gyűjtsön. Mondjuk a minigolf…
A questor végighaladt az asztalok között, majd a pultra csapott. 

− Nem kérdezek egyesével végig mindenkit – dörrent fel a mély basszus. – Merre van Fédra?Senki sem felelt.− Tudom, hogy ma itt károgott a főtéren! Merre van az a szuka? Nem fogom többször feltenni a kérdést, jól gondoljátok meg… - szűrte ki fogai közül. – Mindenkit kinyírok, ha nem kapok választ! 

− Csak a lázadók tudják a rejtekhelyét! – szólalt fel egy bátor, nagydarab alakváltó. 

Tiszteletem, uram. 

− Pontosan – vigyorodott el. 

− Egy olyan nagyhatalmú lény, mint a questorok egyike, bizonyára tudja, hogy nem fog választ kapni. 

− Bizony – szűkült össze a szeme Asmodeusnak.Egy pillanat volt csupán, és a férfi előtt termett, a nyakánál fogva megragadta… Aztán már csak a vér szanaszét…Mázlimra, meg a tolvajelme előrelátásának köszönhetően közel ültem a kijárathoz, négykézláb az asztalok takarásában indultam el. Sikolyok, halálhörgések kísérték utam. Ahogy elnéztem, Asmodeus újabb sebeket ejthetett ma éjjel magán. Tucatnyit, ha nem többet. Négykézláb kúsztam, miközben imádkoztam, még a betonon is, mire észbe kaptam, hogy kint vagyok, és futni kezdtem.− Látlak, aranyom – süvített mögöttem a hang. 

 Tehát már mindenki meghalt! – visított fülemben a saját elmém szólama –, és most én jövök! Rohantam, saját szívverésemet is túlziháltam, miközben egyre gyorsabban és gyorsabban kapkodtam a levegőt. Gyorsítani akartam, de már nem volt hová, amikor megéreztem a véres karmait a hátamon. Ebben a minutumban elém ugrott a középkorú vámpír a bárból, majd magával ragadott. A csatornában landoltunk, a vízben, ahová a démonok nem szívesen járnak le. Már a földfelszín is elég hűvös nekik, ezért is volt anno a globális felmelegedés. A Pokol közeledtét jelezte, a démonok előmelegítették a terepet.

Adrenalintól remegő kezemmel löktem fel magam a szennyvízből és tekintettem fel, hogy lássam a csatornafedő résén keresztül a magam mögött hagyott démont. De mázlimra, senki nem ácsorgott a fedő mellett. Asmodeus nem követett, úgy tűnik, mára kiélte gyilkos vágyait. Lihegve a falnak támaszkodtunk: 

− A franc… – habogtam. – A questor majdnem kicsinált! 

− Mindenki így jár, ha találkozik Aessel. Nem kímél senkit sem. Szerencséd, hogy erre jártam, kishölgy! – kelt fel a férfi. 

− Megmentetted az életem, kukkoló – vágtam rá, mert felismertem, a káposztámra éhező kecske volt. 

− Dominik, alázattal – hajolt meg. 

− Az úrnő ágymelegítője… – aztán rögvest a számra csaptam. Hülye! Ez a vámpír minimum kétszáz évvel idősebb nálam, és én leselyemfiúztam. De hát mindenki így szólítja!
− Ez olyan kisstílű… A „Galatea szeretője” titulus jobban hangzik. 

− Sokkalta, valóban – jegyeztem meg epésen. 

− Szívesen csevegnék még, de indulnunk kell. Gyere velem! 

− Hohó! Mégis hová? Köszönöm szépen az életmentést, de egyedül is boldogulok! 

− Vettem észre – gúnyolódott. – Ajánlatom van a számodra, egyenesen az Úrnőtől. 

− Számomra? Nem is viselem a jeletek… 

− Erre gondolsz? – nyúlt a gallérjához, amin egy rég kihalt faj: egy tűzliliom alakú fémjelvény domborodott. Mondjuk, ma már melyik növényfaj nem halt ki? – Nem, de ha elvégzed a feladatot, te is fogod. 

− Ki mondta, hogy akarom? 

− Nem leszel többé árva. Lesz hová hazamenned. 

− Így is van… - zúgolódtam. 

− No persze, az a kis padlásszoba tele guberált szeméttel… 

− Ezt honnan… Ki vagy te? Kémkedtél utánam? 

− Ugyan… Vigyáztam rád. Hát, nem tűnt fel, hogy tíz évig egy hajad szála sem görbült? Ügyes és leleményes teremtés vagy, Édua, de sosem voltál egyedül. Viszont ha most visszautasítod az ajánlatomat, végleg magadra maradsz! 

− Amikor a hídról… 

− Igen, én húztalak ki a partra. 

− És, amikor a bátyám ott hagyott… 

− Én vittelek arra a padlásszobára.Egy világ omlott össze bennem. 

A vagány és talpra esett csaj szerepéből ismét kislánnyá változtam. Dominik viselte gondomat annyi éven át? Csalódottságot éreztem, mégis melegség futott végig a lábujjamtól egészen a fejbúbomig, hiszen vigyáztak rám, törődtek velem… 

− Oké, mister őrangyal. Miért? – érdeklődtem, megtartva a maradék büszkeségem. 

− Mert az Úrnő így szerette volna. 

− Miért? 

− Nem tudom. Nem köt semmit sem az orromra – rántotta meg a vállát, de még ezt is olyan elegánsan és fennkölten tette. 

− Ó, szóval a szexrabszolgája vagy csupán, nem a lelki társa – somolyogtam pimaszul. 

− Elég legyen! – kapta fel a vizet hirtelen, szemfogai elővillantak, jeges szeme tűzben égett. – Hogy jobban megértsd a helyzetedet: tartozol nekem! 

Megtorpantam, majd egy nagyot nyeltem. Igaz, felvágták a nyelvem, de azért én is tudtam, hogy hol a helyem. Meghunyászkodtam, mert mást nem tehettem: 

− Mi a feladat?

Aznap éjjel szinte el sem aludtam, már arra ébredhettem, hogy Dominik ácsorog az ablakom alatt. Bevallom, nem rúgtam volna ki az ágyamból, igazán szívdöglesztő volt, de inkább morogtam egy sort mérgemben. Álmos voltam, de nagyon. Ám ez nem számított, ezentúl heteken keresztül ez a látvány fogadott minden hajnalon. Dominik eljött értem, megragadott, majd a csatornába hurcolt, ahol jelenlegi lappangó és fejletlen képességeimet edzettük. A látásom a folytonos éjszakai edzéstől, és a csatornában töltött óráktól kiélesedett, eddig elhanyagolt izmaimat megmozgattuk, a lányos ütéseim legalább már egy kamaszfiú szintjére gyúrtuk, és megtanított lángot gyújtani csupán a gondolatom erejével, végül a mentális rábeszélőképességemet is felerősítettük. Képes lettem mások viselkedését befolyásolni, rájuk erőszakolni azt, amit én szeretnék. Azért ez már valami…Eddig egy piti zsebmetsző voltam, Dominik által profi kémmé avanzsáltam. Csak még azt nem tudtam, miért…Az egyik éjszaka meglepetésemre nem a szokásos edzőpályánkra mentünk, hanem egy hatalmas, ódon kastély elé. Először azt hittem, hogy viccel, de Dominik nem kacagott. Megállt, összekulcsolta a karját, és gondterhesen a kerítésre meredt: 

− Itt volnánk. 

− Igen, itt – vettem egy mély levegőt. – Miért is? 

− Édesem, nem láttam még nálad agyafúrtabb és ügyesebb tolvajt. Ha te nem tudod ezt megtenni, akkor más sem. És most már a képességeid is meghaladják a korodat… 

− Elég a körítésből! Mire ment ki ez a kiképzés? – dohogtam, bár egyes férfiak már hisztinek nevezték volna. 

– És miért vagyunk itt? Ez a questorok rezidenciája! 

− Pontosan. Tchort dolgozószobájában van egy kódex, azt kell megszerezned – magyarázta, mintha mi sem lenne természetesebb. 

− Na jó, erre nem tudsz rávenni! 

− Ha nem teszed meg, nem csak a démonok elől kell majd bujkálnod, hanem Galatea Úrnő elől is. – Szokásos negédes stílusa fenyegetővé, már-már vérszomjassá vált. – És előlem – szíven ütött, ahogy ezt is hozzátette. 

− Mesés – motyogtam. – Szóval mindenképp végem van. 

Először úgy terveztem, hogy bemászok a kertbe, utána pedig lelépek… De sajnos, Dominik az épület lábáig kísért. Már ismert annyira, hogy tudja, mit tervezek, emellett kapóra is jött a jelenléte, mert vágta az összes biztonsági rést és ránk leselkedő veszélyforrást. Még a durmoló pokolkutyákat is kicseleztük. A questorok annyira el voltak szállva maguktól, hogy nem bonyolították túl a védelmi-rendszerüket. Tchort szobája az elsőn volt. Dominik bakot tartott, majd feldobott az ereszig. Megkapaszkodtam a háztető peremében, majd az ablakpárkányra ugrottam. Majdnem elröhögtem magam, amikor észrevettem, hogy az ablak is tárva-nyitva állt. Elbizakodott barmok! Kuncogva tártam ki, majd puhán behuppantam a szőnyegre. Azonnal megcsapott a forróság, majdnem elszédültem. Ezek a démonok nem normálisak, a nyár közepén, a sivatagosodó felszínen is fűtenek a lakásukban! Az íróasztalhoz léptem, kinyitottam a fiókokat, de a kódexet sehol sem találtam. Végignéztem a polcokat, a szekrénysort, de semmi. Végül az asztalra pillantottam; ott volt kiterítve egy világvége előttről származó, több száz éves papirusztekercs. Nem sokat értettem belőle, de valami Luciferrel kapcsolatos cucc lehetett. Különös, hogy mióta elfoglalták a felszínt, még nem jött fel. Talán a legelején tehetett egy kis kiruccanást, olyan 2012 november-decembere táján, ahogy hallottam az idősebb lényektől, de azóta több száz éve nem látták. Lehet, hogy a Pokol urának is vannak korlátai? Összetekertem a papírt, aztán az ablakhoz léptem. Ekkor alapjaiban megrázkódott kastély. Talán megnyomtam valamit? Megállt bennem az ütő. 

− Aes, lágyabban püföld azt a zsákot! Van, aki dolgozni szeretne! – ordított egy hang egyenesen a dolgozószoba ajtaja elől. 

A kilincs lenyomódott, majd még egy Asmodeusnál is letaglózóbb lény nyitott be. Belém fagyott a vér. Tchort szigorú, szürke szeme rögtön rám vetült. Abban a pillanatban azt hittem, hogy vége mindennek. Ijesztő vigyorba ugrott az arca, én pedig gondolkodás nélkül kivetettem magam az ablakon. Csak zuhanás közben fogtam fel, hogy egyenesen a szunnyadó pokolkutyák közé fogok esni. Az egyik épp kinyitotta álomittas, vörös szemeit, mikor egy árny suhant el mellettem, majd elkapott. Métereken át gurultunk, mire a kerítésnél megálltuk. 

− Nagyon sok van már a számládon, egy emberöltő sem lenne elég, hogy mindet ledolgozd! – vigyorgott Dominik, majd leporolta magát.  

Amikor leértünk a csatornába, még mindig azon gondolkoztam, hogy Tchort miért nem követett. Túl sok a különös fordulat mostanában. Aztán egy újabb meglepetés ért, mikor az órákon át tartó gyaloglás után Dominik egy számomra ismeretlen sarkon fordult le a csatornarendszerben. Egy vaskapuhoz értünk. Valami idétlen jeligét duruzsolt el egy őrnek, megmutatta a jelvényét, és már bent is voltunk. Hatalmas tér tárult elém. Reflektorok világítottak apró napocskákként, a víz egy szűrőn keresztül folyt végig, és akár egy patak, úgy csordogált a műpázsittal borított partok között. A falban odúk lapultak, mindegyikben egy-egy család élt. Egy egész kis birodalom. Eltátott szájjal álltam az egész létesítmény közepén, de az állam csak akkor esett le totálisan, amikor a fúria lépett elém. Megtisztelve is érezhettem volna magam… 

 

− A tekercs – vigyorodott el. – Ügyes voltál, kislány – kuncogott lekezelően, és kikapta a kezemből. Göndör, vörös haja vidáman lubickolt a levegőben. 

− De… – ráncoltam a homlokom. – Az életemet kockáztattam. – Valahogy nagyobb elismerésre számítottam. 

− A lényeg, hogy megszerezted a szerződést, amit Lucifer kötött az arkangyalokkal – felelt Dominik. – A Pokol Ura csak hatszázhatvanhat évente léphet a felszínre, akkor is csak hatvanhat napot tartózkodhat itt. Ezt akkor kötötték, amikor a Mennyben észrevették, hogy vesztésre állnak, és az emberek el fognak kárhozni. Hogy ne háborgassák a fenti békét, az arkangyalok lepaktáltak a Fényhozóval…− Átadták a felszínt harc nélkül, csakhogy ne érje őket bántódás… – szörnyülködtem el. 

– Hogy tehette ezt a Teremtő? 

− A Teremtőnek ez csak egy bolygó a sok közül… egy vesztes csata. Néha áldozatokat kell hozni! 

− Elég a történelem órából! – vágott közbe Fédra. – A hatszázhatvanhat év pontosan tíz év múlva telik le, ekkor Lucifer ismét a felszínre merészkedik. Most, hogy pontosan tudjuk az időpontot, itt az ideje, hogy megtervezzük a leszámolást!– magyarázta a fúria, majd elégedetten a farzsebébe tuszkolta a szerződést. – Te pedig örülhetsz, mert most léptél elő tiszteletbeli lázadóvá! Ez volt a beavatás – majd egyedül hagyott Dominikkal. 

− Mostantól itt laksz velünk! Segítesz ellátni táplálékkal az itt lakókat, cserébe szállást biztosítunk – mosolygott, majd átölelt. – Galatea örvendeni fog, hogy teljesítetted a feladatod, és végre elkezdhetjük tervezni az ellentámadást. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Megkaptam a saját bejárású vackomat, sikeresen túléltem több életveszélyes helyzetet, végre nem voltam egyedül, mégis szomorúbb voltam, mint valaha. Lenéztem az odúmból, és a vigyorgó Domonikot lestem, ahogy Fédrával beszélgetett. Túl kedves, túlzottan biztonságban érzem magam mellette. Még senki sem tett értem ennyi mindent. Összeszorult a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy ő és az Úrnő…Megráztam a fejem. Az érzések, főleg a gyöngédek csak függővé tesznek. Badarság ilyesmikre pazarolni az időt! De hát, mit jelent egyáltalán a függőség? Létezik-e egyáltalán szabadság? Mindenki függ valamitől vagy valakitől. A szabadság csak egy ábránd, amivel áltatjuk magunkat. Jogainkat a démonok szorítják meg, álmainkat a valóság korlátai, szívünket a szeretett személyek. Hogyan bízzon bárkiben is a Teremtő lánya, ha pont ő fordul ellenünk? Azt mondta egykor, hogy az akaratunk szabad, és mégis ő volt az, aki eladott minket. Valaha véget ér ez? Ha Lucifer elpusztul, akkor jön más… Régi, jelenlegi vagy új uralkodó… egy kutya. Nincs remény!
Lemásztam egy létrán és leültem a patak partjára. Egy műfolyam egy művilágban. Nevetséges! Mégis, sokaknak ez a valóság, az otthon. Belelógattam a lábam a vízbe, és a gondolataimba temetkeztem.Csak bambultam, amikor egy kislány leült mellém levéve apró cipőit. Felnézett rám, majd elmosolyodott: 

− Szia, Enid vagyok – tette lábait ő is a patakba. 

− Szia, én Édua – mosolyogtam vissza. 

Olyan ártatlanul és kedvesen tekintett rám a csöppség, hogy meglágyult a szívem. Semmi különös nem volt benne, mégis, mindene másnak tűnt, mint azoknak, akikkel eddig találkoztam. 

– És mondd, Enid, melyik fajba tartozol? − Értetlenül pislogott rám. − Alakváltó vagy, esetleg tünde? Hogy hívatják magukat a szüleid? 

− Ja… Nem – ingatta bőszen a fejét. - Semmi ilyesmi. Ember vagyok. 

Elakadt a szavam, mosolyom lehervadt. Ember? A kislányra meredtem. Igaza volt. Ember volt, csak nem akartam elhinni, hiszen még eggyel sem találkoztam… Mert kihaltak… Eltűntek… Elkárhoztak.
A kislány érdeklődő, hatalmas szemébe néztem és megremegtem. Eldobtam minden korábbi, baljós gondolatot, aztán álmélkodva vallottam be magamnak bárhogy is ellenkeztem: remény mindig lesz.