Diabolika - részletek

Korábbi bejegyzésemben már írtam a legutolsó befejezett kéziratomról, a Diabolikáról. Most ebből a posztapokaliptikus dark fantasy-ból hoztam nektek pár részletet.



Az első fejezet egy részlete:

– Én nem is értem, mi történik. Csak élni akarok. Ha azt mondod, biztonságban leszek itt, elhiszem neked – dadogta, bár nem értette, miért bízik meg az alakban, hiszen világéletében bizalmatlan volt mindenkivel.

– Ó, gyermekem, sajnálom – torpant meg Dominik. – Azt nem ígérhetem, hogy biztonságban leszel, de idelent sokkalta kevesebb rá az esély, hogy egy kvesztor nyakon csípjen – hátralökte a csuklyáját, haja lágyan omlott a vállára. – Néha elfelejtem, hogy nem mindenki élt még, mikor a gonosz uralomra került. Tudod, számomra egy emberöltő nem több egy szemhunyásnál. Diabolikában már régóta nem számoljuk az éveket – elmélázott. – Reneszánszát éli a sötét középkor. Nem tudom, mit tanítottak neked abban a sátánista táborban, de az a valóság, hogy Lucifer hadvezérei és gyermekei leigázták a felszínt úgy hatszáz esztendeje, elnyelve az emberi civilizációt.

Édua értetlenül meredt Dominikra.

– Az emberek halandók, egy évszázadig sem élnek általában. Gyengébbek, mint mi, de megjelenésre rád vagy rám egészen hasonlítanak – segítette ki a férfi. – Szóval, legnagyobb ellenségeink, Lucifer fiai, a kvesztorok. Tchort vezette a démonhadakat, ő kutatta fel az emberkolóniákat, amíg végül mind egy szálig el nem fogytak. Asmodeus mészárolta le a legtöbb halandót pusztakézzel vagy járványok erejével. A mai napig rettegnek tőle még a saját fajtársai is. Végül Frimost, hogy is mondjam, ő a legmohóbb, aki ártatlannak tűnő, csábító külsejével a legalattomosabb tetteket hajtotta végre: nőket és férfiakat gyalázott meg, családokat tett tönkre. Általuk a démonok kiszabadultak földi vermükből, hogy valamennyi elkárhozott és mitologikus lénnyel együtt hatalmuk alá hajtsák a felszínt. Nem kellett többé bujkálnunk. Kihasználtuk az emberek által hátrahagyott technológiát, területeket és javakat: lakhattuk az épületeiket, aludhattunk az ágyaikban, száguldozhattunk a motorjaikon. Jó világnak ígérkezett.

– Mi történt? – kérdezte a lány egy fekete tincsét csavargatva.

– Ez csak mézesmadzag volt. Diktatúrát vezettek be, és közzétették Diabolika négy törvényét.

Asmodeus éjszakai járőrözés közben:

– A fenébe, egy kvesztor! – pislogott rá megszeppenve az éltesebb.

– Így van. Én vagyok a törvény, a végrehajtás és én döntöm el, mikor és kire érvényesek a szabályok.

– Asmodeus, nahát! Mi járatban?

Cseverészni akart, ez tipikus.

Asmodeus ráismert a vérszopóra: Dominik volt az, Galatea pincsije.

Lám-lám, a kínzás eszközei kibővültek, az élet pedig végeláthatatlan hosszúságúra nyúlt, emiatt akit egyszer Lucifer fia meggyilkolt, másnap gyakran újjászületett! A kvesztor ezen a vámpíron bemutatta már a halálközeli élmény megannyi gyomorforgató módját, ám úgy tűnik, ez mégsem tántorította el Dominikot, hogy Asmodeus területén élje ki perverz vágyait ügyeletes rongybabáján. A nőn, aki az imént a hangjával megmelengette a démon szívét, viszont a teste már kornyadtan, élettelenül ringatózott a két vámpír karjai között.

– El is engedhetnélek titeket – ítélkezett Asmodeus –, de Dominik, te visszaesőnek számítasz. Neked a legkisebb csínytevésedet is keservesen megbüntetem.

A dzsungel törvénye két lehetőséget tálalt ebben az esetben: egy, a keménylegény harsány támadásba lendül, hátha a meglepetés ereje a javára válik. Kettő: megadja magát, miközben kompromisszumra törekszik. Kevésbé elegáns, de egészségesebb megoldás.

Egészségesebb a biztos halálnál.

A vérszívó karjai megremegtek, majd kiejtette keze ügyéből a kifakult fehérnépet. Pupillája a kétszeresére tágult, arcán nyájas, esendő mosoly jelent meg, miközben válla megereszkedett, hogy minél kisebbnek és gyámoltalanabbnak tűnjön. Hullámos, sötétszőke haja az arcába hullott, sárgásbarna szeme haloványan villant fel a sötétségben. Ez a meghunyászkodó póz nyilvánvalóvá tette, hogy éppen melyik módját választotta a túlélésnek.  

Keján és Édua eszmecseréje:

A tizedik kilométer után a lány megunta a menetelést és leült egy kósza pálmafa árnyékába. Ritka és becses ajándék volt, már fél órája azt várta, mikor érik el. Kezdett kiszáradni és nagyon, de nagyon bepöccenni:
– Csak azt nem értem – cöcögött a nyelvével és a felhőtlen égre bámult -, hogyha te alakváltoztató vagy, miért nem alakulsz át valami használhatóvá? – Hangszíne kihívó éle rögtön megütötte az alakváltó fülét.
– Nincs rosszabb egy éhes vámpírnál – dünnyögte bosszúsan a témát terelve.
– Nem vagyok éhes! – vágta rá acsarkodva a lány. Simlis disznó!
– Én viszont az vagyok, és éhesen nem tudok átalakulni. Energia kell hozzá – ült le Édua mellé, aki gyanakvóan ráhunyorgott. – Kurva sok energia.
– Percről percre egyre jobban utállak! – fújtatott a vámpír, majd kidőlt a gyér fűbe. – Egyáltalán tudod, merre megyünk?
– Persze, a fővárosba. Ott aztán annyi kaját gyűjthetsz össze, amennyit csak akarsz! De ma már nem érünk oda, ha az emlékeim nem tévednek. Keresnünk kellene valami menedéket.
– A semmi közepén?! - háborodott fel Édua. Méghozzá jogosan. – Legalább egy dzsipet ellophattunk volna!
Vámpír felmenői ellenére a lány bírta a napfényt démon apja jóvoltából, de attól még napszúrást kaphatott a sivatagban! A perzselő sugarak vakítóan verődtek vissza a porszemek tengeréről, de szerencséjükre az alkony már nem váratott sokat magára.
Édua bármerre nézett, csak homok és homok, néhol pár fűcsomó tárult elé. A látványt ezen az is tetőzte, hogy a mindennapos pusztító szélvihar is közelgett. Egyedül a városfalak nyújthattak menedéket a szél pusztítása elől, késő délután már életveszélyes kísérletezésnek minősült a civilizációtól távol túrázni. Oké, a halhatatlanok nem halnak meg egy kis szélfúvástól meg portól, de a vízveszteség és a kimerültség miatt kómába eshettek, és míg valaki rájuk nem talál, vegetálhattak akár évekig. Nem egy kecsegtető lehetőség – fontolgatta a lány – inkább kihagyná. Nem igazán akadt feles ideje ilyesmire.
– Nyers lapocka? – bukott ki belőle az ötlet, majd előkapott egyet az ölében heverő kabát zsebéből. – Hogy átalakulj. Jó lesz?
– Minek nézel te engem? Nem vagyok állat! – kelt fel megbotránkozva az alakváltó, majd megragadta a lány a karjánál fogva és szokásához híven, maga után rángatta.
– Ennyire azért nem volt sértő, szerintem – lötyögött utána a vámpír.
– Túlélőművész vagyok. Ha mellettem maradsz, semmi bajod nem eshet.
Édua nem értette az összefüggést, csak azt, hogy a nagyképűség átsütött a fazon szavain.
– Hú, valaki mennyire el van szállva magától! – reflektált.
– Úgy véled? – fordult felé a fiú. - Semmit sem tudsz rólam, Drakulinám. Nem is értem, hogyan engedhetsz meg magadnak ekkora pofát, holott szinte mindenki idősebb nálad Diabolikában. Az olyan tapasztalatlan és gyenge lényeket, mint te, egy pillanat alatt eltapossák!
– Igen? De az olyan eltájolt újoncok, mint te, akik évek óta nem jártak a környéken és ennyire nagyra vannak magukkal, csak úgy vonzzák a bajt! Itt a bizonyíték: engem is bajba sodortál!
– Ebből látszik, hogy szükségünk van egymásra.

Asmodeus és Míra:

– Talán – szólította meg félszegen. - Talán a tejet kerested? Kérsz?
– Nem, nem iszom ilyesmit – dörmögte. – De ha a véredet adnád, azt elfogadnám – közölte hidegen, amitől Míra rémülten összerezzent.
Súlyos csend telepedett az étkezőre. Míra továbbra is tétován meredt a férfira és azt igyekezett eldönteni, hogy a démon komolyan gondolta-e, amit mondott, vagy csak ennyire fekete a humora. A szemét fürkészte, de azok továbbra is ridegek és üresek maradtak. A lányt kirázta a hideg.
– Egyébként mit keresel még itt? Tchort nem ért haza? – vetette oda Asmodeus az első kérdéseit, amik az eszébe jutottak. Zavarta a helyzet intimitása.
– Őt nem ismerem.
– Értem. – Majd szenvtelenül továbbállt. Mit érdekelte, hogy tudatlanságban hagyja a lányt!
– Amúgy… mik azok a vágásnyomok a kulcscsontodon? – kérdezte Míra, mielőtt a férfi visszavonulhatott volna a szobája megváltó magányába.
Aes mogorván megpördült és összevont szemöldökkel elnézett Míra feje felett, miközben felső ajka felhúzódott éles fogairól. A társalgás mindig ingerülté tette, főként, ha ő volt a beszéd tárgya, a kérdésektől meg egyszerűen falnak tudott volna rohanni. Legszívesebben levegőnek nézte volna vendégét.
– Nem tudom, honnan veszed a bátorságot, hogy faggass. Felforr az agyvizem az olyan kíváncsi szerzetektől, mint te – sziszegte.
Élettelen, fekete szemét a lányra szegezte fenyegetően. Igaz, félszegen és megadóan, ám Míra állta a tekintetét. A démon vett egy mély levegőt, majd szaggatottan kifújta. Igyekezett nem dührohamot kapni. Úgy döntött, mesélni fog neki egy kicsit, hátha ezzel eltántoríthatja a kotnyeles kisasszonyt.
– Ezek az eddig lemészárolt ellenfeleim, akik többé már nem keltek fel a földről. Minden egyes rovátka egy-egy kioltott életet jelent. – Hangja mélyen dongott, érzésmentesen, ámbár hatásvadászként. – Fogom a késemet és olyan mélyen belevájom a húsomba, hogy az csontot érjen, majd szenteltvízzel lelocsolom, hogy az idők végezetéig itt virítson a szívem felett. Emlék, hogy sohase felejtsek, és büszke lehessek, valahányszor rájuk nézek. Ez az én hobbim. Mások bélyeget, én a kivégzett lelkek relikviáját gyűjtöm. – Halálra akarta rémíteni a hölgyeményt, de a kegyetlen igazság sem rendítette meg Míra figyelmét és nyugalmát.
– És ez boldoggá tesz? – érdeklődött tovább Míra a viszolygás legapróbb jele nélkül.
Asmodeus hátralépett egyet, majd méregetni kezdte a lányt. Nem tetszett neki ez a reakció, nagyon nem. A terve fordítva sült el.
– Boldoggá nem, csak pillanatnyilag kielégít – felelt kényszeredetten. – És téged? Boldoggá tesz, hogy ilyen bugyutaságokkal zaklatsz? – szűrte ki a fogai közül.
– Igen, engem igen, bár szerintem nem bugyutaságok – válaszolt teljes harmóniát árasztva magából, ami a démonból hátborzongást váltott ki.

Az angyali félvér története:

Frimost leverten érkezett meg az alagsori folyosóra.
Szeretett szeretni és szerette, ha szeretik. A szeretet éltette és táplálta. Talán nem azon a módon, ahogy azt általában gondolták, de amit ő tett, az is a szeretet egyik formája. Lilith viszont nem szívlelte őt. Ez mélységesen bántotta és letörte általában töretlen jókedvét.
Hátrasodorta fekete tincseit, ami a pince nyirkos levegőjétől zabolázhatatlanná vált, majd befordult a sarkon. Míra már ott várta szeppenten és zavartan, bokáig érő, vajszínű szoknyáját gyűrögetve. Úgy festett, mint egy eltévedt kislány a szupermarketben.
– Sajnálom Míra, hogy ilyen váratlanul és kapkodva le kellett jönnöd ebbe a mocsokba – magyarázkodott Free. – Nem láthattak meg téged. Démonokon kívül nem igazán illendő mást beengednünk, maximum fogolyként.
– Persze, megértem.
– Ó, milyen cuki! - harsant fel a fúria hangja. – Hogy óvja a kis szende szüzet!
Fédra az oldalt nyíló cellában raboskodott bilincsre verve. A földön ült, hátával a falat támasztotta, lábát keresztbetette. Zabosan és sértetten figyelte az enyelgő párost, ragyogó sárga szeme világított a félhományban, akár egy kígyónak, aki az áldozatára vár.
– Nem lenne ekkora pofád, ha Tchort már kihallgatott volna! Akkor annak is örülnél, hogy van lyuk a seggeden, szívi! – horkant fel a démon, majd oldalra sandított a nőre.
– Most is csak a bátyáddal fenyegetőzöl. Jellemző – nevetett fel Fédra a rácsok mögül, miközben bilincsbe vert csuklóját a falhoz vágta párszor unalmában. – Egy védtelen nőt bezzeg le tudsz ütni, mi? – fintorgott.
– Bármikor térdre tudnálak kényszeríteni úgy, hogy bármit megtégy nekem. A talpam nyaldosnád, ha ahhoz támadna kedvem – vágott a férfi a ketrechez lépve.
– Alig várom, nagyfiú – kelt fel a nő, a rácshoz andalgott és kihívóan a fiú szemébe nézett. – Rajta!
– Nem hiszem, hogy ezt látnom kellene… - rebegte Míra.
– Csak ismételni tudom magam. A bátyáim le vannak foglalva, mindkettőtöket rám bíztak és sajnálom, de ez a riherongy olyannyira a bögyömben van, hogy még a te jelenléted sem tart vissza attól, hogy most megleckéztessem őt! – bámulta a fúriát füstölögve.
– Frimost, téged miért nem akarnak látni a szüleid? Hiszen te is olyan régóta nem találkoztál velük, mint a testvéreid – kíváncsiskodott Míra, de ami fő, igyekezett elkerülni az erőszakot.
– Ez igaz, de mint látod, nem számít. Az apám egy papucs, mert a kicsapongásai miatt elvesztette minden tiszteletét Lilith előtt. Lilith meg nem bír engem, így én sem sokáig tűröm a jelenlétét. Végül is én nem az ő fia vagyok! Megteheti, nem igaz? – Jobb lábbal maga mögé húzott egy faszéket, majd leült rá.
Intett Mírának, hogy ő is foglaljon helyet vele szemben.
– Nocsak, Lucifer zabigyereke kifakadt – kuncogott a fúria elégedetten. – Kis szívem – fordult Mírához –, ez nyílt titok, mindenki tudja, csak nem beszélnek róla – felettük álldogálva ő lett a legmagasabb, örömmel nézte le őket.
– Köszönöm Fédra, hogy felvilágosítottad Mírát. Komolyan, a világ kevesebb lenne, ha te nem léteznél és mély röptű dumáiddal nem nevelnéd a népet – reagált keserűen Frimost, majd a padlóra meredve belekezdett a történetbe. – Apám minden táplálék közül szintén azt kedveli a legjobban, amit én. A világ vége után pár évtizeddel történt, hogy a fater tárgyalt az égiekkel. Az angyalok túl békeszerető és kedves népség, mire észbe kaptak, már az emberiség kipusztult és kénytelenek voltak belemenni a démonok terjeszkedésébe, azzal a kitétellel, hogy a Föld és a Pokol valamennyi lakosa messzire elkerüli a Mennyországot. Erélyesen és kategorikusan elhatárolódtak attól, ami idelenn folyik. Egyszerűbb a strucc-politika, mint felvállalni a mulasztást. Ám mint tudjuk, Lucifer nem egy ma született bárány, megtetszett neki az egyik angyalka és hosszas előkészület meg udvarlás után bűbájos furfangját is bevetve rávette…
– A közösülésre – fejezte be Fédra a mondatot.
– Én olyan görög mitológiai Zeuszos csábításként akartam előadni, de köszöntem az alpári közbeavatkozást, az elbagatellizálást – csücsörített a félvér fiú bosszúsan, majd gyilkos tekintetét a fúriára lövellte.
– Hogy hányszor hallottam már ezt a történetet! Minden csajnak ezt meséli el, mikor az ártatlan, kis félárva fiú sztorijával akarja megolvasztani a szívüket egy jó kis kufirc érdekében! - kommentált tovább a fúria.