Miért van szükségünk kultúrára és művészetre?

Az alkotás, akár csak a játék, egy olyan egyetemes viselkedésforma, amelyre minden ember örökletesen képes és hivatott, hiszen közben jól érzi magát, mert egy jelentős lelki energiaráfordítás nyomán előidézi benne az áramlatélményt. Az áramlatélményt hívják másként flownak is, vagyis áramlatnak, ami nem más, mint az alkotásba való belefeledkezés, kiteljesedés és öröm érzete. Ezt a jelenséget Csíkszentmihályi Mihály, egy magyar származású pszichológus nevezte el így.

Sigmund Freud, egykori osztrák pszichiáter szerint a művészek a kielégítetlen és kielégíthetetlen vágyakat testesítik meg az önfeledt álmodozások során: esztétikailag megformálják a fantáziáikat. Mindemellett minden művész úgy tekint az alkotási folyamatra, mint egy világteremtésre. Egy alternatív, lehetséges világot teremtenek, amely képzeletüknek és érzelmeiknek a terméke. Emiatt a pszichoanalízis fénykorában úgy gondolták, hogy az alkotás a valóságtól való menekülés egy formája, de ma már tudjuk, hogy ez nincs teljesen így. A művészet a képzeletbeli játékvilágnak az a kivételes terepe, ahol a maga különös, kreatív módján kompromisszumot teremt a vágyak és szükségletek, illetve a valóság között. A művészet lehet jótékony illúzió, pótkielégülés és alkalomszerű narkotikum is az alkotó számára, ám egyúttal az elfojtás ellen is dolgozik: felszabadítja gondolatainkat és segít feldolgozni a traumáinkat.

De ne csak az alkotókról essen szó! Íme az átlagember, aki csak szeret belemerülni és elfeledkezni a művekben, hiszen az sem lehet véletlen, hogy a klasszikus görög szerzők műveit napjainkban is élvezettel olvassuk, vagy nézzük meg a drámáik új bemutatóit. Tekintsünk el attól a jól ismert jelenségtől, hogy az értelmezések koronként, történeti és kulturális körülményektől függően változhatnak! Éljünk inkább egy általánosan elfogadott feltételezéssel, miszerint a művészetek valamiképpen emberi mivoltunkhoz tartoznak, és azt erősítik meg! Pontosan úgy, miként az ember teste is csak akkor maradhat életben, szükségletei csak akkor elégülhetnek ki, énje csak akkor fejlődhet ki, ha emberi közösségbe születik, majd ott nevelik fel. 

Az önmagunkról alkotott kép két részből áll: az egyik, ahogy önmagunkra, mint önálló személyiségre, a másik pedig az, mikor önmagunkra, mint egy csoport tagjára tekintünk. Az előbbi, az én megőrzött stabilitása és folytonossága az életút megannyi változása ellenére is. Ezt Erik Erikson néhai fejlődéspszichológus nyomán személyes identitásnak nevezünk. Az utóbbi pedig, egy lengyel szociálpszichológus, Henri Tajfel gyermeke, a szociális identitás, miszerint az emberek általában azonosulnak egy társadalmi csoporttal. Átveszik annak értékeit és szabályait, ezáltal biztonságot, önbecsülést nyernek a csoporttól, sőt mindez megjelenik az irodalmi alkotás során is: önmagunk azonosításának folyamatában mindig belopódzik a mással való azonosulás, reális síkon a történetíráson, irreális síkon pedig a fiktív elbeszélésen keresztül.

Mi lehet ennek az oka?

Gondoljunk bele! Az írás felfedezésével lehetővé vált, hogy emlékeinket a sérülékeny agyunkon kívül is megőrizzük, így a szó tartománya lett az emberiség leghatékonyabb eszköze, sőt büszkeségének első számú forrása! Az irodalomnál talán csak a festészet, a tánc és a zene önkifejezési eszköze ősibb; a technológia és a számtan valószínűleg vele egyidősek. Jan Assmann, német vallástörténész elmélete a kulturális emlékezet és a csoport identitásának összefüggéséről szól, ami arra épül, hogy a csoport számára fontos élményeket, emlékeket a kultúra történetekbe „kódolja”, így megőrizze azt. Ezáltal a csoport tagja nem csak azt a biztonságot éli át, hogy számos rokona van, hanem azt is megtanulja, hogy olyan családból ered, amely fiatal tagjainak egy világosan meghatározott hagyomány büszkeségét és biztonságát képes nyújtani. Az írásbeliséggel rendelkező kultúrákban a kulturális emlékezetet jórészt szövegek hordozzák. Ezeket többnyire specialisták, például történészek, vagy írók hozzák létre, akiknek eredeti tiszte a csoportemlékezet őrzése, a költői elbeszélés az azonosulási minta felerősítése.

Írásomat nem is tudnám jobban összefoglalni, mint Madleine L'Engle, amerikai írónő szavaival: a mesemondás, az alkotás fontos eszköz annak megakadályozására, hogy az emberek eltávolodjanak egymástól, valamint hogy a civilizált ember építménye szét ne essen. Tehát, a művészet a mentális egészség és a valahová tartozás szempontjából nélkülözhetetlen, mind alkotónak, mind a műélvezőnek egyaránt.