Az Entrópia ura - fülszöveg és részlet

Dévald és története 19 éves koromban fogant meg a fejemben egy novellapályázat kapcsán, ahol bár nem ért el eredményt, nekem kedvem támadt a novellát novella-sorozattá, később kisregénnyé bővíteni. 2019-ben a Keep it Light Kiadó előszűrőjén továbbjutott a kézirat, de sajnos a kiadásig nem jutott el, mert a kiadónak anyagi problémái adódtak.

Most beolvashattok egy röpke részlet erejéig.

Fülszöveg: Előd kiskora óta szellemeket lát, ezzel a frászt hozva a környezetére. Az itt-ott megjelenő hullák szereztek neki egy beutalót a pszichológushoz, és néhány üres szombat estét, mert barátok vagy barátnő híján nem sok buliban van része. Egyedül a macskája, Nox nem nézi őrültnek, vagy nem sokkal őrültebbnek, mint a macskák az embereket általában.

Azonban Előd látomásai egyszer csak elkezdenek beszélni hozzá, és bár ennyi furcsaság után ezen már meg sem kéne lepődnie, a fiú kezdi úgy érezni, hogy az új, bizarr hullák, nem is annyira hullák, és határozottan a vesztére törnek.

Lassan kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik - se a Menny, se a Pokol, de talán még Nox, a macska sem. Ahogy elszabadulnak a démonok, és megindul a hajsza, Előd rájön, hogy a világ sorsa az ő kezében van.

Démoni kalandban lesz részed, ami megmozgat eget földet!

Megszerkesztett részlet:

Zavartan léptem ki a rendelő ajtaján. Próbáltam én figyelni, meg átértékelni az egész életem, de a nő feje felett álló hulla folyamatosan elterelte a gondolataimat. A férfi üveges tekintete rám meredt, mintha mondani akarna nekem valamit. Nem volt egy szívderítő látvány. Csuklójától a felkarjáig felvágta az ereit, a bőre már zöldes színekben játszott. Tudtam, hogy csakis a nő egykori kliense lehet, és attól tartottam, hogy hamarosan én is követem a példáját.

Lezártuk a terápiát, előadtam, hogy tökéletesen ura vagyok a látomásaimnak, majd örökre elbúcsúztam a lélekbúváromtól. Nem akartam kísérteni őt úgy, ahogy a szellemek teszik velem gyermekkorom óta. És nem akartam, hogy ismét át kelljen élnie, hogy képtelen megmenteni önmagától egy páciensét.

Az én betegségemre nem létezett gyógymód.

Árnyak fogságában

1.

Nox most is keservesen nyávogott, amikor elbúcsúztam tőle. A pólómba mélyesztette a karmát, és hatalmas szemével szuggerált: „ne hagyj magamra!”. Rajtam himbálózott akkor is, amikor fekete hajamat copfba fogtam, felkaptam a kezem ügyébe akadó első nadrágot, majd elindultam az egyetemi előadásra. A macskától a kerítés mellett váltam el, miközben megígértem neki, hogy pár óra múlva viszontlát. A fekete teremtmény bánatosan nézett utánam, szőrös pofáját a kapu rácsaihoz dörgölte. Gyakran tett így, amikor nem az történt, amit szeretett volna. Még az utca végéről, a buszmegállóból is láttam az apró, éjsötét, macskaformájú anomáliát a zöldellő tavaszban. 

Egy zsákfaluban éltem, így közel egy órás utazással értem be a kampuszra. Ezalatt általában mitológiát olvastam, de ezúttal egy babakék, ezoterikus kötet virított a kezemben. Bénán festhetett egy sötétbe öltözött, felnőtt férfi lapáttenyerében az ilyesmi, de egyetlen giccses borító sem riaszthatott vissza, ha ígéretesnek találtam a tartalmat, és volt rá esély, hogy segíthet a „bajomon”.

A busz az egyetemi épület előtt tett le.

A tömeg elvonult mellettem, az egyik srác a vállamnak ütközött. Egy pillanatra felhúztam magam, de mivel kétszer akkora volt, mint én, inkább nem pattogtam. Csak tűrtem az évek során rám ragadt apátiával.

A folyosón szembejött velem az egyetlen lány, aki elég őrült volt ahhoz, hogy párszor randizzon velem. Egy éjszakát töltött nálam, azóta már nem is köszön. Azt hittem, vele megoszthatom, hogy miket látok. De éppen csak megemlítettem a szobámban szobrozó hullát, meg a látomásaimat, és rögvest bolondnak titulált, felhívta az exét, majd elrongyolt vele. Ezúttal is keresztülnézett rajtam.

Az első emeletről nyíló, lépcsőzetes elrendezésű teremben valahol középen foglaltam helyet, hogy ne legyek túl feltűnő. Lepakoltam, kényelembe helyeztem magamat, és lapoztam egyet a könyvemben, miközben a diákok befelé szállingóztak. Egy ötszáz fős előadás esetében ez egy hosszú folyamat volt. Ám ezúttal egy különös pofa emelkedett ki a tömegből. Az arca pár pillanatra elmosódott előttem. Megráztam a fejemet, a csóka pedig újra hétköznapinak látszott. Ó, őrület, öreg barátom, újra megérkeztél, hogy idiótát csinálj belőlem? – ironizáltam gondolatban, majd visszamenekültem az olvasmányomba. Próbáltam lekötni magam, de a paranoia erősebbnek bizonyult. Újfent körbenéztem. Rajtam kívül senkin sem mutatkoztak a pánik tünetei. Nagy levegőt vettem, aztán magamban kántálni kezdtem a szokásos monológomat: ez nem valóságos, nem létezik… Általában ez a mentális kettős könyvelés bevált.

A következő pillanatban azonban a padom előtt egy fazon úszott el. Hasonszőrű volt a fizimiskája, mint az előzőnek. Pislogtam párat, megköszörültem a torkomat, ám ekkor még egy ugyanilyen ipse ült le mellém. Jó képet vágtam hozzá, és eltettem a könyvemet. Ez már nem lehetett véletlen. Az ideg beleállt a gyomromba, a szemem tikkelt, a hideg pedig fel-le rohangált a csigolyáimon, pontosan úgy, mint amikor egy eszméletlenül undorító kísértet siklott keresztül a testemen. Akkor hisztériás sikolyokat hallatva rohantam a zuhanyzóba. Sokkot kaptam, és órákig áztattam a testemet. Ahogy eszembe jutott, rögvest vissza is kotortam a tudatalattim legmélyebb bugyraiba, ahol a hasonlóan hideglelős élményeimet tároltam. Másképp nem bírtam volna ki. 

Mintha arra játszanának, hogy szétvessen az ideg, még egy „ilyen izé” lesomfordált a lépcsőn. Az emberek kitértek előle, egyesek még biccentettek is neki. A távolságtartás megvolt ugyan, de a borzadály hiányzott az arcukról. 

Megvilágosodtam. Ezek nem szellemek. Mindenki látja őket, de a valódi énjüket csak én!

Az ujjaim tejfehérré és fagyossá váltak, mint a jégcsap, miközben úgy szorongattam a lehajtható ülésem szélét, hogy bármikor kilőhessek a kijárat irányába. Oldalra lestem, a mellettem ülő szőke lény rám vigyorgott. Ajka a füléig ért, fogai pengeélesen sorakoztak bűzös szájüregében.

– Ismerjük egymást? – kérdeztem tőle tettetett vidámsággal.

– Én ismerlek téged – felelt a férfi, az ábrázatához képest negédesen. – És teszek róla, hogy te is emlékezz rám – sziszegte fenyegetően.

– Te nem szellem vagy – közöltem vele, mintha ő nem tudta volna. – Mit akarsz tőlem? Mi vagy te? – suttogtam, mert az előttem ülők már furán pillantgattak hátra felém.

– Egy barát. Nagy változások hírét hoztam el neked – mondta, de a hanghordozása nem ígért semmi jót. A hideg futkározott tőle a hátamon.

Egy grimaszba húzódó mosollyal reagáltam, aztán magam elé meredtem. Hónapok óta nem volt hasonló epizódom, így ez a jelenet az újdonság erejével hatott és a padlóba döngölt. Az pedig felettébb nyugtalanító volt, hogy most már beszélgettem is a látomásommal. Biztos súlyosbodott az állapotom.

Nagyot nyeltem, körbepásztáztam a terepet. Ezek értem jöttek, anyám, ezek rohadtul értem jöttek! Minimum öten voltak, és egyértelműen engem stíröltek.

Az előadó belépett a terembe, elhelyezkedett a katedrán, lekapcsolta a villanyokat és elkezdődött a diavetítés. A fények kialudtak, a szörnyek előbújtak – mint valami gagyi horrorban. Nem lettem volna előrébb, ha elkezdek fejhangon sikítozni, ezért fogtam magam, elegáns mozdulattal felálltam, és hátat fordítottam a hátborzongató szomszédomnak. 

Kisurrantam a padok között, majd elsepertem a tanár úr mellett. Az ajtóból egyszer még visszapillantottam. A pasas kedélyesen integetett utánam. 

Nehogy visszaints! Ő nem igazi! 

A földszinti kijáraton távoztam. Eggyel több vagy kevesebb hallgató, a tanárnak oly’ mindegy! Bezártam magam mögött az ajtót, és nekidőltem a falnak. Gyöngyözött a homlokom, és úgy ziháltam, mintha legalább egy maratont futottam volna le. Hisztérikusan felnevettem, aztán megráztam a fejem, mintha ezzel kiverhetnék belőle minden őrült gondolatot. Kifújtam magam, majd elindultam, és hazáig meg sem álltam.

A szörnyszülöttek nem követtek. Legalábbis aznap már nem láttam többet őket.

2.

A bogaras srác. Így hívtak a suliban, mert néha magamban beszéltem, vagy felüvöltöttem a tanóra közepén, minden különösebb ok nélkül. Még arra is volt példa, hogy tyúkokat áldoztam fel az iskolaudvaron. Tizennégy évesen jó ötletnek tűnt. Minden jó ötletnek tűnt, ami megszüntetheti a „hallucináció”-sorozatot. Magyarázkodhattam, hogy nem vagyok sátánista, vagy teljesen hibbant, de nem hittek nekem. Így hát felhagytam vele. A véráldozattal és a magyarázkodással is. Nem akartam több értetlen, lenéző tekintetet látni, inkább elzárkóztam.

Aznap, amikor először volt látomásom, totál eszelősen viselkedtem. Az osztálytársaim megriadtak tőlem, a nagyobb pofájú srácok csúfolni kezdtek. Nem törődtem velük, csak tovább hajtogattam, hogy hullákat látok mindenhol. Nem fogtam be, így hát jól elagyaltak. Ez aztán szokássá vált, én lettem a szekírozások célpontja.

Csak egy kilencéves kisfiú voltam. Nem elég, hogy szúrt az oldalam és felszakadt a szám, még kísértetek is üldöztek. Láttam őket az iskola folyosóján, a klotyóban, egyszer még a busz csuklójánál is. Leszálltam a járműről, ám többre nem futotta az erőmből, elájultam a falu határában. Beesteledett, mire felébresztett Nox dorombolása. Fekete bundájával a karomhoz dörgölőzött, élénk tekintetével az arcomat fürkészte. 

Mivel senki sem hallgatott meg a macskámon kívül, ő lett az egyetlen, aki tudott a groteszk dolgaimról: a könyvtárban tanyázó, levágott fejű kísértetről, a kertünkben álló almafára felakasztott hulláról, és a buszmegállóban álldogáló kislány szelleméről, aki az utolsó útjára indulva a busz egyik ülése helyett a jármű alatt kötött ki. Talán az őrület már nem várat sokat magára, és a hit, hogy a macskám megért, az első jel.

Azóta eltelt egy évtized, a helyzet pedig mit sem változott. 

Az egyetemen tett rövid látogatásomat követően bedobtam a táskámat a tetőtéri szobámba, bekiabáltam egy köszönésfélét a konyhában szorgoskodó édesanyámnak, majd a hátsókertbe mentem. Nem akartam, hogy lássa, milyen totálisan szétcsúsztam. Kínosnak éreztem, hogy minden nyavalyám ellenére istenített, hogy folyton segített nekem, holott nekem kellett volna megvédenem őt.

Gyakran töltöttem magányos óráimat a közeli tóparton a szomorúfűz lombjai alatt, miközben hangos zenét bömböltetve próbáltam elnyomni a fehér zajt. Tagadás és menekülés: ha másból nem, ezekből profi lettem az elmúlt évtized során. Ennek ellenére hiába igyekeztem betuszkolni tudatom mélyebb tartományaiba a délelőtti eseményeket, képtelen voltam rá. 

Soha nem találkoztam hasonlókkal, pedig történt már egy és más rövid életem során. Talán csak be kellett volna vennem az antipszichotikumot. Megígértem a pszichológusomnak, mielőtt elváltak útjaink, hogy legalább a gyógyszert rendszeresen szedni fogom. 

Gyakorlott hazudozó vagyok. Hetek óta elhagytam az orvosságot, mert zombivá tett. Leépített. Inkább éltem a kattantak háborodott életét, minthogy boldog zöldségként vigyorogjak a vakvilágba. Legalábbis eddig azt hittem. 

Csakhogy a mai látomás megrémített. Ezek az alakok masszív gyűlöletet sugároztak felém. Bántani akartak.

Kényszerítettem magamat, hogy lehunyjam a szememet. A szimpatikus idegrendszerem még mindig fékeveszett köreit rótta. Fogalmam sem volt, mi a normális vagy a helyes, így saját reakcióimat sem tudtam bekategorizálni. Talán a pszichiáternek igaza volt: skizofrén vagyok, aki olykor a saját agyszüleményei miatt kap pánikrohamot.