A nyugdíjon innen és túl

Alcím: Egyeseknek pokol, másoknak áldás

Íme egy index2-t is megjárt cikkem, amelyre kaptam hideget és meleget is, viszont a személyes levelek, amiket küldtek, szívmelengetőek voltak.

Röhejes, de sokunk már a pályakezdéskor azon fantáziál, milyen jó lesz majd nyugdíjba menni. A rengeteg idő, a nyugalom és a gondtalanság, ami vele jár, igazi megváltásnak tűnik a mókuskerék után. Valóban tényleg így lenne ez? Vidékre költözünk és kertészkedünk majd, bejárjuk a világot vagy olyan hobbiba kezdünk, amire eddig nem jutott időnk? Sajnos, azt kell, hogy lássam, ez ma már a ritkábbik véglet. Sokunknak van tapasztalata ezzel kapcsolatban, nemde? Nagypapa, nagymama, szeretett tanár urunk, tanító nénink nyugdíjba vonul, aztán pár hónap vagy esetleg egy esztendő múlva a kisöreg egyszerűen elengedi magát, ápolatlan és a motiválatlan lesz, árnyéka korai önmagának. Sőt, az eddig egészséges, pirospozsgás nénik-bácsik hirtelen lebetegednek, a kórházak állandó látogatóivá válnak.

Erikson, néhai híres pszichológus, azt vallotta, ahhoz, hogy az időskor szép időszak legyen, hogy kreatív és nyugalmas világ köszöntsön ránk életünk alkonyán is, egy fontos kérdést meg kell válaszolnunk: volt-e értelme? Ebben a korban az emberek tapasztalataikat, emlékeiket sorra veszik, mérlegelnek és értelmeznek, hogy aztán végül megválaszolhassák a fentebb említett kérdést. Ez nem csupán egy steril, matematikai feladat, ebbe bizony beleszól a mentalitás, a személyiség és az életkörülmények is. Így vannak tehetséges, szorgos emberek, akik eddigi életüket rövidnek, feleslegesnek, üresnek élik meg, mert az elvárásaik magasabbak, többre vágytak volna és vannak, akik azt a keveset, amit összekuporgattak, a nyomort és a bánatot is vidám és jó jelenséggé tudják varázsolni. Az elvárások, a megfelelni akarás rendkívül erős tényező. Emellett, ha az illető olyan traumát élt át, mint a társa vagy gyermeke elvesztése, súlyosan elveszítheti az életkedvét, és mint tudjuk, minél több esztendőt él meg egy ember, annál több a lehetősége arra, hogy valami ilyen végzetes tragédia történjék vele. A veszteséggel való megküzdéshez szükség van a magányra, viszont nem szabad, hogy ez sokáig elhúzódjon. Rengeteg idős él egyedül, ami szívfacsaró, sőt sokan olyan testi betegségben szenvednek, hogy még a lakást sem hagyhatják el. Ez egy egészséges huszonévesnek is a kárára válna, hiszen növeli a hajlamot a depresszióra és a szorongásra! Ha akad hasonló sorsú ismerősünk, néha látogassuk meg vagy csacsogjunk egy kicsit, mikor összehoz vele a sors. Neked csak pár perc, de neki az egész napját bearanyozhatod.

Talán, aki volt munkanélküli, tudhatja, milyen az, amikor már egybefolynak a napok és csak a végeláthatatlan semmittevés vagy reménytelenség a társunk. A nyugdíjba vonulás is hasonló lehet egy olyan embernek, aki megszokta, hogy minden idejét beosszak, hogy van az életének egy szokványos ritmusa. Sokan imádják a munkájukat, sőt elhivatottságot éreznek iránta, így a nyugdíjazással konkrétan az életcéljukat veszítik el. Akinek ennyire fontos a hivatása, az talán jobban teszi, ha nem vonul teljes mértékben a semmittevés talajára, amíg funkcionál és nem képes elvégezni a feladatát, dolgozhat vagy valami olyan lehetőséget találhat, ahol önkéntesként, otthoni munkaként, esetleg, ha nem is a fix heti negyven órában, de részmunkaidőben folytathatja ezt a tevékenységet. Ez gyakori a pedagógusoknál vagy az egészségügyben dolgozóknál, akik értünk vannak, segítséget nyújtanak, ez határozza meg az életüket, így ők fokozottan veszélyben vannak, figyeljünk rájuk! Talán ez a céltalanság okozhatja azt is, hogy a háziorvos látogatása rendszeres programmá válik időskorban, ha nem is szántszándékkal, de rosszullétet imitálnak vagy valódi betegségeket produkálnak, hiszen ez az egyetlen módja, hogy benne maradjanak a társasági vérkeringésben. 

Egyszer olvastam egy kutatást, ami a bölcs és boldog öregkor titkát kereste. Interjúkat készítettek nyugdíjba vonult művészekkel, mely során azt találták, azok, akik idősebb napjaikra is aktívnak és hasznosnak érezték magukat, kiutat találtak a halálfélelemből meg a kétségbeesésből. Sőt, sok esetben bele sem kerültek! És hogy ehhez mi kell? Társaság, kapcsolatok, folyamatos tevékenységek, új hobbik. Közülük sokan önkénteskedtek vagy jártak idősek klubjába, ami nem engedte, hogy befásuljanak vagy haszontalannak érezzék magukat. Beosztották az idejüket, programokat csináltak, olykor alkottak vagy a művészetek élvezetére szánták az idejüket. 

Ez alapján közhelyes, de örök igazság: fontos, hogy az érzéseinket megoszthassuk valakivel és az is, hogy legyen célunk, ami gyakran szó szerint, életben tart. Ez lehet a hosszú és boldog élet kulcsa is.