Ahol a part szakad... - semmi para, csak befejeztem egy újabb regényem!

Hát sziasztok! Elkészült az "Ahol a part szakad..." c. regényem kézirata! Hogy miről van szó? Hogyan született és miért?

Hát, az úgy volt, hogy...

Két kedvencem közé sorolható könyvet, Szabó Magda Für Elise és Sophie-Ellis Brasme Lélegezz! című művét 18 éves koromban olvastam el és meg is ihlettek, nem beszélve az akkoriban egyre jobban terjedő anime és manga dömpingről. Egy ifjúsági regény a teljesítménykényszerről, a plátói szerelemről, barátságról és az identitáskeresésről; röviden egy zenei iskola művészpalántáinak mindennapjai központjában Írisszel, aki valahogy sehogy sem találja a helyét a tehetségesebbnél tehetségesebb fiatalok között. Megszületett bennem a történet, napok alatt összeraktam a az események vázát, megalkottam a főbb karaktereket, mondhatni, itt a fejemben megszületett az egész mű. Csak éppen két másik regényt írtam akkoriban és nem akartam belekapni egy harmadikba. Így hát egy évvel később ültem neki... Igen ám, de ekkor meg támadt egy még sürgetőbb, még izgalmasabbnak ígérkező ötletem, ami miatt félretettem ezt az érzelmileg és szereplőiben árnyaltabb, ám lassabb sodrású kéziratot és belevágtam egy kicsit őrült, fantasy, olykor horrora hajazó projektbe. Oké-oké, akkoriban sok ilyen filmet néztem és könyvet olvastam, valahogy jobban felborzolta és izgatta az idegeimet egy ilyen elvontabb, akció dúsabb téma. Eredetileg "Mikor alkonyodik" címet kapta volna ez a 3 vagy 4 részes sorozat, de miután betört a mozikba a Twilight, jobbnak láttam átnevezni. Nehéz döntés volt (egy kedves ismerősöm adta meg hozzá a végső löketet), mert kardinális jelentősége volt magának az alkonyatnak a történetemben, nem úgy, mint mostanra már önmagát bestsellerré kinövő tiniszennynek. "A táltosok öröksége" lett az új választás, amelynek befejeztem a harmadik kötetét is kb. két éve, és most pihenőben ennek a negyedik kötete. Mivel az első részét két kiadó is elutasította, most picit jegelem. Lehűtötték a lelkesedésem. Illetve mostanában novellákat írok, mivel a behatárolt időkereteim meg a pályázati kitételek főként ennek a műfajnak kedveznek.

És itt jön a fordulat, hogy ne rizsázzak feleslegesen annyit...

Szóval az "Ahol a part szakad..." c. regénykémnek ekkorra már csaknem kész lett, az utolsó 3-4 fejezet váratott magára, amit lomha, lusta léptékkel is mérve lassan írtam meg, négy évembe telt, de ímmel-ámmal, a rengeteg vázlatfüzetembe feljegyzett kiegészítésekkel a napokban kiszenvedtem magamból. Írni jó volt, a szereplőket szeretem, csak hát nekiülni, az a melós... De meglett és most örülök. Tesztolvasókat szívesen fogadok, egyébként pedig pár éve egy novellát is írtam a srác főszereplőm testvéréről, az írás hangvétele is hasonló. Ha érdekel titeket, itt elolvashatjátok: http://siratoll.blogspot.com/2013/12/egymasert-az-uj-akropolisz-palyazatan-3.html. Egyébként ez az írásom 2011-ben harmadik helyezett lett az Új Akropolisz Erénynek erejével pályázatán. Ez az egyetlen pénzdíjas megmérettetés, amin nyertem is valamit. :) Büszke vagyok rá. :)

És ha már az Ahol a part szakad...-ról van szó, akkor íme belőle is egy részlet az elejéről:

"Anya mindig azt mondta nekem, hogy különleges vagyok. A legszebb és legokosabb kislány a világon. Miért is mondott volna mást? Hiszen az édesanyám volt. Természetesen a húgomnak is mindig ugyanezeket mondta. És amikor kérdőre vontuk, hogy mégis melyikünket szereti jobban, csupán ennyit felelt: „Egyikőtöket sem. Mindkettőtöket ugyanannyira szeretlek, csak másképp”. Azt hiszem, ez minden átlagos családban így van rendjén. Ám én tudtam, hogy Őt jobban szereti; a húgom volt a kedvence, talán még ma is az.

Hat éves koromig csak három ember jelentette számomra a világot: apa, a külvilág titkainak hordozója; anya, az otthon biztonsága és a húgom, a másik felem. Nem is sejtettem mi vár még rám odakint. Igazából el sem tudtam dönteni, hogy valós-e az a külvilág, amiről már annyit hallottam, ahova apa nap, mint nap eljárt. Nem sokat láthattam az engem körülvevő környezetből, mert se bölcsődébe, se óvodába nem jártunk. Csak éltünk a mi saját kis zárt világunkban elfeledkezve minden rosszról. A húgommal minden vonásunk megegyezett, mégis ránézésre észrevehették a különbséget közöttünk. A húgom gyönyörű volt, csak úgy sugárzott belőle az életkedv. Én csak halovány fénnyel bírtam mellette. Ikrek voltunk, ő mégis szebb volt. Hiányzott belőlem az a kisugárzás, ami az ő lényében tündökölt.

Amikor eszembe jut Ő, mindig ugyanaz a homályos kép ugrik be. Ekkor elszorul a torkom és a sírás kerülget, mégis boldog vagyok. Emlékszem, ott állt a szoba közepén, abban a gyönyörű, fodros ünneplőruhájában, és mindenki csak rá volt kíváncsi, csak őt figyelte. Körülötte forgott a világ. Az édesapám, az édesanyám, a nénikém, a bácsikám és még a nagyanyám is ott ült körülötte, miközben áhítatosan hallgatták. Én a sarokban álltam, onnan figyeltem, mégis büszke voltam. Énekelt és közben illegett, mint egy kis madárka. Ha más tette volna, megjátszott és mesterkéltnek tűnt volna, de Ő egyszerűen megkapó volt, minden ízében. A Szabó család szeme-fénye. Ő szerette a rivaldafényt, én nem. Ő tehetséges volt, én nem. Ő beszélt, én hallgattam. A szerepek ki voltak osztva, de nem zavart. Ha irigykedtem is néha rá, nem bántottam és nem is bántott, hiszen mindenkinél jobban szerettem."