Az Énekeld el, mit érzeltől a Szappan(ROCK)operáig

Ez a második teljesen befejezett regényem, ez lett a legtinisebb, ha lehet így fogalmazni. Egy év alatt írtam meg, 17 évesen, amikor mindenem a zene volt. Kórusba jártam, koncerteken csápoltam és sérültem le, elkezdtem gitáron pötyögni és állandóan szólt a zene, bármit csináltam. Az ötlet még az "Utazás a múltba" írása közben jött meg, de pihentettem 1-2 évig, mert nem akartam egyszerre két vasat ütni. Pedig lehet, nem ártott volna, mert 15-16 évesen talán hitelesebben tudtam volna megírni ezeket a kamaszos közösségi, barátkozási és szerelmi dilemmákat, mint később. 17 évesen már egy kicsit komolytalannak éreztem a főhősnőmet, mert az is volt, egy 16 éves szeleburdi csajszi, aki egyszerre jár drámakörbe, énekel egy bandában és gyűjti a skalpjait, miközben bele sem gondol abba, hogy ez milyen hatással lehet másra. Blanka megkomolyodásáról szól konkrétan a sztori és egy rockbanda beindításáról, no meg arról a titokzatos szempárról, aki mindig a háttérben figyeli...

Íme az általam írt exposé, vagy fülszöveg:

Blanka egy átlagos tizenhat éves lány, aki csupán egynek érzi magát a millióból. Alig vannak barátai, szinte észrevétlen és ezen változtatni akar. A nyári szünet alatt nagy változásokon megy keresztül, és ahogy elkezdődik a tizedik osztály, ezt mások is észreveszik. Rájön, hogy ha rámosolyog a világra, az visszamosolyog rá. Rengeteg új embert ismer meg, sőt egy új társaságba belekeveredik. Végre azok közé tartozhat, akikhez mindig is akart. Végre azzal foglalkozhat, amit szeret: a zenével! Hiszen, ha boldog volt, ha szomorú, állandóan zenét hallgatott, de végre lehetősége nyílik rá, hogy ő is zenésszé váljon. Egy véletlen összeütközésnek sorsfordító jelentősége lesz, majd megismeri a Deed nevű banda tagjait. Ha vannak is köztük ellentétek, a történetük összefonódik. 

Anka kerül a középpontba, és ezt nem tudja, hogyan kezelje. Eddigi unalmas élete zavarossá és nyüzsgővé válik. Ő lesz az, aki mindenkit meghallgat, aki mindenki támaszává válik, és akin a végén csattan az ostor. Túl sok új barátra tesz szert, ezért a régiekkel már nem tud törődni annyira. A lassan felépített élete hamar romokban végzi. Végig kell néznie, ahogy a családja szétesik, a régi barátai magára hagyják és, rájönni, hogy sokan nem azok, mint akinek mutatják magukat. Naiv és gyermeki elképzelései szétfoszlanak. Talán csak egy ember van, aki megértheti őt, de az folyton a szomorú magányba burkolódzik. A szótlan távolból figyelő nagy barna szempár, ami már egy éve le sem veszi róla tekintetét… Egy fiú… Dan. 

De ki ő? Ki is az a Dan? 

Egy részlet a történet elejéről:

"Ebben a pillanatban jelent meg a lépcsőfordulóban pár kemény arc a másodikról, három tizenkettedik A-s. Gondolom köztük lehetett Janika is, mert Bella nagyon vágyakozva nézett feléjük és oda is integetett nekik, a fiú pedig visszamosolygott rá. Ha nekem is ilyen könnyen menne ez a beleszerettek és kiszeretek dolog… Mintha nem is törte volna meg a szakítás Achillesszel. Talán nem szerették igazán egymást. Ha most Sebestyén ideállítana elém, hogy „Bocs, azt hiszem, mi nem vagyunk egymáshoz illők”, akkor tuti, hogy lerohannék sírva a lépcsőn és kiugranék az első kocsi elé, ami a suli előtte elhajt. Miért ilyen bonyolult az élet? Miért nem találja meg az ember elsőre azt, akivel az egész életét összekötné, hogy ne kelljen kínlódnia attól a sok helytelen döntéstől, attól a sok csalódástól és visszautasítástól?"

Egy részlet pedig a végéről:

"Délelőtt volt. A kórház ilyenkor nyugodt és csendes, csak pár nővér mászkált a folyosókon. Látogatok is ritkán jönnek be ilyen korán, de egy mégis csak akad. Nem volt nehéz észrevenni, bakancsának mély, ütemes dobogását messziről hallani lehet. A fiú magabiztosan, mégis elgondolkozva haladt előre. Fekete, szakadt farmert viselt, mit pár ezüstszínű lánc is lehúzott, ám a szegecses öve a csípőjén tartotta. Ha nem lett volna rajta az öv, talán már rég elhagyta volna a nadrágját. Feljebb haladva, egy szintén fekete pólót viselt „a halál után is van élet” felirattal. Kezén is egy halálfejes csuklószorító feszült, nyakában egy anarchia szimbólumos nyaklánc lógott. Kezét a derékig érő bőrdzsekije zsebébe mélyesztve ment egyenesen előre. Barna szeme az alsó szemhéján kihúzva feketére, sötétbarna hajában kék tincsek tűntek fel. Rémítő fazonnak tűnt első pillantásra, de amint a szemébe néznénk, homlokegyenest az ellenkezőjét állítanánk. 

Odasétált az első vele szembe jövő nővérhez. A nő megszeppenve nézett ki a kórlapok közül, de végül útba igazította a bolyongó sötét ifjút. A fiú tovább ment, és a harmadik kórterembe benyitott. Körbenézett és gondterhelten bezárta maga mögött az ajtót. Közelebb lépett az ágyon fekvő sérülthöz, akinek lábai és a bal karja gipszben feküdt, fején kötés virított és testéből csövek lógtak ki. Gépekre volt kapcsolva. Nehezen vett levegőt, olykor arca elé emelte az oxigénmaszkot, hogy mélyebbet szippanthasson. A fekvő mikor meglátta a hozzá érkező srácot az eddigi elkenődött ábrázatát vidámabbra váltotta..."

Ez lenne legújabb címén a Szappan(ROCK)opera, de az is lehet, hogy marad a címe Énekeld el... Ez még a jövő zenéje. Nem ez lett életem főműve, de valahányszor beleolvasok, elkap egy kellemes hangulat és remélem, a leendő olvasóimban is ilyen hatást fog kiváltani.