Egymásért (2011) - Az Új Akropolisz pályázatán 3. helyezett

Az évente kihirdetett Új Akropolisz pályázat "Erénynek erejével" c. 2011-es fordulóján a legnagyobb meglepetésemre harmadik helyezést értem el két és fél éve. 200 mese meg novella versenyzett egymással, így hatalmas megtiszteltetésnek éreztem ezt az eredményt. Itt olvasható a díjátadó összefoglalója. 

Ez a történetem, amint már említettem is, az Ahol a part szakad... c. akkor még csak félkész regényem adta az ötletet, a főszereplő fiú testvéréről szól. Kellemes olvasást!

Egymásért

Téllel fenyegető csípős szél kapott szárnyra a fákkal övezett utcasoron. Sárgásbarna színkavalkád örvénylett a hátizsákokat cipelő diákság feje felett, de a tinédzserek figyelemre se méltatták. Órára rohantak, hiszen a tanítás már két perce elkezdődött.
– Tarnóczy Jázmin! Lenne szíves kifáradni? – A szívem veszett iramban kezdett el dobolni. Elkaptam a tekintetem az ablakról és rémültem a tanárnőre pillantottam. – Épp a mára megtanulandó versről diskuráltunk kedélyesen, mikor kedvem támadt meghallgatni azt valaki előadásában. Önre esett a választásom.– Nem tanultam meg – vágtam rá.– Sejthettem volna, de a remény hal meg utoljára, nemde?Elkámpicsorodva visszafordultam az ablak felé, míg Kovács tanárnő új áldozat után nézett. 

Épphogy utolsóként kerültem be a zeneiskolába. Nevetségesen hangzik, de azért jelentkeztem, mert énekesnő szerettem volna lenni… Noha ekkora lámpalázzal maximum ruhatárosnak vennének fel az Operába, bár az is túl stresszes hivatás lenne számomra. Megjegyezni annyi számot, annyi kabátot, annyi arcot… Ideje korán beleőrülnék. El nem tudom képzelni, mit is gondoltam másfél éve, mikor feladtam a jelentkezési lapomat! 

A tanárok kipécéztek, mert azt hiszik, nem tanulok. Pedig mindig felkészülök, csak egyszerűen lebénulok, ha cselekvésre kerül a sor, és inkább hazudok. Az osztálytársaim kiközösítettek, mert kerülöm a konfliktusokat, és lenyelem, ha bántanak, ezért vesztesként bélyegeztek meg. Stigma, amitől nem szabadulhatok, így lettem csendes megfigyelő. 

Épp befejeződött a feleltetés, mikor hangos robajjal kicsapódott az ajtó. Lukács Kristóf lépett be rajta. Hideg, szürke szeme közömbösen végig siklott a társaságon, majd bakancsával hangosan csattogva leült a helyére. Egy zongorista dinasztia sarja, mellesleg évfolyamelső. Sok az irigye, ahogy a tisztelője is, de egy valamiben mindenki egyetért: Kristóf egy öntelt hólyag. Mégis be kell vallanom, hogy ő a másik ok, amiért elviselem a sorozatos megaláztatásokat. Egy általános iskolába jártunk, és ötödikben a padtársam lett. Nem volt olyan előítéletes és kegyetlen, mint a többiek. Egyáltalán nem érdekelte mások véleménye – akkor ez még csak önbizalom volt, de mára arroganciává nőtte ki magát. 

Ijesztő, hogy egy kis megértés mekkora érzelmeket válthat ki az emberből: négy éve szerelmes vagyok belé, míg ő valószínűleg a nevemre sem emlékszik.– Uram, nem zavarja, hogy az óra már tíz perce megkezdődött? – tudakolta a tanárnő.– Nem igazán. Nyugodtan folytathatja – legyintett a fiú, és visszamélyedt a regénybe, amit épp olvasott. Aki nem ismeri, azt hihette volna, hogy viccel, ám Kristóf komolyan gondolta.– Lukács Kristóf, illene elnézést kérnie…– Kovács tanárnő – tette le a kötetet -, ha nem csapna ekkorra felhajtást, már rég tovább haladhattunk volna, de mivel ön jobbnak látta – kihangsúlyozom, feleslegesen –, illemet verni az én makacs fejembe, megrekedtünk. Csak a saját idejét fecsérli.
– Ez felháborító! Attól még, hogy az ön édesapja támogatja az iskolánkat…

– Hiszti – ráncolta homlokát a fiú és egy mélyet sóhajtott. – Legyen, ahogy ön szeretné. Inkább elnézést kérek, csak ne sápítozzon… – felelt leereszkedően.

– Ez a minimum, fiatalúr…– Elnézést – fojtotta a nőbe a szavakat, majd negédes mosoly terült szét az arcán. 

Kristóf stílusa lehengerlő és ellentmondást nem ismerő. A tanárnő köpni-nyelni sem tudott, ezért inkább folytatta az órát mindenki „nagy” örömére. Ám ha ez nem lett volna elég, kicsengetés előtt öt perccel az osztályfőnökünk is becsörtettet a terembe egy fontos közlendővel. Kovács tanárnő a tanári asztal mögé rogyott, és megadóan kitámasztotta a fejét. A mai órán esélytelen bármiféle oktatás, senki sem kíváncsi az irodalom gyöngyszemeire.
– Mához kéthétre az iskolánk jótékonysági koncertet tart. A részvétel kötelező, a fellépők névsora a folyosókra kitett plakátokon olvasható. Bármelyik tanártól segítséget kérhettek, de a felkészülést önmagatok is megoldhatjátok. Sok sikert! – vigyorodott el a középkorú tanár úr, majd ahogy jött, távozott is.
Szünetben kíváncsiságból megnéztem magamnak azt a plakátot. Elsápadtam, mikor megpillantottam rajta a saját nevemet is. Csaknem pánikroham tört rám, majd gondolkodás nélkül berohantam a tanáriba. Amikor észhez kaptam, már az osztályfőnök előtt térdeltem:– Ne! Kérem, ne! Könyörgöm! – hebegtem Horváth tanár úrnak.– Mint említettem, a részvétel kötelező – érkezett a szigorú válasz.– De én nem is ismerem azt a dalt, és nem tudok szerepelni. Tanár úr, én sokkos-állapotba fogok kerülni a színpadon! Elájulok, és rángatózni fogok. Lehet, hogy a nyálam is kifolyik… – rimánkodtam, miközben a könnyeim csak úgy záporoztak.
– Mint mondtam, muszáj – zárta le a vitát, majd magamra hagyott imádkozó pózban, pityeregve. Annyiszor járattam már le magam, hogy ez csupán egy hétköznapi sétagaloppnak számít esendő kis földi életem tragikomédiájában. Megszégyenülve keltem fel a padlóról, és kullogtam vissza az osztályterembe. Szünet végére sikerült a halálra rémült ábrázatomat a szokásos „ne bánts!” kifejezéssé enyhítenem. Csupán törékeny porhüvelyem foglalt helyet a további órákon, bár ez rajtam kívül senkinek sem tűnt fel. 

Épp készülődtem hazamenni, amikor észrevettem, hogy a folyosó másik végéből Kristóf tart felém. Magas, átlagos testalkatú fiú, de a megjelenése akár egy buldózeré. Félhosszú sötétbarna hajtincsei léptei ütemére lengett az arca előtt, és elszánt tekintetét egyenesen rám szegezte, mire én fülig elvörösödtem.Egy nyegle kilencedikes srác épp ezt a pillanatot választotta, hogy kirohanjon a terméből, és így pont Kristóf mellkasának ütközött. A csacsogás leállt, mindenki kővé meredt, a folyosón síri csönd támadt. Lukács megvető pillantását a fiúra fordította, és vett egy mély lélegzetet:– Hátrébb! – parancsolta. A kilencedikes szó nélkül engedelmeskedett. – Most pedig fejtsd le rólam a ragacsos kis mancsodat, és végy egy száznyolcvan fokos fordulatot! Mindkettőnknek így lesz a legjobb – darálta el a fogai mögött. Hangja fenyegető, ámbár nyugodt mélységekben zengett. – Tűnés! – szikrázott fel a szeme, a srác pedig fülét-farkát behúzva futott vissza az osztályba.Kristóf rám emelte a tekintetét.– Jázmin, ide! – utasított. Meghunyászkodva léptem elé. – Holnap félháromkor a zeneterem előtt. Ne késs! – figyelmeztetett, majd tett egy katonás hátraarcot, és leballagott a lépcsőkön.
Ja, igen… Ő lesz a partnerem. 

Nagyot nyeltem és figyeltem, ahogy távolodik. Megtehetné, hogy flancos cuccokban parádézik az iskola kifutóján, ő mégis szakadt ruhákat hordott, a tizenhat éves Kristóf most élte a kamaszok lázadó korszakát.Másnap már a megbeszélt idő előtt negyedórával a zeneterem előtt toporzékoltam. Izgultam, amit csak fokozott, hogy „uram és parancsolom” tíz percet késett.– Nem félháromra volt megbeszélve? – kérdeztem félénken, mikor megérkezett.– De – felelt mogorván és benyitott a terembe. – Azt mondtam, te ne késs, én megtehetem.– Értem – fintorodtam el, majd utána siettem. 

Egy hatalmas terem tárult elém kitűnő akusztikával, a színpadán egy terebélyes zongorával. Csak azok léphetnek be ide, akik hangszeren játszanak, és nagyon jók benne. Vagyis számomra eddig tabu volt. Kocsonyaként remegő léptekkel masíroztam Kristóf után a dobogóra. Piperkőc mozdulattal elhelyezkedett a hangszer mögött, majd felcsapta a kottát. Mikor megtalálta a közös darabunkat, felhagyott a lapozással, és erélyesen rám szólt:– Énekelj! – Lényem porszemnyivé zsugorodott, a szám csak tátogott. – Most mi van? Talán nagy kérés, hogy meghallgassam a hangod, mielőtt fellépünk?– Nem – feleltem rekedten. – Parancsszóra nem megy.– Szóval nem megy. Akkor mégis hogy akarsz fellépni több száz ember előtt az ünnepségen? Mit keresel az énektagozaton, ha megnyikkanni sem bírsz?– Szeretek énekelni – suttogtam a féligazságot.– Úgy tűnik, harmatgyenge ez a szeretet, ha most mégsem teszed! Zsákutca – kelt fel. – Csak visszatartasz! – hőzöngött. – Veled lehetetlen együtt dolgozni! Miért én kaptam az osztály balekját? 

A szívembe martak szavai. A sertés mindig attól fáj a legjobban, akinek számít a véleménye. Én próbáltam, Isten a megmondója, hogy mennyire igyekeztem, de nem sikerült… Elbőgtem magam, elrohantam és hazáig meg sem álltam.Másnap kókadtan vonszoltam fel magam az első emeletre, amikor észrevettem, hogy a tanári iroda előtt Kristóf Horváth tanár úrral veszekszik. Úgy tűnt, mindent bevetett, ami másnál be is vált volna, csupán az osztályfőnökünknél nem. Ő volt az egyetlen, aki kordában tudta tartani a Lukács fiú mértéktelen egoját. Kristóf csalódottan, fortyogva fújt visszavonulót, és azon nyomban kiszúrt engem a tömegből. Átvágott a folyosón.– A partnercsere lehetetlen. – Semmi köszönés, semmi bocsánatkérés, de legalább őszinte. – Nem fogok lebőgni miattad! Ha kell, kényszerhez folyamodok, hogy kicsikarjam belőled azt a dalt.– Az csak ront a helyzeten – rebegtem, mire ő a keze közé fogta az arcomat, és a szemembe mélyesztette ádáz tekintetét.– Ott voltam, mikor elsírtad magad a félévi és az év végi vizsgán, ott voltam minden egyes énekfeleletednél és ott voltam, amikor felvételiztél. Van hangod, szép és tiszta. – Megdöbbentett, hogy ennyire jó véleménnyel van rólam. – Ki fogom belőled hozni, mert ez már nem csak a te érdeked! Ma megint várlak a zeneteremben.– Én vártam rád! – reflektáltam dacosan, de jóval halkabban, mint szerettem volna. Megrökönyödött a reakciómon, majd leengedte a kezeit. Azt hiszem, egy halovány mosoly suhant át az arcán, végül elvonult.Pontban félháromkor megérkeztem a teremhez. Ő már várt, a falat támasztotta, mihelyt meglátott, kitárta előttem az ajtót. Gyanakvóan rálestem, majd beléptem a helyiségbe. Elfoglaltuk a tegnapi pozícióinkat, amitől a gyomrom tartalma örvényszerű mozgásba kezdett.– Akkor essünk neki még egyszer! – A kezébe kapta a kottát és átnyújtotta nekem. – Olvasd el, fejtsd meg, memorizáld, ahogy jólesik! – Belenéztem, majd lemondóan ingatni kezdtem a fejem. – Szerencséd van, ismerem a nótát, lejátszom. – Ujjai kecsesen siklottak a billentyűkön. A három perces zongorajáték egy pillanatnak tűnt csupán, és észhez sem tértem még, amikor a tekintetét ismét rám nézett. – Menni fog? 

Neki gyürkőztem, ám két hang után elbizonytalanodtam, mert az idegesség miatt olyan hamisan csengett a hangom, mintha szemernyi hallásom se lenne. Fokozatosan elhalkultam, és az első sor után fel is adtam a küzdelmet.– Mi a gond? – kérdezte.– Nem megy. Hamis. – Megremegett az ajkam.– Jaj, csak ne sírj! – Vetette hátra a fejét, majd elkezdte róni a köröket.– Nem fogok! – vágtam rá durcásan. Felém fordult, és az arcomba meredt. – Kompetens személyek előtt minden bátorságom elhagy.– Akkor csak dúdold – ropogtatta meg a nyakát –, az sokkal egyszerűbb. – Levegőt vettem, de a torkomban gátat képzett a rettegés. – Jó, akkor együtt – javasolta. 

Mély baritonja erőteljesen törte át a csendet, ami pár pillanatra levette rólam a megfelelni vágyás terhét. A második sornál becsatlakoztam, ám vékony szopránom csak a magasabb hangoknál csilingelt ki testes orgánuma mögül. A refrén végéig vittük a dallamot, majd Kristóf leült a zongora mögé.– És most szöveggel – biztatott, de sikertelenül. Ekkor lejjebb vett a lelkesedésből, és ismét ajánlatot tett. – Énekeljük együtt! – Addig énekelt, amíg meg nem érezte az erőt a hangomban, majd csak azért folytatta, hogy abba ne hagyjam. Kétszer eldaloltuk, majd az ujjait a zongora billentyűire helyezte. – Akkor most elkezdem lejátszani, majd szólok, hogy mikor lépj be. – A hangszer bezengte a teret, és Kristóf hiába jelzett, a cica az istenért sem hozta volna vissza a hangomat.
Fülsértő zaj keletkezett, mikor mérgében a billentyűkre csapott.– Nem bírom tovább! Ennyire tellett a türelmemből. – A fejét két keze közé szorította. – Nem értelek. Van megjelenésed, szép lírai hangszíned, és gyorsan tanulsz. A technikádon és a hangerődön még van mit csiszolni, de kis gyakorlással, és egy rakat önbizalommal orvosolható – morgolódott, majd nekem szegezte a kérdést. – Nem dől össze a világ, ha tévesztesz pár hangot. Mégis mitől félsz ennyire? Mit veszíthetsz?– És te? – Elegem lett abból, hogy folyamatosan én vagyok a téma.– Miből gondolod, hogy félek? – bámult rám szeppenten.– A viselkedéseddel elriasztod magadtól az embereket…– Nekem nincs időm olyan felesleges dolgokra…– Mint például a kedvesség vagy a barátkozás? Magányos lehetsz.– Nincs szükségem társaságra – felelt gondolkozás nélkül. – Ha a legjobb akarok lenni, sokat kell tennem érte, ami mellé az életembe már nem férnek bele az olyan mézes sziruptól csöpögő giccsparádék, mint a barátság és az önzetlenség. Magamért élek és nem másokért – pattant fel a padról, majd kisietett. Az ajtóban visszafordult, mert eszébe jutott, és én már tudtam, mit akar mondani.– Nem kések – bólintottam mielőtt még kimondta volna, mire ő tétován tükrözte a mozdulatomat és elviharzott. 

Ugyanilyen feszes hangulatú próbákkal telt el a következő másfél hét is. Délelőtt tanítás, délután próba, este pedig gyakorolás, hogy Kristóf ne állítson meg másodpercenként valami közbeiktatott kritikával. Szünetekben eleinte tartottuk a távolságot, de minél inkább közelgett a koncert dátuma, annál többet jött oda hozzám, és látott el a tanácsaival. Még mindig a magas lóról intézte hozzám a szavait, de már, mint mentor és nem úgy, mint egy vicsorgó ragadozó. Meg tanult köszönni, és nem letarolni az embereket, ha épp útját állták. Nem osztogattam neki tanácsokat, és nem kértem tőle semmit, egyszerűen csak ilyen hatással volt rá az a sok idő, amit együtt töltöttünk. 

Rájött, ha azt akarja, hogy bravúrozzunk az estélyen, ahhoz megértőbb és finomabb eszközökhöz kell folyamodnia. Az én kis törékeny lelkem pár sértő szótól is darabokra hullik, és aztán órákon keresztül haszontalanná válok. Türelmesebb emberré változott átmenetileg, de az a masszív fal, amit maga és az emberek közé húzott, továbbra is fennmaradt. Amikor beszélgettünk, mindig ott volt benne az a távolságtartás, az a szenvtelen mellékzönge, ami miatt – még ha dicsért is éppen –, nem éreztem mögötte semmi őszinte érzelmet. 

Az utolsó próbánkról napok óta nem produkált felháborodással távozott, mert ismét elcsuklott a hangom pár helyen. A magasságaim adottak, de a személyiségem megfosztotta őket az erőtől. Többször neki estünk, de a helyzet csak egyre romlott. Végül feladta és véget vetett meddő próbálkozásainknak…
Mire beértem, már sötétedett, és egy kellemetlen társaság csapódott hozzá.
– Hé, haver, bántottad a kisöcsém – mordult rá egy tizenkettedikes fiú és a mellkasán keresztbefonta a karját.
– Nem is ismerem – vágta rá automatikusan, majd a pöffeszkedő mellett álló csálészájú figurára pillantva, eszébe jutott, ahogy minap neki rohant egy fiú a folyosón. – Vagy mégis – fűzte hozzá egy sóhaj kíséretében.– Ezért most megfizetsz, öregem! – Az izomkolosszus megropogtatta ökleit. Kristóf mellette szinte kertitörpének tűnt.– Nem verekszem – felelte higgadtan.– Jaj, te kis naiv! – vigyorodott el az óriás. – Ez nem kedv kérdése.– Ne érts félre… Szívesen bemosnék neked, de…– Nézd már! – kurjantott a huligán. – A fene fontos zongorista félti a virgonc ujjacskáit!A háttérben a végzős fiú két társa támasztotta a falat, és úgy somolyogtak, mint a dögre leső hiénák. Kirázott tőlük a hideg, és mire észbe kaptam, már Kristóf előtt álltam kitárt karokkal.– Ne bántsátok! – kértem őket, és igyekeztem határozottnak tűnni, de kezem-lábam remegett a hangommal egyetemben. Nem voltam hiteles mentőosztag.
– Ó, milyen romantikus! A csaj kamikaze akcióba lépett a nyámnyila pasija miatt! – dermedt csend uralkodott a mi frontunkon. Kristófot a döbbenet, engem a rémület kárhoztatott szótlanságra. – Nem számít, a zongoristának mindenképp annyi!– Jázmin! Ezt igazán nem kellett volna – súgta a fülembe Kristóf. – Meg tudom védeni magam. – Csalódottan pillantottam fel rá, amikor egy kéz nyúlt felém, és félrelökött az útból. Az óriás megunta a várakozást. A kemény betonra zuhantam, és végig horzsoltam a bal alkaromat, ám nagyobb riadalom költözött a szívembe, amikor megpillantottam Kristóf bosszúvágytól izzó tekintetét.

¤¤¤

Tanácstalanul álldogáltunk egymás mellett. Nem tudtuk eldönteni, hogy most a fiú- vagy a lánymosdóba térjünk-e be.– Tudod mit? – szólalt meg a bariton. – Menjünk a nőibe.

– Ja, hogy megbotránkoztasd a lányokat, és hogy kedvedre kukkold őket! – förmedtem rá.

– Nem hinném, hogy félhatkor akkora tumultus lenne. Vagy te inkább a férfimosdóba mennél? – Sandán elvigyorodott. – Olyan zavarban lennél, hogy a csapot sem bírnád kinyitni. Arról már ne is beszéljünk, ha rajtam kívül véletlenül egy másik hímnemű is a klozet környékére tolja a képét…

– Menjünk a nőibe! – Azzal zúgolódva bevonultam a helyiségbe. 

Kristóf követett. Elcsavartam a csapot, és automatikusan elkaptam a kézfejét, hogy lemossam róla a vért. Édesanyám ápolónő, az egészségügyet genetikusan belém kódolták. Nem hiába szeretnék a szüleim, hogy orvosnak menjek…

– Nem is tudtam, hogy szoktál verekedni… – motyogtam, miközben a vörös ökleit tisztogattam.

– Az én stílusommal és származásommal nem árt, ha az ember tud pár fogást. Sok az irigyem. Zavarja őket, hogy az apám mindent a fenekem alá tol.
Döbbenten pillantottam fel rá. Nagyobb önkritikája van, mint hittem volna.
– Gazdag, jóképű és rohadtul tehetséges vagyok, ez kiüti náluk a biztosítékot. – Félmosolyra húzta a száját, mert baloldalt felrepedt az ajka, amit majd a holnapra beliluló monokli még inkább ki fog hangsúlyozni. Zavartan elfordítottam a tekintetem, és erőteljesen a kezére koncentráltam.

– Talán, ha egy kicsit visszafognád magad…

– Sajnálom, Jázmin, hogy belekeveredtél – szakított félbe. – Ha nem viselkedek olyan bunkón azzal a sráccal, nem sérültél volna meg.  

Elengedtem a kezét, kínos csönd telepedett közénk, és csak a víz monoton csobogása hallatszódott. Kristóf a csempés falnak dőlt, a tekintetét rajtam nyugtatta, amíg én a padlókövek mintázatát tanulmányoztam.
– Nem akarom, hogy fogást találjanak rajtam. Támadok, mielőtt ők támadnának – vallotta be. Szóval az arrogancia nem fennhéjázás, csupán védekezés. – Egyedül a zenéért élek és azért, hogy a Lukács-család hírnevéhez méltó legyek. És ez, azt hiszem, felemészti minden erőmet.

– De hát te vagy a legjobb az egész iskolában!

– Kedves, hogy így gondolod, de nálunk otthon nem ez a mérce. Ha egy családban sokan tehetségesek ugyanazon a téren, nehéz kiemelkedni. Néha úgy érzem, az öcsém is simán leköröz.

– Nagy terhet vettél a válladra. Kicsit lazítanod kellene az iramon, hogy egy kicsit élj is!

– Ahogy neked sem ártana – mosolyodott el ismét. – Valóban magányos vagyok, de te is – sóhajtott.

– Ideje indulnunk – suttogtam, és az ajtó felé vettem az irányt.– Jázmin – szólt utánam. – Köszönöm, hogy segíteni próbáltál, te vagy az első. Ha bajba kerülnél, csak szólj nekem! 

¤¤¤ 

Másnap az első két órát kihagytam, és a fodrásznál ücsörögtem, amíg a gyomromat az ideg rágcsálta cafatokra. Még akkor is ez a világvége hangulat lüktetett a fejemben, amikor beléptem az osztályterembe, és elkalandozva a hátsópadsor felé indultam.
– Jázmin, hol voltál az elmúlt két órában? Nahát, milyen szép a hajad! – kiáltott oda nekem az egyik osztálytársnőm.– Bizony, és a ruhád is csini! – kontrázott rá a padtársa.Megszeppenve megköszöntem a bókokat, majd leültem a helyemre. El sem helyezkedtem, mikor ugyanaz a két lány leült velem szembe.– Láttuk, hogy Lukáccsal lépsz fel. Sok sikert hozzá! Mufurc egy partner, de úgy látom, jót tesztek egymásnak… – mosolyodott el sandán, majd az épp megérkező Kristófra pillantott. Mostanában időben érkezett meg minden órára. – Képzeld, tegnap elmagyarázta a fizikát a fél osztálynak, eddig nem tett volna ilyet!Szendén hallgattam, és végre úgy éreztem, nem kell megfelelnem minden szavammal a beszélgetőpartneremnek, hanem végre mondhatom azt, amit szeretnék. Nem csak Kristóf épített maga köré falakat, hanem a tudtomon kívül én is. Eddig annyira féltem, hogy inkább mindenkit kizártam a világomból, és betokosodtam, akár egy vegetáló baktérium. 

Kovács tanárnő órán ismét engem tűntetett ki a figyelmével, és egy Berzsenyi verssel zaklatott. A ma esti fellépéshez képest kispályás felkérés volt ez, így végre erőt vettem magamon, és belevágtam a költeménybe. Izgultam és rettegtem is a tévesztésektől, de megfogadtam Kristóf tanácsát, egyszerűen túlléptem rajta. Még a kettes is jobb egy elégtelennél, nem igaz? Az átlagomnak mindenképp. Végül egy négyessel zártam a felelést, majd megnyugvást remélve tántorogtam vissza a padomhoz. Apró botlásaim ellenére is megtettem az első lépést, amiért büszke voltam magamra.
– Tanárnő, kérem – állt fel Kristóf –, elengedne minket? Már csak pár óránk van hátra a fellépésig és…– Te és ki? – kérdezte döbbenten Kovács asszonyság, mivel a fiú eddig szó nélkül jött-ment az órákon, és a zenén kívül mindent félvállról vett.– Jázmin – nyújtotta felém a kezét.– Még nem bólintottam rá!
– Ugyan, tanárnő, miért fáj ez magának? Nekünk úgy sem veszi hasznunkat az órán – mondta nyájasan, amíg én tétován mellébandukoltam. – Viszlát! – Azzal megragadta a kezem, majd kiviharzottunk a teremből.– Látod, a lényeg a magabiztos fellépés, és bármit megkaphatsz! Izgulsz?– Nem – feleltem, amikor beléptünk a zeneterembe –, rettegek!– Húzd ki magad, támassz be, a hang az arcüregedben rezonáljon! Figyelj a légzésre, az artikulációra…– Ne oktass ki, ugyanazokra az órákra jártunk! – Csapkodtam meg a kottával a vállát, mire nevetni kezdett.– Jázmin, te leszel az előadás fénypontja.– Hogy mi? – horkantam fel.– Te énekelsz, én csak a zenei aláfestést biztosítom.– Kösz! Most már biztos, hogy elájulok!– Gyakoroljuk el még párszor, az biztonságot ad. Ne felejtsd el, én itt leszek és segítek!– Szóval nem csak hátráltatlak? – vontam fel érdeklődve a szemöldököm.– Ez egy közös küldetés – felelte. – Nem egymás ellen, hanem egymásért vagyunk. 

¤¤¤ 

Mi zártuk a koncertet. A reflektoroktól nem láttam semmit, így a tömeg arctalan maradt. Kristófra pillantottam, aki biccentett egyet, majd elkezdett játszani. Visszahúztam a falaimat, de ezúttal azért zártam ki a külvilágot, hogy kettesben maradhassak a dallal. Csak hagytam, hogy a hangok önkéntelenül toluljanak ki a torkomon. Módosult tudatállapotba kerültem, és csak az előadás végén tértem magamhoz, amikor a zongoristám mellém lépett, hogy együtt hajoljunk meg. A közönség vastapssal ünnepelt minket, és a színpad mögé vonulva a fellépők ugyanilyen fogadtatásban részesítettek. Még sosem ismerték el, hogy jó vagyok abban, amit csinálok… 

Ekkor az éljenző osztálytársaim tömege mögött, a sarokban megpillantottam az elégedetten mosolygó Horváth tanár urat. Remek tervet alkotott, ami be is vált. Összepárosította a két legszélsőségesebb diákját, hogy a félénk önbizalmat kapjon, az arrogáns pedig figyelmességet tanuljon a másiktól. A tudtunkon kívül egyengette az utunkat, nem csak nekünk, minden tanítványának. Ő volt a második apánk. 

A szüleimnek azt mondtam, egyedül megyek haza. Csalódásoktól sebzett szívemnek feldolgozhatatlan volt ez a mérhetetlen szeretet és gratulációáradat. Miután elhömpölygött a tömeg, kiültem a színház elé egy padra. Élveztem az éjszaka sistergő csendjét, és a biztonságot nyújtó sötétjét, amely eddig mindig megóvott és eltakart a kíváncsi szemek elől.– Látod, ezt is túléltük – telepedett mellém Kristóf.– Nem hittem volna, hogy ekkora sikerünk lesz.– Kishitű – suttogta halovány mosollyal az arcán. 

Mondani akart még valamit, de meggondolta magát. Inkább szorosan átölelt.
Még ma, befutott énekesnőként is ugyanazokkal a kellemes érzésekkel gondolok vissza erre a régi történetre, hiszen Kristóf meg én buktatóktól hemzsegő utunk ellenére se adtuk fel, egymással és egymásért élünk a mai napig.