Viharisten / A próbatétel - egy szintfelmérő novella és a végleges verziója

A regényíró szemináriumon az első feladat egy novella megírása volt. Kaptunk egy kritérium rendszert, maximális karakterszámot és egyéb tényezőket, amiket figyelembe kellett venni az írás közben. Egy hetünk volt az első változás megalkotására. Én nagyon nehezen tudom rászánni magam olyan feladatokra, ahol ennyi a megkötés és nagyon be vannak határolva a keretek, főleg a karakterszám! Az ötleten rágódtam a legtovább, nem szerettem volna egy lerágott csonttal előállni és akartam egy frappáns csavart is a rövid történet végére, több verzió is született a  fejemben, de a véglegest szerettem volna csak legépelni, így született meg a Viharisten. Amit tudtam, hogy a fantasy, vagy a horror zsánerében akartam alkotni. Hogy mennyi mindent ki kellett húzni! És mennyi ötletet a kukába kellett dobni! Alap összetevők: egy panzió és három idegen, akikről a történet végére kiderül, hogy ismerik egymást.

A novella két változatát mutatom most meg nektek. Az első a szűz kézirat, amibe még nem eszközöltek változtatásokat, a második már a kiforrott, átalakított novella.

Jó olvasást! Észreveszitek a különbségeket?

Viharisten

Az eső eláztatta a nyomokat. Heniya zihálva megtorpant, újabb és újabb képsorok villantak fel előtte emberi torzókról meg lecsupaszított csontokról. Véres kezét a farmerjába törölte. Visszanyelte a feltoluló hányadékot, majd szétnézett. Az egyöntetű vízfüggöny mögül egy panzió képe körvonalazódott, harmincpercnyi járásra nem akadt más épület. Egyre sötétebb fellegek gyülekeztek, a katlan úgy festett, akár egy óriás szörny szája, ami éppen összecsukni készül fogaktól csipkézet pofáját. Heniya nem hozott esőkabátot, pulóverében már rég bőrig ázott, mégis minden ösztöne azt súgta, forduljon vissza, ám borzasztóan kifáradt a hegymászástól. Talán Viharisten azért küldte az esőt, hogy rábírja a pihenésre. A huszonegyedik század istenei irgalmasak.

Az indián fiú a házhoz kocogott. Mennydörgés Panzió, olvasta a bejárat feletti táblán, miközben benyitott. Találó. Tétován lehámozta magáról a felsőt, aztán a pulthoz lépett, amit a recepciónak sejtett.

– Hahó! – kiáltott, de nem érkezett felelet.

A viharban nyekeregtek az épület fadeszkái, a világítás olykor kihagyott. Lepukkant egy csehó volt. Az egyes kulcs már hiányzott, így a fiú a kettesért nyúlt, majd settenkedve elindult egy folyosón, amerre ajtók sorakoztak. A zárba helyezte a kulcsot, amikor mellette kinyílt az egyes ajtaja és egy hirtelenszőke hajú lány nézett vissza rá. Heniya megugrott, nem számított arra, hogy egy mosolygós teremtéssel fut össze ezen az átkozott helyen.

– A vihar éjszaka a legijesztőbb, nem? – csacsogott a lány, Heniya pedig esetlenül, de helyeslően bólintott. – Vajon meddig ragadtunk itt? Nem láttad a recepcióst? Meg akartam kérdezni, hogy a tiszta törölközőket hová tették. – A fiú ingatta a fejét. – Egy forró zuhany jót tenne – nyögte a lány. – Bocsáss meg! Camille vagyok – nyújtotta a kezét.

A fiút letaglózta a lány energiája, ezért sem fogott kezet vele.

Nagyot bődült a szél, a távolban egy fa keserves reccsenést követően megadta magát a tomboló viharnak. Camille felsikkantott. Heniya elérkezettnek látta az időt, hogy levesse magáról a zavar palástját:

– Mióta vagy itt?

– Pár perce. Kiszolgáltam magam.

– Veszem észre – dünnyögte Heniya, miközben megpróbált bekukkantani a lány válla fölött a szobájába. Camille mintha szándékosan útját állta volna. Talán rejteget valakit?

– Egyedül vagy?

Ekkor nyikorgás hallatszott, és egy újabb fiatalember lépett az épületbe. Határozott megjelenése volt, és láthatóan jobban felkészült az időjárás viszontagságaira, mint a másik kettő. Túrabakancsa sáros nyomott hagyott, kapucnis, vastag kabátját lassan a karjára fektette.

– Nehéz út áll mögöttem – dörmögte. – Akad még üres szoba?

– A szomszéd faluból? – lépett előre Heniya.

– Úgy nézek ki, mint valami vidéki bugris? – hőkölt hátra a férfi. – Van szoba, vagy nincs?

– Tehát ide is elért a halál keze – felelte Heniya, miközben figyelte az érkezők rezdüléseit. Gyomra ideges remegésbe kezdett.

A termetes férfi ragadozó vigyora mögül fagyos kék tekintetet lövellt a fiú felé. Gyanakodva méregették egymást.

– A halál keze? – dadogta a lány és megkapaszkodott az ajtófélfában.

– Nem hallottatok a faluban történt mészárlásról? – kérdezte Heniya. – Biztos a panzió tulajdonosával is a gyilkos végzett.

Heniya érezte, a kettő közül valamelyik a fenevad, akit azért eresztettek el a Viharisten követői, hogy ő levadászhassa, és ezzel bizonyítsa rátermettségét.

– Már pihenni sem lehet? – sóhajtott az imént érkező férfi. – Vadász vagy – szögezte le.

– Nem.

Csak leszek, ha veled végzek. Ez a próbatételem.

– Te vagy a kiválasztott – mormolta az idegen. – Szerinted ki vagyok én?

Heniya előkapta a fegyverét, és csövét a férfinakszegezte.

– Pusztulj, vendigó!

– Már emlékszem – nyögött fel a lány, felismerte a mozdulatot. – A te törzsed mészárolta le a családom! Ott voltál kisfiúként. Éheztettél, aztán húszabálásra kényszerítettél!

Heniya torkára forrt a szó. Camille-nak két hatalmas szarva nőtt, fogai pengékké nyúltak, teste csontossá szikkadt.Afiúra vetette magát, hosszú szőre elfedte a véres marcangolást. Azóta küzdött az éhséggel, mióta megpillantotta Heniya-t.

– Azt mondták, felismerlek, ha találkozom veled. Látni akartalak, ezért leszülettem a földre. Tlalok vagyok, de hívhatsz Apokatekilnek vagy Solotlnak. Hozzám imádkoztál – szólalt meg a magas férfi, majd letérdelt a fiú feje mellé, akiből a vendigó falatozott. – Vihart hoztam neked, hogy utolérhesd ezt a szukát. Lassú voltál, én pedig öregszem. Mindketten elkéstünk. Már a villámok sem cikáznak olyan gyorsan, mint az idők hajnalán. Nincs rá szükség, ahogy a kiválasztottakra sem. Nincs több ellenség, mindet lemészároltátok.

Hátrasimogatta a fiú fekete tincseit,szemhéját lecsukta. A vendigóra pillantott, aki lassan visszaalakult zokogó lánnyá. Régi ártatlanságát siratta. Tlalok ebben a pillanatban ismert rá az áldozatra, akit két évtizede az égből pillantott meg a szertartás éjjelén.

– Ilyen az ember. Ha nincs, hát kitenyészti a saját szörnyetegeit. – Kék szikra pattant a férfi öreg tekintetéből, majd a panziót elnyelte a feledés.

És a két szerkesztői kör után elkészült végső változat:

A próbatétel

Az eső eláztatta a nyomokat. Heniya, az indián fiú, zihálva megtorpant, mert újabb és újabb képsorok villantak fel előtte emberi torzókról meg lecsupaszított csontokról. Bár be sem tette a lábát a közeli faluba, tudta, hogy a vízió nem hazudik. Ez volt a jel, a vadászat kezdetét vette.

Az egyöntetű vízfüggöny mögül egy panzió képe körvonalazódott, harmincpercnyi járásra nem akadt más épület. Egyre sötétebb fellegek gyülekeztek, a katlan úgy festett, akár egy óriás szörny szája, ami éppen összecsukni készül fogaktól csipkézett pofáját. Heniya bőrig ázott, minden ösztöne azt súgta, hogy forduljon vissza, ám borzasztóan kifáradt a hegymászástól. Talán Viharisten azért küldte az esőt, hogy rábírja a pihenésre.

Heniya a házhoz kocogott. Mennydörgés Panzió, olvasta a bejárat feletti táblán, miközben benyitott. Találó. Tétován lehámozta magáról a dzsekit, de arra ügyelt, hogy a kézfején virító villám motívumot elrejtse a pulóver ujja.

A pulthoz lépett, amit a recepciónak sejtett.

– Hahó! – Nem érkezett felelet.

A viharban hangosan nyekeregtek az épület fadeszkái, a világítás olykor kihagyott. Lepukkant egy csehó volt. Az egyes kulcs már hiányzott, így a fiú a kettesért nyúlt, majd elindult egy folyosón, amerre ajtók sorakoztak. A zárba helyezte a kulcsot, amikor mellette kinyílt az egyes ajtaja és egy hirtelenszőke hajú lány nézett vissza rá. Heniya nem számított arra, hogy egy mosolygós teremtéssel fut össze ezen az átkozott helyen. Egyetlen szépséghibája volt, a lánynak egy hajszálvékony forradás futott végig a bal szemétől egészen a füléig.

– A vihar éjszaka a legijesztőbb, nem? – csacsogott a szőkeség.

Heniya esetlenül, de helyeslően bólintott. Letaglózta a lány energiája, mellesleg nem bírta levenni a tekintetét a sebhelyről.

– Nem láttad a recepcióst? Meg akartam kérdezni, hogy hová tették a törölközőket.

A fiú a fejét ingatta.

– Egy forró zuhany jót tenne – nyögte a lány. – Bocsáss meg! Camille vagyok – nyújtotta a kezét.

Nagyot bődült a szél, a távolban egy fa keserves reccsenést követően megadta magát a tomboló viharnak. Camille felsikkantott.

– Mióta vagy itt? – kérdezte Heniya. Nem törődött sem a lány riadalmával, sem a felé nyújtott jobbjával.

– Pár perce. Kiszolgáltam magam.

– Veszem észre – dünnyögte Heniya, miközben megpróbált bekukkantani a lány válla fölött a szobájába. Ugyan Camille az útját állta és a helyiség félhomályban úszott, felfedezte a törölközőket egy kupacba tornyozva az ágyon. Vér szennyezte őket.

Heniya összevonta a szemöldökét:

– Egyedül vagy?

Ekkor nyikorgás hallatszott, és egy újabb fiatalember lépett az épületbe. Határozott megjelenése volt, és láthatóan jobban felkészült az időjárás viszontagságaira, mint a másik kettő. Bár a vastag kabátján lévő vágásokból vattacsomók álltak ki, és túrabakancsa is látott már jobb napokat.

– Nehéz út áll mögöttem – dörrent fel. – Akad még üres szoba?

– A szomszéd faluból? – lépett előre Heniya.

Az indián fiú érezte, hogy kettejük közül az egyik a fenevad, akit azért eresztettek el a Viharisten követői, hogy ő levadászhassa, és ezzel bizonyítsa rátermettségét.

– Úgy nézek ki, mint valami vidéki bugris? – horkant fel az érkező. – A földdel tehetném egyenlővé ezt a helyet pillanatok alatt, de irgalmas és fáradt vagyok. Ne húzzátok az időmet! Van szoba, vagy nincs?

– Te nem ember vagy – sziszegte a fiú.

– Éles a szemed, vadász – jegyezte meg a férfi. – Tán te lennél a kiválasztott?

Heniya előkapta a fegyverét, és csövét a férfinak szegezte:

– Pusztulj, vendigó!

– Már emlékszem – nyögött fel a lány, mert felismerte a fiú elővillanó tetoválását. – A te törzsed mészárolta le a családom! Kölyökként te csúfítottál el! Éheztettél, aztán húszabálásra kényszerítettél azon a rohadt szertartáson!

Camille kihasználva a fiú döbbenetét, kiverte a kezéből a pisztolyt, ami a magas férfi lába előtt állt meg. Az alak nem moccant, az ábrázata sem rezdült, amikor a lánynak két hatalmas szarva nőtt, fogai pengékké nyúltak, a teste pedig csontossá szikkadt. A lány azóta küzdött az éhséggel, mióta otthagyta a falut és felfalta a recepcióst, így Heniya hiába vetődött a fegyver után, a vendigó bizonyult gyorsabbnak. A lény maga alá gyűrte a fiút, hosszú szőre elfedte a véres marcangolást.

A férfi letérdelt Heniya feje mellé:

– Látni akartalak, ezért leszülettem a földre. Tlalok vagyok, de hívhatsz Apokatekilnek vagy Solotlnak. Hozzám imádkoztál. Vihart hoztam neked, hogy utolérhesd ezt a szukát – suttogta a haldokló Heniya fülébe. – Többet nem segíthettem. Ebben a korban már nincs rám szükség, ahogy kiválasztottakra sem. Nincs több ellenség, mindet lemészároltátok.

Hátrasimogatta a fiú fekete tincseit, szemhéját lecsukta. A vendigóra pillantott, aki lassan visszaalakult zokogó lánnyá. Tlalok húsz esztendeje az égből figyelte, ahogy a túrázó családot foglyul ejtették. Camille volt az egyetlen, aki túlélte a rituálét.

– Ilyen az ember – sóhajtott Tlalok. – Ha nincs, hát kitenyészti a saját szörnyetegeit.

Kék szikra pattant a férfi öreg tekintetéből, majd a panziót elnyelte a feledés.

 Érzitek a különbséget? Nektek melyik tetszik jobban?