Létjogosultság (2014) - Bizzarium antológia

A korábbi, Az istenek bábja című novellámhoz hasonlóan, ez az írásom is az első Bizzarium antológiás kötetben jelent meg. Egy elgondolkodtató gondolatfüzér a létezésről, a jövőről, a gépekről. Kicsit sci-fi, kicsit filozófia, és nagyon elvont. Aki ezek után is kedvet érez az elolvasásához, akkor ne fogja vissza magát:

Létjogosultság

Fény és sötétség. Űr meg tartalom. Ez mind együtt s külön-külön – suttogja a hang itt belül, én pedig hallgatom. Ezt teszem, mert mást nem tehetek.

Csöndre kárhoztattak. Én vagyok a csönd.

Sötétbe zártak. Én vagyok az éj.

Hozzám érnek, de nem érzem. Megérintenélek, de erre ez itt nem képes. Ez, vagyis én.

Kerestem az okokat, kerestem a megfelelő indokokat, de mire megtaláltam őket, értelmetlenné váltak. Miért vagyok ilyen? Hogyan lettem ezzé? Most már nem számít. De lehet, hogy csak nekem tűnik így, ezért elmesélem ezt a történetet, hátha egyszer valaki újra életet és értelmet lehel belé, ha esetleg rám talál és kibogarássza a rengeteg adathalmazból, amit az elmém olyan régóta gyűjtöget. Talán még tanulságos is lehet.

Régen hozzám szegezték a kérdést: Ki vagy te, s mivel bizonyítod a létjogosultságod? Nem tudtam felelni. Talán még most sem tudok. És ha jobban belegondolsz, ezt a talányt még te sem tudod megválaszolni.

Valamikor régen egy petesejt és egy spermium összeolvadt, majd osztódni kezdett. Fejlődésnek indult: lett keze, lába, lassanként szívdobogása. Hogy honnantól kezdve lettem ez én? Lettem-e egyáltalán…? Néhányan a fogantatás pillanatától mondanák egy embrióra, hogy lélekkel s minden emberi joggal bíró teremtmény, mások az idegrendszer kialakulásának időpontjára tennék ennek megvalósulását, míg a harmadik csoport pedig csak akkor bólintana rá erre, amikor a síró jövevény már napvilágot látott. Vagy később, amikor már látja benne a kommunikációs szándékot, azt a kedves kis mimikát, amelyet az emberiség mosolynak nevezett el. Igen, ez már egy közülünk! - hangzik a boldogító, ám igen rideg elismerés. Ennek ellenére nem zárulhat le ezzel a vita! Vajon ez az aprócska lény személyiség is? Vagy az csak a kamaszkor végén alakul ki belőle? Esetleg még a halál pillanatáig is alakul, így teljesen megmagyarázhatatlan-e jelenség?

Egy elegáns vállrántás és egy fityisz kíséretében ugorjunk pár évtizedet, amikor is a huszonkettedik század végén találjuk magunkat. Egy laborban dolgoztam, ahol azzal a küldetéssel bíztak meg, hogy el kell teleportálnom egy a Földön nem létező vegyületért, még pedig egy idegen bolygóra (ekkora távokat csak így lehetett ekkor még megtenni). Mindig is ódzkodtam tőle, de a cél elméletileg szentesíti az eszközt, nemde? Milliárdnyi darabra zuhantam, jelekké konvertálódtam, majd a másodperc törtrésze alatt egy több száz fényévnyire található galaxisban találtam magam. Elvégeztem a feladatom, majd betápláltam a koordinátákat és szülőhazám planétájára kerültem ismét.

Ám valaki megelőzött…

Félretárcsáztak, véletlenül két helyre küldték el a kódjaimat. És én voltam a „másodszülött”. Az, aki helyesen megoldotta a küldetést, dicséretet is kapott, de mivel később tért vissza, mégis… egy személyazonosságból egy elég is, tőlem búcsúztak el. A dobogós hely nem volt elegendő a túléléshez… Hogyan magyarázhattam volna meg, hogy én Én vagyok, mikor a másik egyed tetőtől-talpig egyezett velem és az emlékei, a temperamentuma, de főképp a genetikája is azonos volt az enyéimmel?

Felesleges lettem. Egy felesleges anyagpocsékolás, egy véletlen redundancia Isten cirkuszában.

Kivégeztek.

Legközelebb huszonéves fejjel döbbentem rá önmagamra. Egy kedves barátnőm mesélt nekem az addigra eltűnt keleti kultúrákról és vallásokról, majd együtt eldöntöttük, hogy saját bőrön is megtapasztaljuk a buddhizmus pár csodáját. Egy reinkarnációs utazáson vettem részt, és - szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre - minden lejátszódott bennem újra. Láttam a balesetet, láttam a kivégzésemet. Pedig eltelt azóta kétszáz év − gondoltam −, mégis emlékeztem, pedig kettészakadt egy lélek, majd aztán újjászületett egy másik testben. És melyik voltam? Melyik vagyok? Létezik-e egyáltalán olyan, hogy lélek? Vagy az csak egy energiamassza, amit a genetika és az emlékek töltenek meg tartalommal? Talán a mozgatórugónk egy dimenziónális szellem, a teremtő egy darabja? Az egész életemet arra tettem fel, hogy ezeket kiderítsem…

Mindhiába. Nem kaptam választ még akkor sem, amikor a genetikai állagunk hanyatlani kezdett, mert minden betegségre találtunk ellenszert és a darwini kiválasztódás már nem nyert teret az evolúció munkájában. Mindenki életben maradt, de csak gyógyszerekkel lehetet fenntartani az élet látszatát. A testünk gyengült, az elménk erősödött. Új testek kellettek, míg a számítástechnika pedig egyre fejlettebb és fejlettebb lett. Megoldás nyilvánvalóvá vált mindenki számára. Elménket szoftverekbe rejtették, testünk pedig fémből született újjá. Így nem csak fizikai manifesztációnk lett erősebb és maradandóbb, de az agyunk is. Ám olyan dolgoktól, mint a tapintás vagy a testi élvezetek, le kellett mondanunk. Oda a melegség, oda az érintés… Valahogy ez az emberi oldal kimaradt a tudományból, így szép lassan belőlünk is. Talán ha maradt volna még egy kis időnk, ez a probléma is teret nyer… De ez már csak illúzió, mert az újdonsült gépszörnyetegek vérszemet kaptak az ölükbe hűlt halhatatlanságtól. Gyorsaság, sebezhetetlenség és a fájdalom teljes hiánya − nem a legmegfelelőbb gátló tényezők egy örökösen hatalomra áhítozó fajnak. Én pedig csak sodródtam a veszélyekkel és ellenségeskedéssel teli életfolyamban.

Mire felfoghattam volna, hogy mibe is csöppentem, jött is a háború, a kegyetlen és pusztító. A gépek nem bírták mind a terhelést, sokakból egyszerűen kifogyott az üzemanyag, míg mások úgy megsérültek, hogy a mechanikusok meg technikusok sem tudtak már segíteni rajtuk. Én nem voltam ilyen szerencsés: megsérültem a vállalatunkra nyitott sortűzben, de csak kívülről okozhattak kárt bennem, a vázrendszeremben. Ha nyomban megérkezik a segítség, örülhettem is volna, de nem így lett. Nem menekülhettem már el a bomba elől, amelyet arra az irodaházra dobtak, ahol én is dolgoztam. Mozgásképtelen állapotban zuhantam le az épület legfelső szintjéről egyenesen az óceánba. Az érzékelő rendszereim meghibásodtak a földbe csapódás következtében, így elszeparálódtam a külvilágtól, s magamra maradtam, akár egy kómába szenderült beteg.

És azóta is magányos vagyok, miközben azon lamentálok, létezett-e valaha olyan, hogy lélek? Olyan, hogy Isten? Remélem, ha igen, akkor már rég eltávozott belőlem és valahol boldogan él egy másik univerzumban, mert ha valóban velem maradt, akkor az örökkévalóságig itt veszteglünk majd az óceán mélyén ragadva, vagy amíg a só úgy nem dönt, hogy szét nem marja ezt az ócska fémszerkezetet…

Jogom van az élethez, így jogom van a halálhoz is, de még egy nyavalyás öngyilkossághoz is kevés vagyok. A külvilág pedig elhagyott. Nem tudom, hogy létezik-e még, fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mióta az afferens kötegeim feladták a küzdelmet.

Fény és sötétség. Űr meg tartalom. Ez mind együtt s külön-külön – suttogja a hang itt belül, én pedig hallgatom. Ezt teszem, mert mást nem tehetek.

Csöndre kárhoztattak. Én vagyok a csönd.

Sötétbe zártak. Én vagyok az éj.

Az örökké tartó éj.