Az istenek bábja (2014) - Megjelent a Bizzarium antológiájában

A Bizzarium már háromszor hirdetett novellapályázatot, én az elsőn indultam két írásommal, amelyek közül mindkettő bekerült az ingyenes e-antológiájukba. INNEN letölthető. Megjegyzés: sajnos 18 éven aluliak nem látogathatják, mert az oldal a bizarr, horrorisztikus események, mitológiák és történetek gyűjtőhelye. 

Az istenek bábja 

Elsőnek hívnak. Ez nem azt jelenti, hogy több lennék másoknál, csak azt, hogy az első vagyok közülük. Szellemi vezető, s mint az, én vagyok az ész a hordában. Afféle polihisztorként tevénykedek, utat mutatok a sötétségben, elmém fénye beragyogja a környezetemet. Életem a barlangok falára örökítem, miként megírom törzsem történetét is, a szertartások menetét, táncokat és énekeket kreálok. Mindenhez értek, amiről a pórnépnek fogalma sincs.

Egy nap is éppen saját nagyságom fényében fürdőztem a kedvenc fámon lóbálva a lábam, mikor egyik pillanatról a másikra sötétség lepte el az eget és egy fénycsóva suhant végig a horizonton. Ismertem már a villám jelenségét, bennem nem keltett akkora újdonságot, hiszen valahányszor zokog az égbolt, tüzes nyilát is ránk dobálja bosszúból. Valószínűleg az istenek ismét haragudtak ránk. Biztos népem korlátozottsága és lustasága böki a szemüket… Fel sem ülhettem, mikor egy buzgómócsing suhanc elkezdte rázni a fa törzsét. Rá is ripakodtam volna, de megelőzött a döbbenet. Az egész falun fejetlenség uralkodott el. Mű hiszti a vajából. Pánikoltak, akár egy árván maradt állatkölyök. Ahogy ezt megállapítottam, még egyet rázkódott a fa. Kénytelen voltam a pimasz és tiszteletlen siheder szemébe nézni, hogy felfogja, észrevettem a csöppet sem észrevehetetlen jelzését. 

Majom. 

– Mi van már?! – förmedtem rá a lombok közül.
– Néz – ordította. – Ott – Majd mutatóujjával a távolba bökött hevesen. – Ott!
– Egyszer, ha lesz elég türelmem, megtanítalak titeket kifinomult stílusban társalogni – morogtam. 

Értetlen tekintettel bambult rám, egy kukkot nem értett a szavaimból. Hát persze, miért is értette volna? Mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy ezek a csimpánzlelkű lények túl primitívek ilyesmihez. Annyi stilisztikai és nyelvtani érzékük, no meg intelligenciájuk sincs, akár a vadaknak, amikre vadászunk. Egyetlen különbség köztük és a majmok között, hogy nekik már van beszédre képes torkuk és szájuk, csak még a módját nem találták meg, miként hasznosítsák.
– Sámán! Ott – akaratoskodott a fiú. 

Nehézkesen leereszkedtem az ágak közül. Szemöldököm rögtön összeugrott, mihelyt talajt értem, mert a föld alattam csöppet sem volt nedves, sőt a fejem felett sem szemerkélt az eső. A villámon kívül semmi jel nem utalt viharra. Majd ahogy a becsapódás irányába kémleltem, eltátottam a szám. Olyat láttam, mint azelőtt soha. Vörös, játékos és meleg matéria ropogott a távolban, amely félelem ittas vonzalmat váltott ki belőlem. Lángolt, akár a Nap az égen és szikrázott, mintha egy mérges élőlény tekintete lenne. Hirtelen képek rohamozták meg az elmém, majd beugrott egy szó. A szó, ami pontosan ráillik eme csodára:
– Tűz – motyogtam. 

A törzs tagjai rettegtek, egyenesen menekülni szerettek volna a jelenség elől, de én túlléptem ösztöneim sarkallásán és közelebb óvakodtam. Nem elpusztítani, hanem megóvni szerettem volna ezt a tünemény. Ám mire odaértem, a bokor elfeketedett és szárazon himbálózott a szélben. 

Azon az éjjelen kértem az Isteneket, mutassák meg a csoda nyitját, küldjenek új jelet. Tudni akartam a tűz titkát. Barlangom falára felmázoltam az eseményeket, állatokat áldoztam fel ősszellemeink oltárán és imára kulcsoltam kezeim. Ez így folytatódott napokig, míg meg nem értettem az istenek üzenetét. Nem elég az állati, emberi vérre szomjaztak. Ezek a szőrös, egyszerű lények szívesen álltak a rendelkezésemre. Kiválasztottam a legvonzóbb nőstényt, majd kivájtam a szívét az urainknak, hátha meghallgatják óhajom. Áldozatom meghozta gyümölcsét. Másnap ismét tűzet lövellt az ég, hatalmasabbat, mint előtte és rájöttem, miként tarthatom életben. Etetem, ő cserébe meleget adott és biztonságot. Ám ha elkapatom, leharapja a kezem. 

Napokig csiholtuk a tüzet, mire magamtól is rájöttem, hogyan teremthetem újjá. 

A következő égi csoda nem váratott magára sokat. Újabb villám sújtott a völgyünkbe, ám a nyila most nem tűzet élesztett, hanem földrengést. Megzendült a táj és mozgott a talaj. Pár szerencsétlent elnyelt a föld, mások összerogytak, és jajveszékelve futkároztak. Felbolydult hangyaboly, agyatlan és hasztalan csürhe. A hullámzás meg sem állt a barlangunkig, ahol viszont hirtelenjében megtorpant. Csupán egy enyhe rezgéshullám száguldott végig a kőfalon, majd egy apró szikladarab tört le a hegyfokról. Pislogva néztem a nyomát, majd kíváncsian követtem az útját. Végiggurult a lejtőn, szélei lepattogtak, hogy végül akadály nélkül csúszhasson le egészen a kedvenc fán tövéhez. A termetemmel megegyező méretű kődarab neki vágódott a törzsnek, forgott saját tengely körül pár pillanatig, majd eldőlt. 

Megdelejezetten meredtem rá. Még semmi élettelent nem láttam, amely ennyire gyorsan kerül egyik pontból a másikba. Száguldott és túljutott minden akadályon. Szükségem volt rá. Éreztem, hogy még rengeteg hasznát vehetem ennek a csodának is. Nincs még egy ilyen lángelme, mint én, aki rájött volna, milyen fontos jeleket küldenek nekünk isteneink! Újabb fantazmagóriák ragadtak el és máris tudtam, mivel állok szemben: 

– Kerék – mormoltam, majd rögvest nekiestem, hogy lemásoljam, újból kifaragjam- 

Amilyen kíváncsi és önállótlan az emberi faj, alattvalóim mellém telepedtek és leutánozták mozdulataimat. Napokon belül mindenkinek lett már saját bejáratású kereke, kinek nagyobb, kinek kisebb. Persze nem tudták még hogyan kellene használni, ahogy én sem, de éreztem, már közel a megoldás. Megegyszerűsíthetik a költözködést és a zsákmány cipelését, könnyebb és gyorsabb mozgást téve lehetővé, ha egyszer összeáll a fejemben valami szerkezet terve… Újabb imákkal ostromoltam az eget, festettem, énekeltem és táncoltam egész éjjel, hiszen a tűz lángjai most már sebezhetetlenebbé és félelmetesebbé tettek a vadállatok szemében. Nem volt szükség a rejtőzködésre, nem zavart a fény hiánya, ezen túl mindkettő az irányításom alá került. Akkor aludtam, amikor akartam és akkor láttam, amikor csak arra vágytam. Éppen a második legszebb nőt próbáltam kivégezni az istenek kegyéért – aki mellesleg nem egyszer felkínálkozott nekem -, mikor a szikra ismét kipattant az égből és a derült ég ellenére lecsapott. 

Közelebb és nagyobbat, mint valaha. 

Embereim visítozva rohantak szerteszét, de én masszívan álltam a sarat. Elengedtem a lány nyakát, a kést kitettem kezeim közül és útnak eredtem. Félretoltam a lombokat és gallyakat, rendíthetetlenül robogtam a kráter felé. Ám meglepetésemre, sem tűz, sem lavina nem fogadott. Csak egy különös jármű – ezt a szót a mai napig nem értem, honnan tudtam – terpeszkedett a gödör közepén és apró, hatalmas szemű fénylények léptek ki belőle. A félelem ritka vendég volt szívemben, de most belefészkelte magát. Pár balgán érdeklődő, mellém somfordáló ősembert megragadtam a tarkójánál fogva és feléjük löktem. A lények nem bántották őket, sőt barátságosan fogadták a hordám tagjait és azok tolakodó matatásait, nyögéseit. Ám az volt az érzésem, más valakit várnak. Engem. Nyilván.
– Gyere közelebb, gyermekem – szólalt meg a magasabb alak, mikor észrevett. – Te vagy a kiválasztott. A fajod jövője. 

Megvontam a vállam és elégedetten bólogattam. Ezzel eddig is tisztában voltam, ám a megerősítés kinek nem esik jól? Rátartian kihúztam magam, majd elindultam feléjük. Ha észrevették szellemem feljebbvalóságát, akkor vannak elég értelmesek ahhoz, hogy megfelelő és szintünkhöz méltó eszmecserébe elegyedjünk. Mi több, elképzelhetőnek tartottam, hogy mindvégig ők voltak azok, akikhez fohászaimat küldtem. 

– Istenek… - dadogtam megilletődve.
– Istenek? – zúgta meghökkenve a másik réstelen száján, majd összenézett társával. Különös fény vibrált közöttük, majd a közös megegyezés után visszapillantottak rám. – Igen, az isteneid vagyunk – feleltek egyszerre.
Lényem mélyén örvendeztem, de igyekeztem nem túlzásba vinni a rajongást. Körbevezettem őket a falumban, megmutattam nekik festményeimet, agyagedényeimet, pattintott szerszámaimat, fejlett kultúránk minden momentumát és bevezettem őket dicső vezetésem részleteibe. Panaszkodtam a nímandjaimra, akik csak a véremet szívják és képtelenek bármit is megtanulni. Hogy belefáradtam és elvesztettem a türelmemet a hosszú évek során.

– Szép művek és becsülendő kultúra, de nem vagy túl türelmetlen a népeddel? – kérdezte a magasabb, megnyugtatóbb hangú.

– Netalántán lusta? – tette hozzá a másik. Egyértelműen irigykedett, hogy halandóként is ekkora eredményeket értem el.

– Gyermekeid merre vannak? – váltott témát a bölcsebb, mert látta, válaszra sem méltatom, ha efféle rágalmakkal jönnek.

– Gyermekeim? Nincsenek – feleltem határozottan.

– És van már arád?

– Arám? Nincs.

– Miért?

– Nem akarok se gyermeket, se feleséget.

– Miért?

– Mert nem ereszkedem le az állatok közé. Ezek nem méltóak hozzám!

– Épp ezért kell gyermek, mert a gyermek egy lesz belőled – magyarázta a szimpatikusabb fénylény. – A tested és eszed egy darabkája. Többé nem lennél egyedül ebben a világban és hagynál magad után valamit.

– Így is hagyok – jelentettem ki felháborodva.

– De a magány meggyöngít, és nem leszel se fiatalabb, se erősebb az évek során. Kell, aki továbbra is irányítja ezeket a barmokat és kapcsolatba lép velünk, ha segítségre van szükségük.

– Harminckét telet éltem meg ez idáig. Életem teljében vagyok! – makacskodtam.

– Gőgös és önző. Ellátjuk minden jóval, mert magától nem jön rá az idiótája, cserébe ő… – fújtatott az alacsonyabb, ám a másik a vállára tette a kezét. – Mondtam, hogy feleslegesen jövünk ide. Egyik fülén be, a másikon ki. Egy felfuvalkodott hólyag! – fűzte hozzá dünnyögve.

– Szerintem tökéletes – javította ki a társa, majd ismét felém fordult. – Élnek még hozzád hasonlók a hegyekben, ám az út túl veszélyes és hosszú, hogy rájuk találj. Hamarosan beköszönt az öröktél és ínséges idők járnak majd rátok. Ideje életre tanítanod a törzsedet.

– Léteznek még olyanok, mint én? Nem vagyok egyedi? – A pofám majdnem leszakadt!

Megszédülve hátráltam el, az idegen monológjának többi részét fel se fogtam. Egyéniségem semmivé foszlott és beolvadt a tucatemberek közé. Mocskosnak meg semmirekellőnek éreztem magam, amilyennek eddig őket is láttam.

– Ők a testvéreid – vágta rá az istenség mentve a menthetőt. -, félistenek, akár csak te.

– Félistenek? – kaptam fel a tekintetem. - Tőletek származunk?

Ez a hír teljesen felvillanyozott az előbbivel ellentétben.

– Csak pár kiválasztottról van szó, de te különb vagy még tőlük is – hízelgett, modora még negédesebbé vált. – Ezért látogattunk meg. A többiek már eleget tettek a kéréseinknek, most rajtad a sor. Az a küldetésed, hogy továbbörökítsd az isteni vért, oszd meg a törzseddel és add át minden tudásodat nekik. Ne fukarkodj, mint eddig. A lustaság és a lemondás nem méltó egy félistenhez. Ezek az ösztönlények is idomíthatóak, egyesek még szerethetőek is. Tedd a feladatod és meglásd, meghódítjátok az egész bolygót.

Ezzel a jó tanáccsal távoztak, sőt a lelkemre kötötték, hogy több termékeny nőstényt nem küldök a halálba, mert akkor nem lesznek ilyen kegyesek. Emellett rám hagyományozták a földművelés, állattenyésztés és sörfőzés tudományát. Az utóbbinak láttam a legnagyobb hasznát, valahogy segített pozitívan látni népem legagyalágyultabb tetteit és megfeledkezni szellemi nimbuszomról. Sörivás közben ugyanolyan esendő lettem, mint ők, ami degradáló volt és mégis ellazított. Egyszer el is bóbiskoltam tőle, álmomban meg egy fekete szárnyú tűzlénnyé váltam, aki embereket taszított egymás után a fortyogó lávába. Lucifernek hívtak, a fényhordozójának és mindenki rettegve visongott, valahányszor rám nézett. Felettem pedig röhögtek az istenek – akik megannyi más világ istenei is – és élvezettel figyelték, ahogy szép lassan elpusztítja magát az emberiség. Mert én voltam az emberiség vezetője, sőt én voltam maga az emberiség. Erőforrásaim, táplálékaim elfogytak, gyökereimtől elszakadtam, csak, mert kapzsi és hatalomra törő emberiségem keveredett az istenek vérével, ami szép lassan megfertőzte értelmével az egész fajt… 

Mikor felriadtam, az idegenek utolsó szavai visszhangoztak elmémben: „Hidd el, egy nap te leszel fajod Mefisztója, ám most menj és tedd, amire kértünk. Könnyebb és jobb életet élhettek, cserébe szaporodjatok, sokasodjatok, ameddig csak jól esik.”

Nem tudtam, ki vagy mi az a Mefisztó, esetleg Lucifer, de megértettem, mit várnak el tőlem. Ha nagy is az ára, nem akartam tudatlanságban élni és elmúlni anélkül, hogy semmit se hagyjak hátra magam mögött. Több tudást akartam és hatalmat. Tökéletességem és isteni származásom tudatában gyermeket kellett nemzenem, hogy én lehessek az egész emberiség vezetője. Sok utódra és sok követőre volt szükségem, hogy idővel a többi törzset is a saját igám alá hajtsam. 

Újra magamhoz vettem az italom, hogy elfoghatóvá váljék a gondolat. Végignéztem lebzselő és tudatlan törzsemen, a tettre kész szolgáimon és jót szórakoztam együgyű ténfergéseiken, pitiáner gondjaikon. Fogalmuk sem volt arról, hogy a sorsuk az én kezemben van. Végül megakadt a szemem azon a nőstényem, akit utoljára fel akartam áldozni. Ő megérezte tekintetemet, majd bárgyú kedvességgel pislogott vissza rám. Semelyik más élőlény nem örülne ennyire annak, aki egykor még meg akarta ölni. Ostoba, de legalább odaadó. Tovább latolgattam magamban. Széles csípő és dús keblek. Tökéletesebb gazdatestet nem is kívánhattam volna leendő utódaimnak. Még lehúztam két kupával a sárga nedűből, majd megindultam feléje. Azt hiszem, itt az ideje világuralomra törni.