A túloldalon (2016) - Micro Aether

Nyáron jelentkeztem a Black Aether nemű magazin pályázatára, próbaszerencse és ha már éppen Lovecraft novellákat olvastam nemrégiben, még ötletem is támadt. Elküldtem pár nap csúszással az írásom, aztán pár napon belül válasz érkezett, aminek az eleje csöppet megrémisztett és egy órán keresztül nem mertem megnyitni. Örülök a kritikának, de kaptam már hideget és meleget is, durván és szofisztikáltan, így óvatossá váltam az évek során. A véleményeket egyébként is mindig akkor olvasom el, amikor a novellámtól képes vagyok pár lépés távolságot tenni és nem a részemnek tekinteni, amihez egy igen nagy légvételre és erős elhatározásra van szükségen... Na, nem csigázom a kedélyeket, idézek egy részletet a kapott üzenetből:

"Próbálok finoman fogalmazni, néha nem tudom magam visszafogni. Ezért úgy tudnám leírni mi hagyta el a számat, mikor elolvastam az anyagot, mint mikor most az EB alatt a magyar válogatott gólt rúgott a portugáloknak. Volt ott minden.

Nagyon, nagyon, NAGYON tetszik amit küldtél:

- minden technikai elvárásnak megfelel, tökéletes a terjedelem

- figyelembe vetted a havi témát

- VÉGRE valaki hozzá mert nyúlni a Shadow Out of Time novellához

- és az külön öröm, hogy átléptél a „másik” oldalra.

Köszönöm szépen, hogy beküldted a történetet, az teljesen biztos, hogy az ebook egyik ékköve lesz és – ha megengeded – a következő hónapban a Te történeteddel fogom reklámozni a fanzine-t..."

Tehát Lovecraft novellája után szabadon íme novellám a júniusi Micro Aetherből:

A túloldalon

A feladatra önként vállalkoztam a nemes cél érdekében. Felkészítettek testileg-lelkileg, megkaptam misszióm pontos leírását, az érkezésem napját, valamint a távozásom tervezet idejét is. Készen álltam. Elhivatott voltam. Egyetlen egy dologra nem tudtak csak felkészíteni: az új testemre… 

Emlékszem küldetésem első napjára: savanykás, maró bűz csapott orrba, majd mozdulni szerettem volna, de a megszokott végtagjaim nem engedelmeskedtek. Különös, soha nem látott lények álltak körbe ujjongva – ha jól értelmeztem pofázmányukon az érzelmeket, miközben nekem többek között elmémbe ötlött, hogy lám-lám, van még példa arra, hogy egyes momentumok mennyire univerzálisak! Az öröm mindenütt az alapérzelmek egyike. 

Mérhetetlenül rezignáltnak tűnhetnek ezek a sorok, ott viszont a pillanat hevében páni félelem szánkázott a gerincemen és soha nem érzett tempóban zakatolt az a valami a mellkasomban, ami eddig nem volt jelen. A legkisebb baj volt csupán, hogy a tagjaim bénán lógtak mellettem, a legnagyobb rémületet az jelentette, mikor tudatosult bennem a tény, hogy egy idegen lényben rekedtem. Börtön vett körül, amelyben egyetlen társam a tehetetlenség volt csupán. 

Ám nem hagyhattam, hogy ez a tudat meggátolja a küldetésemet! 

Kerestem, kutattam, nyomoztam, kiegészítettem népem hiányos tudását a Földről, a benne élő fajokról, azok történetéről. Lassan ráhangolódtam a bolygó atmoszférájára, lakói szokásaira, átmeneti személyiségem, Nathaniel Wingate Peaslee múltjára. Bár szemellenzővel jártam a világban, mikor küldetésem részleteit hajtottam végre, olykor mégis megálltam megcsodálni a napnyugtát, a flórát és faunát, valamint a társadalmat, amelyet a népem olyannyira elmaradottnak és unalmasnak vélt. Élveztem kutatásom minden pillanatát. 

Minden sínen ment. Minden működött, és megszereztem mindazt, amire szükségem volt.
Aztán elkészítettem a szerkezetet, ami visszaállítja a rendet. Az elmém visszaszállhatott a saját testembe, a porhüvely pedig, amit bitoroltam, visszakapta valódi tulajdonosát.
Legalábbis így kellett volna, hogy legyen… 

Mintha csak álom lett volna a Földön töltött megannyi év! Mikor kitártam érzékszerveimet és újból rácsodálkoztam a világra, már otthon voltam a testvéreim körében. Csápjaim hozzám tartoztak, nyakam a sajátom, testem az enyém volt ismét. Megnyugvás töltött el. 

Ám valami mégis motozott bennem, azt suttogta, ne bízd el magad! 

Teltek a napok, lassan a hetek és hiányozni kezdett, hogy szavakban fejezhessem ki magam. 

Elteltek évek, sőt évtizedek, majd vágyni kezdtem a klímára, a szokásokra, az egyszerű és szórakoztató olvasmányokra, az emberi lények kiszámítható cselekedeteire. 

Egy részem a Földön ragadt, soha többé nem lehettem olyan, mint rég. 

Úgy döntöttem, visszatérek nem törődve semmiféle paranccsal, vagy tanáccsal. Megépítettem a tükrökből álló szerkezetet, elé léptem, majd vártam, hogy megtörténjen a testcsere. 

Bár ne tettem volna! 

Forgott körülöttem a világ, vadul viharzott valamennyi emlékem és mikor öntudatra ébredtem, gyökeresen mást tapasztaltam, mint annak előtte. Sötét volt, továbbá mélységes csönd. Az emberekre jellemző savanykás, sós veríték átadta a helyét a bomlás orrfacsaró dögszagának és a föld nedves aromájának. Moccanni sem bírtam, pontosan úgy, mint legutóbbi utazásomat követően, viszont most úgy éreztem, más oka van a mozdulatlanságnak. Végül a remény mégis megcsillant, erős akaraterővel ujjaim megmozdultak, ennek is köszönhető őszinte vallomásom. 

Átmeneti örömömet követően összeszedtem magam, majd előhívtam valamennyi ismeretemet a bolygón élő fajról, biológiájáról és élettartamáról, vallásos rituáléiról, majd tétova düh kapott el: koporsóba zártak! Túl sokáig vártam. Néhai donorom elhalálozott és én alapanyag meg mozdulni képes végtagok hiányában – hiszen ezeket már elkapta a rohadás, valamint az enyészet – a föld alatt ragadtam étlen, szomjan, segítség nélkül, amíg tudattalan testem odaát meg nem találják, el nem pusztítják, vagy ameddig ez a lassan pusztulásra ítélt agy végleg szét nem porlad velem együtt. Ámbár ilyen esetre emlékeim szerint nem volt még precedens, ezáltal fennállhat az a lehetőség is, hogy így maradok örökkön-örökre… 

A fent olvasható szöveget Nathaniel Wingate Peaslee sírjának feltárása során találtuk a koporsó belső falára róva. A temető dolgozói és a szomszédságban lakók kérésére történő újratemetésre azért kerülhetett sor, mert többen panaszkodtak nappal, és még inkább az éjszaka csendjében a föld alól hallatszó motozásra, kaparászó hangokra. Sajnos, mire kiemeltük a holttestet, már semmi életjelet nem mutatott. 
Máig titok maradt, hogy eme sorok valóságot tükrözik, vagy csupán egy kétségbeesett, hallucináló, élve eltemetett ember utolsó erőfeszítései, hogy megtartsa az ép elméjét. Egyik eshetőség sem lélekemelő.