A csempe üzenete (2013) - A Tanítványi Láncolat antológiájában

Ha tetszik az alábbi novellám, ITT szerezheted be nyomtatásban, illetve ITT olvashatsz a könyvbemutatóról, ami a novelláskötet megjelenésének alkalmából történt. És íme a történet, amit egy nagyot halló ismerősöm meg is könnyezett, mert ő testközelből megtapasztalta, milyen az, ha az ember a hallásában nem bízhat.

Szilágyi Heléna: A csempe üzenete

Ami biztos, hogy írni tudok, meg látok is, ami hatalmas csoda. Érzem az illatokat, az ízeket, plusz, ha megérintek valamit, a bőröm érzékeli. Viszont csend van. Örökös, sivár és megszokott csend. Legalábbis így hívják a hallók, nekem pedig ez a természetes. Ha hirtelen meghallanék valamit, attól kapnék gutát, nem a hallók által hátborzongatónak tartott némaságtól.

Rezonanciák, benyomások, ütemek, mindezt máshogy is érzékelhetem, nem kell hozzá fül. Ámbár az mégis csak ijesztő, hogy nem hallom a saját hangom. Tudom, hogy mozog a szám és rezegnek a hangszálaim, mégsem születik belőlük semmi számomra is értékelhető. Nincs visszajelzés, nincs tapasztalat. Attól félek, hogy egyszer önálló életre kell az ajkam, aztán meg mást mondok, mint amit akarok. A másik félelmem pedig a hangszínem, ami az emberek számára biztosan borzalmasan idegesítő, vagy fülsértő lehet.

Mindenkinek megvannak a maga kis paranoiája, nekem ez: a hangom. 

Hogy is kezdődött mindez? Édesanyámék csecsemőkoromban nem értették, hogy miért csendesül el a gagyogásom; amikor más babák már szótagokat, szavakat formálnak, én miért hallgatok. A háziorvosunk azt hitte, hogy értelmi fogyatékos vagyok. Mondjuk, sokan a mai napig is ezt hiszik, mivel nem tudom úgy kiejteni a szavakat, ahogy ők. Emiatt sokan csúfoltak is kiskoromban. Az egész faluban én voltam a Néma Juli. Szerettem volna beilleszkedni, a többiekkel játszani, de valahogy mindig lemaradtam, vagy nem értettem, mi történik. Más voltam, amire a nagycsoportos gyerekek nem megértéssel reagáltak, hanem megvetéssel. Kevésnek, butának és szánalmasnak éreztem magam, mert a környezetem ezt sugallta. Néha még a szüleim is.

Senki sem tudott mit kezdeni velem. Végül egy óvónő figyelt fel rám, majd azt ajánlotta édesanyáméknak, hogy tegyenek be egy otthonba, ahol a „hozzám hasonlók” tanulhatnak. Igaz, a „hozzám hasonlók” kifejezés is sértett – pontosan nem tudtam miért –, továbbá az sem tetszett, amilyen arcot vágott a nő, miközben kiejtette. Az emberek szeretnek segítőkésznek és empatikusnak látszani, mert ez növeli az egójukat, de egyébként mindenkiben van egy kis elborzadás, ha szóba jön a fogyatékos szó. Még szerencse, hogy a hangsúlyt nem hallhattam… 

Haragudtam az óvónőre, amiért szeptembertől a „hozzám hasonlókhoz” kerültem. Hosszú napokig nem láthattam se apát, se anyát, sem a kishúgom. Kalitkába zártak, kirekesztettek a mindennapok forgatagából, miközben unalmas jeleket erőltettek rám. Senkit sem ismertem, idegenekkel kellett ennem, aludnom, élnem. A szüleim pedig csak pénteken jöttek értem, aztán vasárnap este már vissza is vittek. Életem legmagányosabb korszaka volt ez. Majd szép lassan megértettem, hogy a jelek segítségével gyorsabban és pontosabban meg tudom fogalmazni, amit szeretnék, később meg már jobban éreztem magam a „hozzám hasonlók” társaságában. Ők tudták milyen nekem, lehetett velük beszélgetni, már-már olyanok lettünk, mint egy hatalmas család. Idővel ezt anya is észrevette, ami nem esett túl jól az ő pedagógus lelkének. Rájött, hogy bennem is rejlenek felfedezetlen források valamint képességek, csak eddig nem figyelt rám eléggé ahhoz, hogy meg is lássa őket. Meg akart érteni, így ő is elkezdett egy tanfolyamot, amin kiművelték a jelbeszéd fortélyaiból és a süketek nehézségeiről.

A csend ettől kezdve tartalmassá vált.

Eddig olvasnom kellett mások szájáról, illetve csak nagy nehézségek közepette sikerült megértetnem magam másokkal, ám a jelelés hatására mindez egy csapásra megváltozott.

Több mindenre rájöttem. Az egyik, hogy nem szabad szégyellnem a másságomat. Nem is olyan borzasztó a „hozzám hasonlók” között élni, hiszen az ember mindig olyan barátokat választ, akikkel jól kijön. A másik pedig az, hogy más szabályok vonatkoznak rám, mint a többi emberre. Ez nem jó, de nem is rossz, csupán eltérő. Ettől még én is szerethetem a zenét, járhatok színházba, mi több, nézhetek mozifilmeket. Eljelelik nekem, feliratozzák, illetve elkapom az ütemet a talpamban, a zsigereimben. Érzem a ritmust – ahogy szokták mondani.

Igen ám, de éppen emiatt egy nap édesanyám így állt elém: 

– A legtöbb ember, főképp énektanár – tudniillik a kollegái – elröhögné magát, azt motyogva a hátam mögött, hogy lehetetlen. Ám tudod, én mit gondolok? Hogy badarság! – Ennél a rá jellemző szófordulatnál kezdtem el félni. Nála ez annyit jelentett, hogy tervei vannak velem. – Ha legyőzöd az irreális félelmed, és elhiszed nekem azt, hogy szép az orgánumod, nincs lehetetlen! Kiókumláljuk, miként tanítsam be a hangokat – nézett rám vérmesen. – Minden hangnak megvan a pozíciója, csak be kell állítani a gégét, a többit pedig megoldja a fizika, illetve az akarat. Csupán a kódrendszer más, de az alapok ugyanazok! Dekódolom a kedvenc nótáid! Nem Néma Juli leszel mostantól fogva, hanem Dalos Juli! – szorította ökölbe a kezét, ami ebben az esetben nem a szívét szimbolizálta, azt egyértelműen állíthatom. 

Édesanyám pedagógus lévén görcsösen hitt ebben, én pedig ráhagytam. Gyakoroltunk, szolfézs órákat tartott nekem, mialatt az ő visszajelzései alapján elsajátítottam minden hang képzését. Dalokra is megtanított. Feleslegesnek éreztem, hiszen sosem fogom hallani magam - ez csak a hallók kiváltsága –, de a kedvéért belementem. Ennek ellenére az én világom továbbra is a csend maradt, amit vizuális ingerek, illetve visszaverődő hangok rezgése tarkít.

– A denevér nem lát, mégis tökéletesen tájékozódik, miként a vakond is. A halak és a teknősök pedig nem hallanak, vagy csak korlátozott mértékben, mégis így teljesek, sőt egyediek! Ne feledd, voltak már süket zeneszerzők is! 

Mindig ezekkel példálóztak nekem a nevelőim meg a szüleim is. Hát, mostanában én is elkezdtem ezeket ismételgetni magamban, miközben a zuhany alatt dúdolgatok. Ideje egy kis önbizalmat szedni magamra, hogy higgyek is nekik… 

Rezeg a hangszálam, emelkedik a gégém, a csempe pedig üzen: a hang és a csend világa végre összeért.