Bűntudat (2013) - Holnap Magazin Antológiában megjelent

Szilágyi Heléna: Bűntudat

Mindig is a szakadék szélén álltam és most, hogy megingott a talaj, elindultam lefelé a lejtőn. Nem zuhantam és nem is gurultam, csak szép lassan csúsztam a néma mélységek felé, majd mire észbe kaptam, a Marianna-árok alján találtam magam. A felismerés hirtelen sújtott le rám, mintha csak belerohantam volna egy tükörbe, ami ettől szilánkokra törik, miközben én is darabjaimra hullok. Egyes darabok hiányoznak, mások eldeformálódtak, míg a többi nem találja az eredeti helyét. Szanaszét vagyok. Most pedig fekszem az ágyban és pihentetem a frontális ütközésben szerzett felületes karcolásokat, melyek lassan begyógyulnak, aztán nyomtalanul eltűnnek. A mélyebben gyökeredző fekélyes sebhelyek a felszín alatt maradnak megfertőzve ezt az egészségesnek tetsző, fiatal testet…

Egy nyári napon történt, az idő fülledt és meleg volt. A kádban ücsörögtem. A víz vadul zúdult a meztelen bőrömre, a ruháimat igyekezetemben hanyagul szanaszét dobáltam a fürdőszobában. Kínosan precíz jellem vagyok, de most sürgetett az idő. Piszkosnak éreztem magam, mocskosnak és undorítónak. Utálom, ha folt esik a becsületemen, vagy akár a ruhámon. Úgy éreztem, megfulladok, ha nem cselekszem rögtön. Meg kellett szabadulnom a visszataszító mocsoktól. Már égett a bőröm a súrolástól, a szappan vörösre marta, de még mindig csak mostam, mostam és mostam… Ám ekkor nagy robajjal kicsapódott a bejárati ajtó, és rám nyitottak. 

Ez tegnap történt, és egy kórteremben kötöttem ki. Az emlékeim foszlányosak, csak azzal vagyok tisztában, hogy ijesztő és kényelmetlen ez a helyzet. Vallattak és faggattak, majd bezártak egy rémítően spártai szobába az ön- és közveszélyes címszó alatt. Egyetlen kérdésüket sem értettem. Elbeszéltünk egymás mellett. Azt sem tudtam, mi történik körülöttem. Csak lapítottam a sötétben és vártam a végítéletet: börtön vagy diliház. Ez a két lehetőség maradt számomra – azt mondták. Nem értettem, semmit sem értettem. De ők sem! Miért nem vették észre, hogy nekem csak egy forró zuhanyra volt szükségem? Semmi másra. A vér, ez a szenny még égette a bőröm és ez a hang! Ez a folytonos bőgés! Miért nem szólt rá senki? Elhallgatathatták volna! Az idegeimre megy! Már nem mertem hangosan kimondani, segítséget kérni, de tudtam, hogy itt van és visszajár kísérteni. Tegnap éjjel, mikor hangosan kiabáltam, hogy kiszabadítsanak mellőle, bejött két ápoló és lefogott. Azt hitték, hogy elmebeteg vagyok! Senki sem akarta meghallani a segélykiáltásom? Leszedáltak, és kényszerű álomba zuhantam. 

Mára belefáradtam, hogy zárt falakba ütközöm, és felhagytam a fel-alájárkálással. A dühöngés nem vált be, inkább kivártam. A sarokban kuporogtam akkor is, mikor ismét kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy harmincas nő. Csinos és fiatalos volt. Szimpatikusabb, mint az a másik kettő… Valahonnét még ismerősnek is tűnt. 

- Emese, hogy érzi magát?- szólalt meg együtt érző, kedves hangszínen. Csak meredtem rá, és erőltettem a memóriámat, hogy eszembe jusson, kicsoda. – Azért jöttem, hogy beszélgessünk. Vagy azt szeretné, hogy visszajöjjek később? 

Idegesen megráztam a fejemet, de továbbra is szótlanul ücsörögtem magamat átölelve.

Ezek szerint ő a pszichológus – tudatosítottam magamban. Reménykedtem, hogy Ő meg fogja állapítani, hogy semmi bajom. Ha haza engednek – spekuláltam, – és haza fognak, mert semmi okuk, hogy itt tartsanak, elhagyom a budapesti albérletemet, és haza utazok a családomhoz. Túl nagy terhet vettem a nyakamba egyedül. Az anyukám már biztos aggódott értem. Majdnem egy éve nem találkoztunk. Ez a város gonosz, ez a város megrontja az ártatlan vidéki lelkeket. Kész fertő! Itt kell hagynom, mielőbb bekebelez. 

- Nem vagyok őrült – suttogtam megtörve a csendet.

- Tudom. Hogy érzi magát?- ült az ágyam szélére.

- Ramatyul. Mocskosan és elárvulva…

- Elmesélné, mi történt?

- Igen – egyeztem bele, majd összeszorítottam a szememet. Nyugalmat erőltettem magamra. – Azon nyomban, mihelyt megszünteti a sírást…– rebegtem fülemre tapasztva a kezemet. – Így nem bírok koncentrálni! – nyögtem.

- Semmi baj. Figyeljen rám, csak engem figyeljen. Nincs semmiféle sírás, csak az én hangomat hallja – guggolt elém, kinyitottam a szememet. – El tudja mondani, miért került ide?

- Persze – bólogattam, de egy fontosabb kérdés jutott eszembe. Talán több lehetősségem nem lesz rá, hogy megkérdezzem. – Attila itt volt? Ugye bejött meglátogatni? – reménykedve fürkésztem az arcát, már-már megszállottan, mire a nő elsápadt.

- Ki az az Attila? – kérdezte óvatosan.

- Kerekes Attila. A barátom. Nem jött be hozzám? – A hangom egyre sürgetőbbé vált, ami hatására a nő elfordította az arcát.

- Nem – nyelt egyet a pszichológus, majd elhátrált. – A férjemet is így hívják – jegyezte meg elgondolkodva. Mintha félelem bujkált volna a hangjában. Ez szíven ütött, de imponált is.

- Tudom – néztem fel rá. Valami démoni vágy kerített a hatalmába. Elvigyorodtam. A képébe akartam vágni mindent! Már tudtam, ki ez a nő. Eszembe jutott, ahogy az is, hogy gyűlölöm.

- A szomszédok azért hívták ki a rendőrséget, mert sikítozást hallottak, és nem tudtak bejutni önhöz – váltott témát a pszichológus, kínosan érezte magát. A hangja remegett a kezével egyetemben. – Miután felfeszítették az ajtót, csak magát találták meg a fürdőkádban. Mégis mi történt? Mitől lett minden tiszta vér? Magán egy karcolás sincs…- rebegte, majd a mobilja után nyúlt a köpenyébe. Felcsapta a készüléket és a férje számát keresgélte. Két napja nem találkozott vele… Balsejtelme támadt, amit halaszthatatlanul el kellett csendesítenie elméjében.

- Attila engem szeret! Maga elvette az életemet! – pattantam fel váratlanul kihasználva a lehetőséget, és a nő nyakának estem. – Mit képzel magáról? Attila az enyém! – sikítoztam, miközben fojtogattam az asszonyt. – Attila engem szeret! Most már senki nem veheti el tőlem!

- Ápolók! Ápolók! – kiáltott elfúló hangon a pszichológus, és igyekezett a kezemet lefejteni a nyakáról. 

Dulakodtunk. A mobiltelefon a padlón kötött ki. 

- Azt hiszi, joga van ahhoz, hogy elvegye a gyerekem apját? Maga boszorkány! Hát nem hallja, hogy a kicsikém érte sír? 

Ekkor berontott a két termetes férfi és leszorított a teremben lévő egyetlen bútorra, az ágyra. Valami injekciót adtak be, amitől hirtelen elhallgatott a gyermekem bömbölő zokogása. Elmosolyodtam, megkönnyebbültem. Mennyei csend. Elsötétült a világ és nyugalomba szenderedtem. 

Mikor felébredtem, a nő hangját hallottam meg elsőként, ahogy a szobám előtt halkan beszélget valakivel. A takarót az államig húztam, alvást szimuláltam. Hallgatóztam: 

- Kecskeméti Emese. Huszonkét éves nő. Pszichotikus. A szüleit értesítettük, pár óra múlva itt lesznek – sorolta, majd felsóhajtott. – Az imént beszéltem a férjemmel telefonon: arra a tanszékre járt a lány, ahol ő tanít. A diplomaosztás előtt eltűnt, azóta nem hallottak felőle…- benézett rám, szemében rémület ült. Csak a hátamat láthatta. – Beszélt egy gyerekről… Talán a gyermeket nem csak beképzeli… Valószínűleg van egy kisbabája.

- Pár perce, mikor elkezdtem a műszakot, a nővérek tájékoztattak az új fejleményekről. A szomszédok keveset tudtak Emeséről, pár hete költözött a házba, emellett az iratai is hiányosak voltak. Ennek ellenére sikerült kiderítenünk, hogy egy hónapja szült a körzeti kórházban – felelt az orvos gyámolító tekintetével a beosztottjára pillantva.

- Szentséges ég! És hol a kisbaba?- ugrott egy oktávot a pszichológusnő hangja.

- Hogy is kezdjek bele… Pár órája történt – folytatta gyászosan a férfi, – hogy egy csecsemőt találtak az ágynemű tartójában. Szétkaszabolták a testét… Napok óta ott lehetett… Már halott volt. - Az orvos hangja tárgyilagosnak tetszett, de a mondat végén elcsuklott a hangja. A nő zokogásban tört ki. – Terhesség utáni pszichózis lehet… - tette hozzá a pszichiáter elhaló hangszínen. – Az első munkahetén talán túl sok ez önnek…

- A férjem gyermeke…- hüppögte a nő a tenyerébe temetve az arcát. – Hát mégis igaz… A hazug! A férjem szeretőt tartott, méghozzá az egyik tanítványát! – fakadt ki, majd hirtelen megszelídült a hangja. – Szegény lány! Beleőrült, mikor Attila magára hagyta terhesen, mert megszületett a második gyermekünk… 

Meguntam. El kellett hallgattatnom. Még a végén tényleg megőrültem volna, ha ezt tovább hallgatom!

Kinyitottam a szemem. Felültem az ágyban, és dajkálni kezdtem az egy hónapos kisfiamat, aki annyira, de annyira emlékeztetett az apjára. Néha őt látom benne. Ilyenkor elönt a düh, de az ártatlan tekintete általában megbékít. 

- Pszt… Semmi baj, picim, csak egy rossz álom. Csak egy rossz álom…

A két szakember sajnálkozva tekintet be rám az ajtó üvegén… Ők nem látták a karomban ringatott csecsemőt.

A kötetet, amiben szerepel, ITT lehet megvásárolni.