Megjátszás és álarc nélkül

Amint már említettem egy régebbi posztomban, a külső belsővé lett, a belső pedig eltűnt a süllyesztőben, avagy a felszínesség hódítja ma már a teret, a kegyet. Közismerté már csak az válhat, aki közhelyes, trágár vagy a párkapcsolati vergődéseiről ír. Bevallom, néha jól esik ilyen kis semmiségeket olvasni, egy kis lélekerősítőt vagy könnyen befogadhatót, de a néha, az maradjon csak néha, mert ha átmegy mindigbe, az már agyzsibbasztó meg unalmas.


Én nem akarok ilyen lenni, sőt igyekszem a párkapcsolatomat kihagyni a blogolásból, mert szerintem az magánügy. Meg úgy általánosságban is, már évek óta nem igazán izgat ez a téma. Én nem akarok senkinek sem tanácsot adni vagy okoskodni, utat mutatni a tökéletes és boldog szerelemig. Sok ember vallja ugyanezt a nézetet, sokan bólogatnak, mikor a közhelyes-röhejes idézetekről kifejtem a véleményemet, aztán másnap már kint virít a falukon egy. Komolyabban nincs bajom velük, olykor tényleg elolvasok egyet-egyet, ne adj isten lájkolom, de nekem nem ez az utam. Rengetegen ragadják meg ezt a témát és ezzel együtt a legkönnyebb utat a hírnév vagy ismertség felé. Nekem ez valahogy nem passzol a személyiségemhez, s talán a tapasztalataim sem ilyen vidámak az utóbbi egy-két évet leszámítva. Nekem a nehezebb út jutott, igyekszem mélyebb témák után ásni, elvontabb, illetve másabb irányban. Viszont nyilván a hosszú-hosszú irodalmi múltunkban már szinte mindent kiveséztek, ha nem mindent, és nem vagyok akkora lángelme vagy szellemi újító, hogy igazán újat mutathassak. Én csak teszem, ami a dolgom...

Oké, ez ilyen ponyva vagy pasizós sztorikról írók közül is vannak olyanok, akikre mégis felnézek. Tisztelem  a kitartásukat, elismerem, hogy tudnak valamit, amit én nem. Vagy jó helyen, jó időben, vagy okos marketing, én már nem tudom. Sosem voltam az a tipikus győztes alkat. Mindenért meg kellett küzdenem, az áhított egyetemi szakra is csak másodszorra vettek fel és akkor is fizetősre, a nyelvvizsgáim is általában harmadszorra sikerültek, a magánéletem is jó ideig katasztrófa volt. De nem baj, ez így jó, mert erősödöm és tanulok ezekből, nem engedi feladni, félretenni az álmaimat. 

Azt mondjátok, hogy kiközösítettek? Hogy senki sem szeret titeket? Na és? Sok gyerek, felnőtt jár így, mert más. Én is, mert sosem voltam egy nagyszájú, központi személyiség, méghozzá évekig strébernek tituláltak csak azért, mert fog az agyam. Azt hitték, otthon gubbasztok és magolok, holott minden mást csináltam, csak éppen órákon figyeltem. És ezért mi lett a jussom? Általánosban felpofoztak, kihasználtak, elvették a kajám, megaláztak testnevelés órákon. És mindezt mosolyogva, mintha ettől még a barátaim lennének. Ezért is utálom az álszenteket. Persze barátaim is akadtak, de ritkán álltak ki értem, vagy nem is tudtak ezekről, mert a más osztályba jártak. Gimnáziumban pedig piszkáltam a csőrét azoknak, akik tipegnek meg topognak, szőkék vagy feketék, éppen mi a trendi, meg havonta váltogatták a palijukat. Én fiúsan öltözködtem, más zenét hallgattam és általában a sarokban ültem zenét hallgatva, írva vagy rajzolva, nem igazán érdekeltek az átlagos csajos témák. Ezért fúrtak, a hátam mögött kinevettek, miközben eljátszották, hogy ők mindenkivel jóban vannak és mindenkit szeretnek. Érzékeny voltam, én tudtam, hogy a mosoly mögött ott lebeg a tőr is, de sosem emeltem fel a hangom, nem érdekelt annyira, hogy felkapjam a vizet, mert nincs értelme... Aki nem szeret, az nem szeret. Ez ösztönös. Szavakkal nem orvosolható. Olyan nincs, hogy mindenki imádjon, mert akkor valami nagyon rendellenes benned. Ilyen sebei mindenkinek lehetnek és általában vannak is. 

Mint látjátok, mindig inkább a lúzer szerep jutott nekem, mégis úgy vagyok vele, hogy nem sajnáltatni kell magunkat, hanem megacélosítani. Én nem is hírneves és mindenki által szeretet akarok lenni, az már kicsit sok lenne nekem. Elég, ha megtalálom a közönségemet. Én már annak örülnék, ha 40-50 ember szívesen olvasna. Mások a több százzal-ezerrel sem vannak megelégedve. Én nem vagyok nagy igényű, nem kacsalábon fogó palotát, meg BMWt szeretnék venni az írásaim árából, én csak el akarok éldegélni, és valami polgári állás mellett írogatni. Elég nekem a BKV meg a sátor is, csak azt csinálhassam, amit szeretek és legyenek olyan emberek, akikért tehetem, akiknek szórakoztatást vagy boldogságot adhatok vele. Nem puszta önzetlenségből, hiszen ez nekem is örömöt okozna. Egyszerűen nekem ez a vágyam.