Révedés (2013) - Zsűrinyertes a Holnap Magazin Tollforgató versenyén

Néha, amikor időm engedi és a téma is megtetszik, pályázok a Holnap Magazin Tollforgató megmérettetésén, ahol egy adott témára kell egy hónapon belül egy pöpec kis novellát megalkotni. Mióta pályázatokra írogatok, ez a megmérettetés minden hónapban megrendezésre került, most is előttetek áll a lehetőség! Múlt év márciusában úgy alakult, hogy pár nappal a leadási határidő előtt kaptam egy levelet egy mesepályázat eredményéről, ahol kiderült, hogy tetszett ez az írásom, de mivel csak egy helyezettet választottak, nem nyertem semmit. Így adott volt a helyzet, hogy az állatmesémet, ami a kirekesztésről és az önelfogadásról szól, végül a Tollforgatóba is beadjam, hiszen pont ez volt a téma. 

Ha kíváncsiak vagytok a többi zsűrinyertes írásra, vagy csak szeretnétek a polcotokon egy aranyos antológiát, az "Életutak" című kötetet csak ajánlani tudom. A Révedés is ott lapul benne pár másik rövidebb prózámmal együtt. Most pedig fogadjátok szeretettel a mesémet:

Révedés

 „Ritka, mint a fehér holló” /magyar szólás/ 

Révedés fehér volt.  Avariumban, a madarak világában senki sem bírt hollóként hasonló hófehér tollazattal, még testvérei vagy szülei sem.  Sokan kigúnyolták mássága miatt, a különcöket ritkán nézik jó szemmel. Ezért egy nap, amikor már elég bátornak és idősnek érezte magát, felkerekedett, hogy megkeresse Emlékezetet és Gondolatot, a két bölcset, akiket még senki sem láthatott. Úgy tartották, ők a hollók, sőt egész Avarium teremtői. Révedés abban reménykedett, hogyha valóban ekkora erejük van, pár toll feketévé festése nem lehet gond számukra. 

Édesanyja megsiratta, testvérei sok szerencsét kívántak neki, majd nekivágott a zarándokútnak. Egyetlen kiinduló pontja volt csupán, egy gyermekmese, amit neki és valamennyi hollófiókának meséltek minden éjjel. A történet szerint, Emlékezet és Gondolat megtalálásához keresztül kell kelni egy völgyön, amelyet a baglyok uralnak – a hollók ősi ellenségei –, aztán meg kell mászni egy kolosszális sziklaormot, hogy eljuthass a barlanghoz, ahol a két bölcs évezredek óta rejtezik.  

Révedés büszke volt arra, hogy órákon keresztül tudott szárnyalni megállás nélkül. Ez a képessége most kapóra jött neki. Akkor indult, amikor a nap sugarai még csak ébredeztek, és akkor kezdte érezni, hogy fárad a szárnya, amikor már az ég közepén járt. Ám sajnos, ekkor már nem pihenhetett meg, mert a baglyok területére ért, sietősen tovább kellett volna suhannia a völgy felett… Kellett volna, de éppen gyorsított a tempóján, amikor szinte nesztelen, ellenben villámgyors szárnycsapásokra lett figyelmes. Észhez sem kapott, és már két bagoly követte. Remélte, hogy világosban nem támadják meg, de ezek szerint, a nappali őrök túl szemfülesek és kötelességtudóak voltak.  Révedés szíve a torkába ugrott, pulzusa duplájára nőtt, és bősz fohászkodásba kezdett. 

A holló nem vesződött azzal, hogy meggyőzze őket, vagy jobb belátásra térítse, hiszen sütött belőlük az előítélet. Nyilván azt hitték, kémkedni vagy lopni jött a földjükre. Csak annyit tehetett, hogy ereje szakadtából repült és bevetett minden trükkös manővert, ami megmenthette az életét.  Már-már azt hitte, megmenekülhet, amikor az egyikük karma belemart a szárnyába. Észre sem vette, mikor került olyan közel hozzá a gyöngybagoly, csak annyit fogott fel, hogy körbe-körbe forog a világ, majd neki csapódik egy hatalmas, több száz éves tölgyfának. Mindketten belenyekkentek: a fa és ő is. Aztán csak zuhant és zuhant... A tölgy levelei morcosan csapódtak az arcába, pár gally meg is cibálta, mire földet ért. 

Révedés tüdeje szúrt, szárnya eltörött. Minden reménye szertefoszlott: nem hogy a bölcsekhez nem jut el, még meg is öleti magát! Ám szerencséjére burjánzó aljnövényzet vette körül, így a baglyok nem látták tisztán, merre zuhant. Felsóhajtott, majd igyekezett arrébb vonszolni magát, mert már közelről hallotta a két ellenség suttogását, ahogy egymást szidják, meg az ő halálát kívánják. Lábai sértetlenek maradtak, így ha nem is olyan gyorsan, mint szerette volna, de haladt. 

Egy bokor ölén talált menedéket. Lihegve, a végkimerülés szélén gubbasztott a levelek alatt, amikor megreccsent egy gally. Ideje már nem volt a menekvésre, így csak reménykedhetett, hogy elmennek mellette. Csőrét és szemét összeszorította: várt, és remélt. Azonban nem történt semmi. Se újabb nesz, se újabb mozgás. Reszketegen kifújta a bennrekedt levegőt, és éppen tovább akart állni, amikor egy mancs belemart a bokorba, a következő pillanatban pedig egy hatalmas száj kapta fel, majd futni kezdett vele. Gyors volt. Révedés gyomra fel is fordult a sok bukkanótól és a szorító fogak nyomásától. Pont kérni szerette volna, hogy engedje el, amikor a farkas fogta magát, hirtelen ledobta a földre. 

– Megmentettem az irhád. Innentől egyedül kell menned – morogta a fenevad.

– Innentől? – pislogott a kismadár. – Eddig is így volt…

– Te csak azt hiszed, öcskös – felelt a mogorva farkas. – Látod ezt a meredek falat? – intett a fejével. – Ha feljutsz rajta és túléled…

– Ki vagy te? – tudakolta Révedés, mert a kíváncsiság már fúrta az oldalát.

– A harcisten követője, a hollók védelmezője – verte a mellkasát.

– Ne is figyelj rá! – bújt elő a négylábú párja a bokor mögül. – Önző túl komolyan veszi magát. Szenvedélyes vagyok, a csaták urának másik farkasa. Az a feladatunk, hogy téged elkísérjünk és támogassunk – emelte fel óvatosan a sebzett hollót, majd a hátára tette. 

Szeretetteljesen fogadta oltalmába a nőstény farkas Révedést, és valahányszor az ura ellenkezni szeretet volna, hevesen letorkolta, így hát hárman vágtak neki a hegyoromnak. 

A felhők között jártak. A hőmérséklet egyre csökkent, és eső csepergett az arcukra, amely lassan pelyhedző hóvá lett. Révedés szárnya egyre inkább sajgott, tagjai vacogtak, de a vágya, hogy olyan lehessen, mint a többiek, erőt adott neki. Ám ahogy telt az idő, az akarata egyre gyengült, érezte még, ahogy a farkas menetel alatta, lassan himbálózott, akár egy aprócska  csónak a tengeren. Lassan álomba ringatta. Éppen elhagyta volna a tudata, amikor Szenvedélyes megragadta a nyakánál fogva, majd letette őt egy barlang előtt. A süvítő szélben és hóesésben Révedés egyre nehezebben látta a farkasokat, majd végül azok teljesen eltűntek a szeme elől. A fiatal holló magára maradt. Gyengének, kimerültnek érezte magát, ám erőt vett magán és lassan betipegett az üregbe. 

– Hahó! – kiáltotta, de csak elhaló krákogásnak hatott hangja. – Hahó – próbálkozott újra. – A bölcseket keresem!

– Ki keresi őket? – visszhangzott egy hang valahonnan nagyon távolról.

– Révedés, a fehér holló.

– Fehér holló? Hazudsz! Azok kihaltak!

– Lehet... Nem tudom. Egyet se láttam még magamon kívül – nyelt egyet a fióka.

Ekkor szárnycsattogás hallatszott, aztán egy nagy, fekete árny landolt mellette. A sötétség magába nyelte az alakot.

– Hosszú és veszélyes utat tettél meg hozzánk – gondolkodott el a méretes holló. – Lásd, kegyes leszek... Hiszek neked – Aztán meghajolt. –  Én lennék Gondolat.

– Én pedig Emlékezet – lépett elő a másik. Lénye fényt, harmóniát árasztott, a tolla pedig meglepő módon fehéren villant meg a gyenge fényviszonyok között is. – Igen, jól látod. Eddig én voltam az egyetlen fehér holló, és azt hittem, az utolsó is. Te nem lehetsz véletlen!

– Pedig de – motyogta a kicsi. – Egy szomorú és tragikus véletlen. Kinevetnek, kivetnek a tollam színe miatt.

– Micsoda? – harsant fel mindkettő bölcs.

– A Nap istene nem azért kölcsönzött neked fehér tollazatot, hogy utáld vagy megvesd! Ez ajándék, erre büszkének kellene lenned! – hüledezett Emlékezet. – El is felejtettem, miért jöttél el idáig?

– Olyan… – dadogta Révedés, félt bevallani az igazságot. – Igazából olyan szeretnék lenni, mint a többiek.

– Fekete? Unalmas? – kérdezte Gondolat. – Gondolj bele!

– Tudtad, hogy a legelső holló Apolló gyermekét őrizte, becsületes és tiszta lény volt? – pillantott Emlékezés Gondolatra szomorúan. – Manapság kikopott ez a tisztaság a madarakból. A fekete szín a büntetésünk azért, mert nem félünk közölni a rossz híreket, mert kegyetlenül őszinték vagyunk, még ha másnak fáj is az, amit hall. Félreértett nép a miénk: tolvajnak és csalónak hisznek bennünket. A baglyok emiatt ítéltek el, és szép lassan mi el is hittük magunkról ezt…

– Egy új kor hírnöke vagy, ne légy buta! – magyarázta Gondolat. – Büszkén viseld! 

Ezekkel a tanácsokkal küldték haza Révedést, kérését pedig nem teljesítették. A fiatal holló megtörten, önmagával meghasonulva ért haza, talán meg sem köszönte, hogy Szenvedélyes ismét árkon-bokron át cipelte. Csalódott volt, azt hitte, nem kapott semmit, csak hosszú évek, szekálások és bántások sora után jött rá, hogy igenis nagy ajándékot adtak neki: a hitet. Amikor a helyzet rosszabbra fordult, a baglyok megszorongatták a népét, a farkasok pedig kihalóban voltak, ő akkor sem adta fel. A mássága és a zarándokút, amit a bölcsek odújáig megtett, megtanította arra, milyen bátornak és kitartónak lenni. Ő lett az egyetlen, a ritka, a fehér holló, aki bizakodott. A népe élére állt, hogy a helyes útra térítse őket. A megpróbáltatások megerősítették, és azzá tették, amire született: a hollók állhatatos királyává.