A csalódás íze (2012) - Holnap Magazin Ifjúsági pályázatán az öt legjobb között

Éppen egy egyetemi órámon ültem, valamelyik pszichológia előadásomon Szegeden, amikor megfogant bennem ennek az egypercesnek a gondolata. Lekörmöltem, majd ha az első pályázatán nem is, de a másodikon már sikert aratott. A Holnap Magazin egyik számában meg is jelent a többi helyezettel együtt.

Kellemes olvasgatást!

A csalódás íze

A Nap korongja rémülten hullott a panelházak mögé, miközben az éjszaka fenyegetése uralomra tört az égbolton. Az alkonypír átmeneti sugallata kimaradt, az éj gyorsan és fékezhetetlenül kebelezte be a tájat. Bár az is lehet, hogy rám borult egy átláthatatlan lepel és csupán az én tekintetem előtt sötétült el minden, de minden odakint és idebent.

Most, ahogy belegondolok, másképp nem is lehetett. 

Felém fordultál. Olyan hirtelen, olyan határozottan, hogy esélyem sem volt kivédeni. Tekinteted vibrált, szinte izzott a sötétben. Tétlenül eltátottam a szám, szemeim elkerekedtek. Hát mégis képes voltál rá… Vér buggyant a nyílásból, míg Te szép lassan kivontad belőlem a kést. A penge hidege lustán távozott elnehezedő testemből. Érdekes módon nem fájt, legalábbis nem a fájdalom hétköznapi érzésével, ám önelégült vigyorodtól epe gyűlt a torkomba, amely mélyebb sebet lyuggatott belém, mint a kés, ami az imént sercegve ért padlót. A lelkem sajgott irgalmatlanul, amit más - aki már hozzászokott ehhez az érzéshez - figyelemre sem méltatna. Félek, hogy hamarosan én is elérem ezt a pontot, és érzelmeim végképp kipusztulnak. 

Kulcsaid csörgése belehasított az elmémbe és ébrenlétre kényszerített. Kinyitottam a szemem és az órára pillantottam. Hajnali három. A vissza-visszatérő rémálmom szertefoszlott, ennek ellenére következett egy újabb, egy valóságosabb, hiszen ismét egyedül feküdtem a franciaágyban, így rá kellett jönnöm, hogy Te megint nem értél haza időben. Az álmomban érzett fájdalom újra belenyilallt a mellkasomba. Felültem az ágyban és átkaroltam a térdeimet. A takaró hiába ölelt körbe oltalmazón, attól még gyönge maradtam és mérhetetlenül apró, egy tehetetlen árnyék. Emiatt dühös lettem magamra, de mindenek előtt Rád. 

A csalódás íze még mindig marta a torkomat, miközben vártam, hogy az ajtó kinyíljon. A zsanérok nyekeregve engedelmeskedtek, miközben egy halovány fénypászma kúszott az ágy sarkáig. Keserű felismerés, de mihelyt beléptél, megcsapott a cefre émelyítő szaga…

Megrovó pillantásomat Rád vetettem: 

- Te áruló, nem ezt ígérted nekem.