Várok, várakozok...

Bizonytalanság. Ez jut először eszembe a várakozásról. 

Egy olyan dologra várni, ami még nem történt meg, amit még nem kaphattam meg... Borzalmas! Bármi közbejöhet. Bármi történhet addig velem, vagy a másik félben, a pénztárcámmal, a bankszámlámmal, vagy azzal a bizonyos dologgal, amire várok. Az elmúlt hónapjaim a várakozásról szóltak és még szólnak is. A pályázatok eredményhirdetésére, egy kiadó válaszára, az áthelyezésem időpontjára a leendő munkahelyemre. Ezek a pozitív, reményteljes várakozások. És vannak ám negatívak is! A júniusi vizsga, egy megbeszélt időpont a főnökömmel.

Az élet tele van csupa várakozással. 

Úgy döntöttem, utána nézek ennek, és írok egy keveset a várakozás lélektani hátteréről.

Türelmetlenség. Az örök kínzómester! A mai rohanó világunk hajszol minket, eredményeket követel, gyorsaságra buzdít. Ez az egyik fő problémája a mai embernek. Ha egy kis ideig nem történik semmi, unatkozni kezdünk, várunk arra, hogy történjen végre valami már. Információ kell, újabb és újabb. De ugyan mi történne, ha nem történne semmi? Talán egy kicsit magunka néznénk? Maradna egy kis időnk önmagunkra is? Kikapcsolódni? 

A várakozás szorongást szül bennünk, ami visszanyúlik az ősidőkbe, amikor még csak akkor élhettük túl az éjszakát, vagy a vadászatot, ha mellettünk állt egy társ, egy horda, a segítség a bajban. Várakozás közben féltjük az életünket, aggódunk, magányosak vagyunk. A megállóban, a váróteremben, de átvitt értelemben, a vizsgára való várakozással is önmagunk küzdünk meg. A saját belső világunkban gyűlik, feszít az érzés, amit elmondhatunk másoknak, kiadhatjuk, de egy része bennünk marad. Minél tovább tart a várakozási idő, annál több energiát vesz el tőlünk, annál frusztráltabbá válunk. A külső hatásoknak való kiszolgáltatottság kellemetlen érzés, rengetegen utáljuk. Ez ösztönösen jön.

Miként változtathatunk ezen?

Keretezzük át! Fogalmazzuk át magunkban a helyzetet. Ne azzal foglalkozzunk, hogy egyedül vagyunk, hogy szorongunk és izgulunk. Ha más is hasonló cipőben jár, nézzünk körbe és nyugtassuk meg magunkat ezzel, hiszen mégse vagyunk egymagunk, más is várakozik! És ha már így körbepillantottunk a megállóban, vagy a neptunon a vizsgára jelentkezőnk névsorában, azt is megtehetjük, hogy átgondoljuk az esélyeinket és tudatosítjuk magunkban, hogy bárhogy is lesz, biztonságban vagyunk. A várakozás nem egyenlő a kivégzéssel (legalábbis az esetek többségében), egyszer túlesünk rajta, nem fenyeget veszély. Ugyan mi a legrosszabb, ami történhet velünk? Ugyan miért lenne az jó, ha a visszamaradó időt görcsöléssel töltjük? A türelem érték. A jó munkához idő kell. Csak gondoljuk át, a közhelyes mondásokban is lehet némi igazság.

Foglaljuk el magunkat! Ha a hasznosság, az eredmény a fontos számunkra, ez a legmegfelelőbb stratégia. Ne menjen semmi se pocsékba, főleg az időnk ne! Találjunk egy olyan hobbit, amit várakozás során is tudunk művelni (olvasás, fejszámolás, skicc-készítés stb.), esetleg rendszerezzük magunkban a napi teendőket, intézzünk el pár hívást. Vagy, ha még hasznosabban szeretnénk tölteni az időt, akkor a munkánk, tanulmányaink egy részét helyezzük át ezekre a pillanatokba (tanulmányok olvasása, dolgozat javítás stb.). És pár egyszerű ötlettel a várakozást átnevezhetjük tevékenyen töltött idővé! A haladás mindig pozitív érzelmekkel jár.

Relax! Ha minden kötél szakad, és az átkeretezés vagy a figyelem elterelés sem működik, itt az ideje a stresszoldásnak! Ha egy váróteremben ácsorgunk, nincs sok lehetőségünk, de azt megtehetjük, hogy a légzésünket lelassítjuk. Nagy levegő be, kicsit bent tartjuk, aztán jó lassan kifújjuk. Ha a légzés nem szimpatikus, az izmokkal is elérhetünk lazább állapotot. Hirtelen megfeszülünk, majd elengedjük az izmainkat. Ezt többször megtesszük, már is megkönnyebbülünk. Ezek az akkut pillanatokra érvényesek. Ha hosszabb távú ügyről van szó. Egy eredményre várunk, egy hónapok múlva esedékes interjúra, vagy konferenciára, ecetera, alkalmazzunk relaxációt, meditációt. Ha nem ismerünk ilyen módszereket, kapcsoljunk ki a magunk módján: forró fürdő, egy jó vacsora, egy kiadós beszélgetés, illetve a leghatékonyabb: a sport! Fussunk, mozogjunk, hiszen ez a legjobb feszültség oldó tevékenység!

Ám nem minden várakozásunk teljesül be...

Vannak reális és irreális várakozások.

Reális várni egy ünnepre, egy kitűzött időpontra, a fizetésre, a sor végére. Olyan dolgokra, ami valószínűleg teljesülni is fognak. És amikor teljesülnek, örömöt vagy megkönnyebbülést érzünk. Ez fontos része az életünknek, különben nem lenne, ami előre vinne, amiért megérni élni. A célok, a vágyak és az azokra való várakozás fejlődésre késztetnek minket, szervezésre, készülődésre, aktivizál és motivál. 

Ezzel szemben irreális várni egy emberre, aki már nincs velünk, legyen az élő vagy halott, egy egykori élettárs, férj vagy feleség, illetve a nagymama, aki mér fentről néz le rád. Ez a várakozás romboló, nem visz előre. Nem arról van szó, hogy ez természetellenes, mert nem. Fel kell dolgozni a veszteséget, hagyni kell neki időt, gyászolni, viszont ez nem tarthat örökké. Ha hosszú hónapokig, évekig húzódik, már kóros. És nem csak emberekről van itt szó. Saját korlátainkkal és képességeinkkel is tisztában kell lennünk, hogy tudjuk, mi az, ami miattunk, és mi az, ami a környezet hatására nem teljesül. Főleg, ha valamire már régóta áhítozunk. Ha nincsenek milliárdjaink, irracionális azt várnunk, hogy kétszáz szobás villánk lesz a Kanári szigeteken.

Álmodozni lehet, sőt hasznos, de meg kell húznunk a határvonalat a valóság és a képzelődés között. Fontos az önismeret.

Ezek után még mindig nem mondhatom azt, hogy imádok várakozni, de legalább tudom, hogy mit tehetek, hogy ne váljon a helyzet szorongatóvá, ne uralja le a napjaimat. Az idő pedig mindenképp eltelik! Csak rajtam áll, miképp bánok vele.