A tökéletesség csapdája

Hónapok, talán évek... már az is elképzelhető, hogy kisgyermekkorom óta érzem. Ez se jó. Az se jó. Ez lehetne még szebb. Ez lehetne még érthetőbb. Én lehetnék kecsesebb. Te lehetnél kedvesebb. Ő lehetne vidámabb. Ez a könyv lehetne érdekesebb. Ez az egész bejegyzés kevésbé lélekbemászó. 

Nem mondom, hogy kényszer, mert az szakmailag kicsit más. Viszont azt mondhatom, hogy egy diszfunkcionális attitűd. Egy elfuserált séma. Egy szorongó gondolata. A perfekcionalizmus, amit hívhatnánk maximalizmusnak, vágynak a tökéletességre, de valójában csak arról szól az egész, hogy nem hagyjuk magunkat élni. Hiszen semmi sohasem elég jó! Semmi sem tehet igazán boldoggá, mert a következő pillanatban rögtön észrevesszük a hibát!

Na jó, most már mindenki érti, miről írok. Talán testközelből is ismeri az érzést.

De mitől alakul ez ki? 

Nincs pozitív visszajelzés. Ez eleve a magyar társadalom velejárója, de egyéni szinten is beleütközünk tanulmányaink során, a családunk körében. Ha valamiben vétesz, ha valamibe bele lehet kötni, azt megteszik. Ha valami jó, vagy sikerült, legyintenek, vagy csak bólintanak. Ez nem érdem, így kéne, hogy legyen mindig. A tanár csak szid és kioktat, ritkán dicsér. A szülő talán oda se bagózik.

Na és mi van, ha dicséret érkezik?

Ritka mögötte az őszinte érzelem. Gépies, számító. És ha szóban ott is piros pont, a metakommunikáció tömény közönyt sugall! Na, ezzel nem azt mondom, hogy senki sem képes jól és serkentően visszajelezni, csak azt, hogy a többségében a fentieket kapja az ember: kritikát, elmarasztalást, elbagatellizálást.

Ez anticipált szorongáshoz vezet, vagyis ahhoz, hogy az ember rettegni kezd attól, hogy ismét hibát vétsen. Újra és újra átbogarássza, kijavítja, egyre több szűrőn (leírja, magában olvassa, hangosan olvassa, mások véleményét kikéri stb.) küldi át az adott feladatot, mire befejezi. És még akkor sem elégedett. Nem lehet elégedett, mert benne a szorongás, hogy még így sem lesz elég jó. És ez olyan mélységekig megmételyezi, hogy végül külső kontrollossá válik. Ám külső támasz, vélemény nélkül már lépni sem tud. Ami jön az a megfelelni vágyás. Az idegen szerepek felvállalása, önmagunk elnyomása. Jutalomfüggővé (és másoktól függővé) válsz, aki hajhássza az elismerést, a bókokat, a jó szavakat, mert a tengernyi pocskondiázásban lassanként elmerül. Inkább semmit sem tesz. Feladja. Tanult tehetetlenség. Kiégés. És ha már elmerült, az már kőkemény depresszió lesz, vagy öngyilkosság. 

Brrr, de sötétre sikerült... 

De ez a kemény valóság. A csapból, illetve a médiából is ez folyik. Cérnavékony modellek, kigyúrt pasik, tökéletes családok, fullextrás kocsik, rengeteg áhított és vágyok termék, amit a fogyasztói társadalom lenyom a torkunkon. Minden kell. Mindent irigylünk. Be akarjuk kebelezni, mert egymástól már nem kapunk figyelmet és törődés. Csak pár szép szó, őszinte mosoly kellene! Nem kapunk, ezért kell az a képregény, kell az a parfüm, nem bírom ki anélkül a mobiltelefon vagy cipő nélkül! Kell nekem valami, amivel pótlom az űrt. Pótlom a szeretetet. 

Esetleg, ha úgy nézek ki, mint a reklámokban az a szőke, akkor megkapom. Mert ugye ő szép és a holdudvarhatás azt mondja ki, aki szép, azt a többiek okosnak, tehetségesnek és a szerethetőnek ítélik meg. Olyannak kell lennem! Mert ha nem olyan leszek, akkor az ellentéte vagyok. Mekkora hasítás! Buta, béna és utálni való vagyok. Most még az vagyok. Ezért ha sanyargatom magam, megvonok magamtól mindent, akkor elérem a célom... Meg a lópimpilit! Csak anorexiás leszek, vagy ortorexiás, és még annyira sem lesz életem, mint előtte.

Elvárás elvárás hátán. És jutalmat senki nem ad érte. Mi vagy te, pincsikölyök? Ejnye-bejnye, nincs jutifali. 

Hogy nincs jutalom! Csinálok én magamnak! Megküzdök érte, nyasgem! Kiépítem a falamat, a birodalmamat. Jöjjön a munkamánia! Feladatokba merülök, aztán előfordulhat, hogy A-típusú személyiség, agresszív, önző, uralkodó fajta leszek. Engem ne kritizáljanak! Majd én megmutatom! Majd én megmondom, mi a tuti. 

És még sorolhatnám.

Sok előzménye, sok következménye van. A lényeg az, hogy manapság már kevés az elégedett ember, mert mindenki tökéletességre vágyik, többre áhítozik, mint amije van. Pedig hacsak kinyitná a szemét... ha néha örülne a pillanatnak... ha a pozitív oldalát is meglátná a hibának. Mert minden éremnek két oldala van ám!

Meg kell tanulni egy lépés távolságból szemlélni önmagunkat és a világot is. Elválasztani a jogos kritikát a szívatástól. Elismerni, ha hibáztunk és javítani, ha tudunk, keseregni, megélni a bánatot,... de kiállni magunkért, ha jogtalanul vádolnak. Különben szétcincál ez a világ.

Olykor kiírni, kirajzolni, kibeszélni, kisportolni, kiakármicsodálni kell azt a sok stresszt, amit az élet tölt belénk. Mert mindig kerül belénk, de meg is kell tanulni kiadni magunkból. Ne akarj felrobbanni! Ne gyűjtögess, nem vagy te guberálós! Menjen csak útjára! És ne magunkon vezessük le ezt, és ne is csak egyféle módon, hanem térképezzük fel a bennünk lévő leltárt! Így még unatkozni sem fogunk.

Tudom, rohadtul fáj. De a fejlődés mindig fájdalommal jár. Lesznek visszaesések, lesznek nagy zakózások, mélypontok és csúcsok is, de ha tudod a célod, ha van elég motivációd, tovább mész. 

Ahogy már írtam: légy ismét gyermek, keress magadnak játékokat, játszótársakat, szabadidőt. Mert vannak. És jegyezzük meg: senki sem tökéletes, senki sem tévedhetetlen! Attól leszel igazi, attól leszel hiteles, hogy becsúszik egy-egy baki. Az tesz egyedivé, az tesz szerethetővé, EMBERRÉ!