Írni, vagy nem írni?

Elsőként: a könyvfesztivál! Oké, hetekkel ezelőtt volt, de most jutottam odáig, hogy írjak is róla pár sort.

Fú, ennyi könyvet még nem vettem és hurcibáltam egyszerre! És köztük volt a Kalandok és Kalandozók 2 is, amiben többek között a "Diabolika" c. novellám olvasható. Lejártam a lábam, mire minden standot végigböngésztünk.

Meg dedikáltam! Na nem nagy közönségnek, csak egy-két embernek a szerzők és íróismerőseim közül, de valahol el kell kezdeni.

A könyvfeszt múlt évben is hasonlóan jó élmény volt, csak akkor az első kötet látott napvilágot a "Titkok"-kal. Ez lassan már hagyománnyá válik.

Már nem számolom, ez hányadik kötet vagy magazin, amiben megjelentem. Összegyűlt nem egy az elmúlt öt évem során. Kis cukik.

Most már jöhetne egy önálló regény is!

Mondogatom én is magamnak, meg pedzegették ezt családtagjaim is. Valóban nem lenne rossz, főleg azt nézve, hogy milyen régóta készülök rá...

Már 8-9 éves korom óta írogatok. kezdetben állatokról szóló tudományos köteteket akartam alkotni (ez elég "furcsa" egy alsós kislánytól, nem?), mert zoológus akartam lenni, és mindent, de mindent összegyűjteni az állatokról, rendszertanilag, morfológiailag, latinul és magyarul... ízé, 2-3 évig könyvbubus voltam és bőszen jegyzetelgettem. Rengeteg kis füzetem tele lett a megszerzett információkkal.

Ebből 10-11 évesen áttértem a történetekre, főként állatokról szólókra és 14 évesen eveztem a mesék vizeiről a regényekére. 19 évesen kezdtem el publikálni neten (ekkor lett itthon internet és tudtam le az érettségit), 21 évesen már pályáztam és nyomtatásban is megjelent pár novellám, helyezéseket értem el.

A lényeg most következik!

19 évesen egy magánkiadó milliós összegű ajánlatot tett nekem, amiért cserébe kiadták volna egy könyvemet. Nem őrültem meg! Főleg, hogy darabjáért csillagászati árat tűzött ki, amiből szintén neki járt volna a több haszon. Röhej. Nem mentem bele. Aztán 22-23 évesen egy irodalmi pályázaton egy másik regényem elnyerte a megjelenés lehetőségét. Ingyen! Öröm és boldogság! Aha. Telefonon és e-mailben is értekeztünk, aztán a borítótervek után köddé váltak. Eltűntek, megszűntek, a könyvem pedig a fiókban maradt. Majd pályázgattam, kopogtattam a kiadók ajtaján és így tovább, de eredménytelenül.

Az ember ezek után óvatossá válik, illetve rájön, hogy csodák nincsenek. Olykor-olykor feladtam, abbahagytam, elszomorodtam. Azt hiszem, így megy ez. És akinek nem elég erős az elhatározása, nem elég kitartó, vagy nem szereti nagyon azt, amit csinál, ezen a ponton feladja.

Minek csináljak valamit, amiért semmit sem remélhetek viszont? Miért áldozzak rá órákat, napokat, éveket, ha a kutya rá sem bagózik? Vagyok-e annyira jó, érdekes, hogy egyáltalán továbbpróbálkozzak? 

Feladom. Vagy mégsem?

Az egyik út: maradhat hobbi, kikapcsolódás is az egész. Ez szuper, ha maga az írás tevékenysége örömöt okoz és nem várunk többet. Beletörődni. Szórakozás lesz, mint a könyvolvasás.

A másik út: gyakorolni, írni, olvasni, tanulni, próbálkozni, pályázni, és nyitott szemmel járni várva a lehetőségre. Hosszú és rögös út, sok-sok pofára eséssel, olykor apró kis örömökkel.

Én az utóbbit választottam és be is érett a gyümölcse! Úgy néz ki, pár hét múlva megjelenek. Folyamatban az ügy, éppen a lektorálás zajlik, a borítótervvel már elkészültem... Izgi. A további fejleményekkel majd még jelentkezem! 

Ő itt a borítóhoz készült akrill festményem :)