Az utazás (2011) - Tollforgatón zsűrinyertes a Holnap Magazinnál

A Holnap Magazin volt az első hely, ahol nyomtatásban jelentek meg írásaim, ám mivel itt csak a helyezést, különdíjat elért, vagy zsűrinyertes írásaimat szándékozok közzé tenni, a többi közönségszavazást vagy csupán megjelenést nyert művem a blogba nem kerülnek fel. 

A havonta megújuló tollforgató pályázatra, amikor ötletem csak van, küldök írásokat. "Az utazás" c. novellám is egy ilyen alkalomra született. A hívószó már a mű címében is benne van, s bár kaptam olyan véleményt, hogy nem illik egy ilyen bonyolult, hivalkodó és jól kidolgozott írást egy ilyen típusú pályázatra beküldeni - amit a mai napig sem értek -, a zsűri mégis a legjobbnak találta abban a hónapban. Ez pedig a kötet, amiben szerepel egy másik novellámmal együtt.

Az Utazás

A nő elegáns öltözéke és nemes tartása mindenki figyelmét felkeltette, ahogy végigvonult hatalmas csomagjaival a repülőtér főcsarnokán. Nem egy férfi felajánlotta a segítségét, hogy bőröndjeit cipeli helyette, de az attraktív teremtés mindenkit elhessegetett és céltudatosan a bár felé vette az irányát. Fáradt és nyúzott volt a hosszú repülőúttól, továbbá tele reménnyel, hogy visszatérve hazájába, újabb lendülettel, illetve esélyekkel vághat bele az életbe. Tisztalappal indulhat, és ez a legkecsegtetőbb az egészben. Táskáit betette a csomagmegőrzőbe, aztán megszabadulva lelki és fizikai terheitől, besétált a bárba. Lenyűgöző lénye szinte mindenhol feltűnést keltett, akár egy manöken a kifutón. Miközben leült a bárpulthoz, hogy kérjen egy koktélt, magassarkúja sercegett a fém bárszék lábtámaszán. Várakozás közben hosszú, formás lábát elegánsan átdobta a másikon, gondosan ügyelve arra, hogy a miniszoknya ne mutasson többet annál, mint amennyit az illem megenged.

A férfi megdörzsölte az arcát. Az órákat felölelő tárgyalás kimerítette, akár a hasonlóan hosszú utazás is. Meggyötörtnek érezte magát, de ez az öltönyén egyáltalán nem látszott, ugyanolyan pompában feszült a testén, mint a nap kezdetén. Munkamániás. Mindenki így titulálta. Pongrácz, a precíz, de kapzsi szörnyeteg. Bár most nehezen felépített karrierjét is odaadta volna egy kiadós alvásért cserébe… szinte már az egész világot bejárta, élete folytonos utazások sorozatából állt. Rengeteg élménnyel büszkélkedhetett és temérdek ismerősre tett szert, mégis magányosnak érezte magát. Mikor hazaér, senki sem várja az otthonában. Munkája teljes ember követelt, ami miatt tartós párkapcsolatra sosem jutott ideje, pedig már vágyott a nyugalom és egy család után.

Nagyot sóhajtott.

Pár lépest sem tett meg, amikor megpillantotta a bárpultnál ülő üde hölgyet. Hosszú hullámos fekete haja lágyan omlott a vállára, zöld szeme magányosan pillantott körbe a helyiségben. Úgy festett, akár egy sziklán búslakodó szírén. A férfi összeszedte a bátorságát és elindult a nő felé. Egy próbát megér, ha másra nem is, de magányűzőnek jó lesz egy éjszakára…

- Jó napot! Csatlakozhatok? – mosolygott a nő mellé érve. A szirén végigmérte a fess középkorú üzletembert, majd visszamosolygott rá. A férfi a hét főbűn közül a fösvénység megtestesítőjének látszott.

- Csak tessék – buja altjában enyhe akcentus bujkált.

- Meghívhatom egy italra? – a nő kedélyesen bólintott, mire a férfi magához intette a pultost.

Megrendelte az italokat, majd visszafordult csinos partneréhez. – Nagyvilági hölgynek tűnik. Mi szél fújta Budapestre? – ült le mellé.

- Rengeteg országban éltem már, de meguntam a vándorlást. Haza jöttem új életet kezdeni.

- Én is rengeteget utazom, főként üzleti ügyekben, de ugyebár az otthon az otthon. Épp szabadságot terveztem beiktatni… Mióta nem járt idehaza?

- Talán már egy évtizede…

- Nahát, az hosszú idő! Megengedi, hogy az idegenvezetője legyek? Ennyi idő után nem árt felfrissíteni az emlékeket – a férfi arcán egy sanda mosoly jelent meg, amit a nő szendén viszonzott.

- Miért ne? – vonta meg kecses vállait és beleivott az italába. Az ismerősei mind külföldön éltek, magyar rokonai pedig már meghaltak, a fiatalember pedig szívélyesnek tűnt – Keleti Ildikó – mutatkozott be kacér kuncogás kíséretében.

- Pongrácz Dezső – fogtak kezet.

A délután hátra maradt óráiban Budapest utcáit járták, és miután megtekintették az összes látványosságot, az éjszaka már egy gyertyafényes vacsora mellett érte őket…

A nő feje zsibogott, tagjait nehéznek érezte. Egy halovány napsugár kúszott fel a takarón, hogy végül az arcán pihenjen meg. Már délelőtt lehetett. A szendergő az oldalára fordult, majd kinyitotta a szemét. Egy idegen lakásban találta magát. Rémülten ült fel és mielőtt lehullott volna pucér mellkasáról, magához szorította a dunnát. Ámulva végig nézett a szobán. Az elétáruló luxus túlszárnyalta minden képzeletét, ennek ellenére a bizalmatlanságot nem tudta kiölni a szívéből. Rögtön felpattant és átkutatta saját zsebeit, hogy megbizonyosodjon arról, mindene meg van-e. Megnyugodva omlott a szék mellé, majd láttamozta, hogy Dezső nem csupán gazdag, hanem nagy valószínűséggel agglegény is. A berendezés egyszerű és modern, nőnek pedig semmi nyoma, emellett jegygyűrűt sem viselt. Tökéletes, ennél nagyobb mázlija nem is lehetett volna! Épp feltántorodott a padlóról, mikor a férfi belépett a szobába egy tálcával a kezében:

- Remélem, nem sietsz sehová – vigyorgott, majd letette a reggelit az ágyra.

Ildikó elmosolyodott, és megilletődötten ingatta a fejét.

Dezső kivett szabadsága napokból hetekké lett, míg végül áthelyeztette magát a cége budapesti leányvállalatához. Komoly indoka volt rá: a jövőjét alapozta. Miután megkapta az első fizetését, rögtön az ékszerészhez sietett és még aznap megkérte Ildikó kezét. A nő elképedt a gyűrű láttán, de végül nagy nehezen összeszedte magát és megszólalt:

- Ez nem kérdés! Igen!

Innen egyenes út vezetett a házassághoz. A férfi úgy érezte, hogy ezt a nőt neki küldte az ég. Ildikó teljes mértékben megértette és kielégítette minden vágyát. Nem csak szép volt, hanem okos is. Két hónap sem telt el, és az esküvőt is megtartották. Gyorsabban haladtak, mint ahogy azt Ildikó az elején remélni merte. Csak sodródtak az árral… De hát miért ne tették volna, ha ennyire tökéletes minden?

Mivel már mindketten megunták a hosszú vonat- és repülőutakat, adta magát a helyzet, hogy a mézes heteket egy hazai wellness szállodában töltsék el. Mint annyi másban, ebben is egy rúgóra járt az eszük, minek köszönhetően mindketten rendkívül élvezték az ott eltöltött két hetet a masszázsok és gőzfürdők kényeztetése közepette. A rohanó világot kizárták, így minden percüket egymásnak szentelhették.

Az első munkanapján a férfi kelletlenül hagyta magára az ágyban szendergő asszonykáját, de mostantól mindkettejük megélhetése rajta múlott. Utoljára nyomott még egy csókot a nő homlokára, majd elhagyta a lakást. Mindent meg akart teremteni a neje és leendő gyermekeik számára. Harmincnégy évesen végre családfenntartó lett! Annyi évet leélt magányosan, hogy egy rózsaszínmázas tündérmesének tűnt ez a hirtelen jött öröm. Egy egészen más embernek érezte magát, és eddigi élete üres időfecsérlésnek tűnt csupán.

Épp ugyanekkorra lelkesedés lángolt a lelkében, mikor késődélután hazaért. Még sosem érezte magát ilyen tettre késznek és energikusnak. Benyitott a szobába és elégedetten nézett végig saját birodalmán. Végre várja itthon valaki!

- Szívem, megjöttem! – kiáltotta el magát, majd körbejárta a lakást.

Boldog mosolya csakhamar gondterhelt homlokráncolásnak adta át a helyét. Lelkesedése dühödt csapkodásba ment át, és már épp hívni akarta szíve párját, mikor az ágyon heverő cetlire terelődött a figyelme. Belül a gyanú mardosta, de míg el nem olvasta azt a pár sort, a saját szemének sem akart hinni: „Itt volt az ideje, hogy továbbálljak. Adjő, szívi!”. Háromszor is végigrágta magát rajta, mire felfogta, ez mit jelent. Végig nézett a lakáson. Ildikó illata még mindig a levegőben terjengett, de ő és az összes holmija már a világ másik vége felé tartottak. Éktelen dühében felüvöltött és tehetetlenségében elhajított egy üvegasztalt, amely hatalmas csattanással tört szilánkjaira. A mobiltelefonja után kapott és nyomban felhívta a bankot. A számlája üresen kongott, lekötött betétei felszívódtak. Bolond volt, mikor mindkettejük nevére íratta őket! Elvakította a szerelem… Azaz átkozott nőszemély kisemmizte!

Hamarosan kiérkezett a rendőrség és felvették a vallomását. A nyomozó együtt érzően csóválta a fejét, miközben megosztotta Dezsővel a nyomozás során birtokába jutott tényeket:

- Mindaz alapján, amit elmondott, erős a gyanúnk, hogy ez a nő, legyen bárki is, már nem először tette ezt. Egy szélhámossal van dolgunk, aki harminc-negyven közötti agglegényeket vesz célpontjául, elveteti magát és a nászút után se szó, se beszéd, lelép aktuális férje minden vagyonával. Ez a nő egy kaméleon! – már-már bosszantó csodálat vegyült a rendőr hangjába. – Pontosan olyanná válik, amilyennek a párja szeretné látni. Bevonzza a férfiakat, ezért is neveztük el Szirénnek.

- Szirén – ismételte Dezső fanyarul. Találó, hiszen ő is így jellemezte volna első pillantásra. – Pompás. Szóval volt más balfék is, aki bevette a kis színjátékát… – morogta az átvert férfi, majd lerogyott az ágyára.

Minden álmát elvették tőle. A családot, a jövőt, a pénzt és a nőt, akit élete szerelmének vélt. Olyan idiótának és szerencsétlennek érezte magát! Most kezdhet mindent a semmiről, pedig mennyit dolgozott érte…

A nő elővette a tárcáját. Irattartójában végigpörgette az eddig begyűjtött személyi igazolványokat és már ő maga sem tudta, melyik is rejti a valódi személyiségét. Ha húsz szerepet nem vállalt eddig magára, akkor egyet sem. Félárvaként nőtt fel, édesanyja saját teste árulásával kereste meg a betevőjüket. Veszélyekkel és nélkülözéssel szegélyezett gyermekkora megtanította, hogy az emberek reakcióit és elvárásait kitalálja. Így ma már azt adhatja másoknak, amire szükségük van, de mint minden szolgáltatás, ez sincs ingyen…

Úgy cserélgette az álarcait, mint más a zokniját. Már le sem tudna tenni róla, lételemévé vált, miközben önmagát teljesen elvesztette.

Az utóbbi szerepével ellentétben, most visszafogott külsőt öltött. Haját kontyba fogta, lábait hosszú szoknya fedte és a sminkkel is csínján bánt. Szerette a változatosságot, egy évnél tovább nem hordott egy személyiséget sem, ahogy egy országban sem maradt ennél tovább. Most is a pályaudvaron álldogált a sürgő tömeg közepén és tekintetével azt a vágányt kereste, amelyről a nemzetközi járata indult. Mihelyt felvillant a kijelzőn, neki is vágott a tömegnek. Most senki sem állította meg, sőt egy férfi csaknem felborította. Olyan szinten beolvadt az emberek közé, hogy a többség levegőnek nézte.

Hatalmas kuffereit felpakolta a vonatra, majd beült egy üres vagonba. Épp a bőröndjeit pakolta volna a csomagtartóra, mikor megingott és majdnem elvágódott. Egy kéz sietett a segítségére és feltette helyette a csomagokat.

-   Köszönöm – suttogta kifulladva a nő, majd felpillantott lovagjára.

-   Semmiség – válaszolt a szimpatikus fiatalember és leült vele szembe. Szemüveget viselt, félhosszú barna haj keretezte csontos arcát. Azaz intelligens típus. A Szirén jelenlegi szerepe pont megfelelt, hogy elcsábítsa a férfit.

-   És hová tart? – kérdezte pironkodva.

-   A végállomásig. A Bécsi Egyetem Bölcsészkarának vagyok a rektora. – A nő szeme felcsillant. Egy újabb gazdag Don Juan! Ismét egy főbűn megtestesítőjével találta szemközt magát: ez a férfi maga volt a kevélység.

-   Nahát, én is Bécsig megyek! – reflektált a hölgy, aki direkt a végállomásig vette a jegyét, hátha megismerkedik valakivel a vonaton, és az bárhol is száll le, ő követhesse. – Rég jártam Wienben, pedig ott születtem – rebegtette szolidan a pilláit.

-   Valóban? Ha gondolja, megejthetünk egy városnézést – vetette fel a rektor. – Még van két napom a munkába állásig.

-   Lekötelezne… - a vonat elindult, miközben a szél hátára kapta mindkettejük kacagását.

Az utazás lehet éppúgy egy kirándulás vagy költözködés része, ahogy önmagunk megismerése is. Az élet vándorút és a föld valamennyi élőlénye vándorként éli napjait, ki a pillanatnak élve, ki a jövőt tervezgetve. Egy dolog viszont közös: aki eltéveszti a helyes ösvényt, nehezen talál vissza rá. A mozdony zakatol, a vagonok rázkódnak, az út hosszú, a sínek pedig végtelenek, miként az emberi gyarlóság is…

A szélhámosnak eddig szerencséje volt, de a szerencse forgandó…

- A vonat már nem érkezett meg Bécsbe – mondta a hírbemondó szenvtelenül, rezignált arckifejezést erőltetve magára. – Egyetlen túlélőt sem találtak. A szakértők még keresik a vonat kisiklásának okait…

Dezső kikapcsolta a televíziót és felkelt a kanapéról.

-          Szerencsétlenek. Az az út egyenesen a Pokolba vezetett – suttogta megtörten, majd egyedül tért nyugovóra hatalmas franciaágyban.

Sorsának e sebezhető és szeretetéhes periódusa döbbentette rá a férfit, hogy a pénz nem boldogít. Nem árt, ha van, de a soktól megcsömörlik az ember és elveszít mindent, ami emberivé teszi. A legtökéletesebbre vágyott, és lásd, a mohó önzés nyitott kaput a csaló előtt is, hogy később átejthesse és megléphessen a vagyonával. A kapzsiság nyomorba taszít. Eldöntötte, holnaptól új fejezetet nyit az életében és felhagy eddigi pénzsóvár életvitelével.

Dezső álma nyugodt volt, mert tudta, az ő útja épp most kanyarodott el a Pokolhoz vezető ösvényről.