gyógyÍR
Sok címen gondolkodtam, megfordult csöpp fejemben a "Második", a "Melankólia" és a "Senkinek sem kell" kifejezések is, de megmaradtam egy szolidabb mellett. Tehát engedjétek meg, hogy még így karácsony előtt szomorkodjak egy kicsit. Igazából talán jobb lenne, ha magamban tartanám, de én nem ilyen vagyok. Kevés emberrel osztom meg szóban az érzéseimet, de írásban csak úgy peregnek a szavaim. Muszáj, különben belebetegednék. Ez gyógyír. Hiszen magában a szóban is benne van gyógyÍR. Gyógyírom magam.
Kezdem úgy érezni, hogy nekem semmi helyem ott, ahol vagyok. Hogy belelovagoltam a vadonba úgy, hogy nem számoltam a ragadozókkal, a hideg éjszakákkal és a magánnyal. De legfőképp nem számoltam a saját korlátaimmal. Úgy érzem, már elérem a csúcsot, a szerényke domboldal tetejét, amit elérhettem és innen csak szép lassan gurulok visszafelé. Csak kapálózom, próbálkozom, de feleslegesen. Bárhogy próbálom, ez ennél sosem lesz jobb. Nem születtem zseninek, semmiben sem vagyok kiemelkedő, maximum talán egy picit jobb, mint az átlag. Igyekszem jó jegyeket szerezni az egyetemen, de általában egy jóval letudnak, igyekszem szépen és ötletesen rajzolni, de a második próbálkozásom is még gyengus, igyekszem jókat írni, de sorra kapom a pályázatokról a visszautasító leveleket. Emellett pedig keressek pénzt is, mert ugyebár nem levegővel fizetünk a boltban. Ma is 11 órát végiggürcöltem.
Már nem megy, kevés vagyok. Talán túlzottan szeretném és ugyebár engem debillé tesz a szorongás, nem pedig inspirál.
Nem vagyok egy szerencsés alkat értve ezt az életem minden momentumában. Vasárnap a könyvbemutatón egy szerzőtársam mesélt önmagáról és arról, hogyan születnek az alkotásai... Annyira tiszta meg őszinte volt! Nem csak a szavai, hanem a íróleány lénye is annyira, hogy le a kalappal. Egy fogyatékos lányról van szó, aki ennek ellenére is képes nevetni és másokat is megmosolyogtatni. Ő a szerencsés alkat.
Értitek hogy értem? Remélem, igen.
Azt hiszem, fejlődtem én is az évek alatt, de még bőven van mit tanulnom. Sokszor én is élek a nevetés és a humor pozitív hatásaival, de ez már csak úgy van nálam, hogyha felröppenek, egyszer pofára is esnem kell. Esek-kelek, mint egy baba, aki járni tanul. Ám ebben az esetben, úgy érzem, nem lesz futás, maximum lerokkanás.
Elveszett a varázs. És ami maradt, az egy bazi nagy lejtő, mind emberileg, mind a képességeim terén. Ám tudjátok, én egy optimista ember vagyok, csupán csöppet labilis, ha egyszerre túl sok minden éri. Az elmúlt két hét megtette a magáét.
Biztos hallotok még felőlem... valamikor...
U.I.: És bocsi, itt nincs kép. Ez a bejegyzés kopár, ahogy a mondanivaló is.
Kezdem úgy érezni, hogy nekem semmi helyem ott, ahol vagyok. Hogy belelovagoltam a vadonba úgy, hogy nem számoltam a ragadozókkal, a hideg éjszakákkal és a magánnyal. De legfőképp nem számoltam a saját korlátaimmal. Úgy érzem, már elérem a csúcsot, a szerényke domboldal tetejét, amit elérhettem és innen csak szép lassan gurulok visszafelé. Csak kapálózom, próbálkozom, de feleslegesen. Bárhogy próbálom, ez ennél sosem lesz jobb. Nem születtem zseninek, semmiben sem vagyok kiemelkedő, maximum talán egy picit jobb, mint az átlag. Igyekszem jó jegyeket szerezni az egyetemen, de általában egy jóval letudnak, igyekszem szépen és ötletesen rajzolni, de a második próbálkozásom is még gyengus, igyekszem jókat írni, de sorra kapom a pályázatokról a visszautasító leveleket. Emellett pedig keressek pénzt is, mert ugyebár nem levegővel fizetünk a boltban. Ma is 11 órát végiggürcöltem.
Már nem megy, kevés vagyok. Talán túlzottan szeretném és ugyebár engem debillé tesz a szorongás, nem pedig inspirál.
Nem vagyok egy szerencsés alkat értve ezt az életem minden momentumában. Vasárnap a könyvbemutatón egy szerzőtársam mesélt önmagáról és arról, hogyan születnek az alkotásai... Annyira tiszta meg őszinte volt! Nem csak a szavai, hanem a íróleány lénye is annyira, hogy le a kalappal. Egy fogyatékos lányról van szó, aki ennek ellenére is képes nevetni és másokat is megmosolyogtatni. Ő a szerencsés alkat.
Értitek hogy értem? Remélem, igen.
Azt hiszem, fejlődtem én is az évek alatt, de még bőven van mit tanulnom. Sokszor én is élek a nevetés és a humor pozitív hatásaival, de ez már csak úgy van nálam, hogyha felröppenek, egyszer pofára is esnem kell. Esek-kelek, mint egy baba, aki járni tanul. Ám ebben az esetben, úgy érzem, nem lesz futás, maximum lerokkanás.
Elveszett a varázs. És ami maradt, az egy bazi nagy lejtő, mind emberileg, mind a képességeim terén. Ám tudjátok, én egy optimista ember vagyok, csupán csöppet labilis, ha egyszerre túl sok minden éri. Az elmúlt két hét megtette a magáét.
Biztos hallotok még felőlem... valamikor...
U.I.: És bocsi, itt nincs kép. Ez a bejegyzés kopár, ahogy a mondanivaló is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése