Semmi sem történik véletlenül

A tudomány és a racionális elmék is úgy vélik, hogy az élet létezése véletlenek sorozata révén jött létre, a sorsunk  nincs előre megírva. Az emberi elme ezt nehezen fogadja el, szeretünk hinni abban, hogy ami velünk történik, az egy nagyobb hatalom kezében van és nemcsak sodródunk, hanem valami értelme és kerete van a létezésünknek. Ez biztonságot és megnyugvást ad. Igazságossá teszi, amit igazságtalannak érzünk.

Én is szeretem ezt hinni, és bár nem tartom magam vallásosnak vagy babonásnak, vannak olyan fordulatok az életünkben, amelyek értelmet nyernek később.

Januárban elszomorodtam, amikor a kisregényem hiába jutott el az első szűrésen, mégsem juthatott el a kiadásig. Talán már sosem tudom meg, hogy megállta volna-e a helyét a könyvpiacon. Aztán úgy döntöttem terápiás célzattal, hogy elengedem az elvárásaimat, a görcsös tökéletességre törekvésemet és bár talán sosem lát napvilágot, nekiállok Az Entrópia Ura folytatásának. Ahogy belevágtam az első fejezetbe, majd a másodikba, rájöttem, hogy a világ, amit kialakítottam, a fénylények-mentorok és alakváltók világa még nem igazán kiforrott. Az első részben megalkottam két síkot és egy köztes teret, felállítottam egy teremtés-elméletet és egy arra épülő kísérletet, amely hirtelen értelmét veszítette, amikor egy egyszerű dolgot akartam leírni a második rész elején. Bár az első könyvben nem volt zavaró, itt előjöttek azok a kérdések, amiket szépen a szőnyeg alá söpörtem évekkel ezelőtt. Megakadtam. Egyedül kevés voltam ahhoz, hogy átlássam azt a nagy kulimászt, amibe kevertem magamat és a szereplőimet.

Egy novella erejéig (Tabula rasa) két éve kísérletet tettem kibővíteni ezt a világot, ennek hála kicsit finomodott a világ és a mentorok története, de nagy változások nem történtek.

Segítséget kértem.

És ahogy megpróbáltam elmagyarázni ezt a fantázia-világot, egyre több lényeges és logikus mozzanat hibádzani kezdett. A fajok eredete, szaporodása és kulturális szokásai is nagy vonalakban a fejembe voltak, ám a miértekkel, a legkínzóbb kérdésekkel, amelyekre se a szereplőim, sem én nem találtam a választ, eddig nem foglalkoztam. Ej, ráérünk arra még, amikor ott tartok a történetben! - gondoltam eddig. Ugyanolyan sötétben tapogatóztam, mint a három főszereplőm. Vissza kellett nyúlni a gyökerekhez, az origóhoz, hogy megértsem, mit miért tesznek nemcsak a szereplőim, hanem az őseik, az fajuk és társadalmuk. Szép lassan lecsupaszítottuk a problémát, alaposan körbejártuk és logikus magyarázatokat kerestünk. Napokig tartott, míg minden kérdést megválaszoltunk, időt kellett neki szentelni, pedig nem egy hete foglalkoztat ez a téma, hanem már 11 éve. 

Tizenegy éve. Durva.

A lényeg, hogy végre át látom a saját világomat, mind a három új faj céljait, motivációját és hátterét megteremtettem nem kevés segítséggel, és most már látom, hogy Az Entrópia Ura félkész. Többen olvasták már, de mivel az első könyv egyben követhető és a felmerülő történésekre, varázslatokra ad magyarázatot, egésznek tűnik. Ám, ha az ember mélyebbre ás, hogy más szálakat is kibogozzon vagy később felvegyen, azok zavarosak voltak. Tehát félreteszem jelenleg a második részt, és újra előveszem az elsőt. Dévald és csapata kap egy kis gatyába rázást. Ha nem állok neki a második résznek és nem tárgyalom ki mással ezt, még mindig bánkódnék. De ahogy ezt látom, még örülök is, hogy így alakult.

Véletlenek mégpedig nincsenek. Az Entrópia Ura kibővül és teljesebbé válik a közeljövőben, ami boldoggá tesz. És akkor kezdődik majd elölről az ördögi kör... de addig sem fogok unatkozni.