Tabula Rasa - megjelent az Árnyak hangja 2018-ban kiadott karácsonyi különszámában

A Tabula Rasa az Entrópia Ura regényemnek egy mellékszála, ugyanabban az univerzumban játszódik, és szintén dark fantasy. Ahogy a regényötleteimről általában szoktam, hamarosan az Entrópia Ura kéziratomról is hozok egy rövid összefoglalót. Addig is olvassátok ezt a röpke irományom, amelynek az ötlete úgy másfél éve született. A Porcelánszív Irodalmi Folyóirattal már két éve működök együtt, másfél éve a szerkesztőjük vagyok, így az időközönként megjelenő e-kiadványaikba is szívesen írok történeteket. A kötet a Lélektánc nevet kapta, így nem is volt kérdés, hogy a Tabula Rasa ebben az antológiában fog megjelenni.

Tabula rasa

Egy mély lélegzetet vesz, majd lelkét egy köhögéssel egyenesen a tenyerembe okádja. Illékony, pulzáló anyagszemcsék lebegnek előttem, amelyekből lassan kirajzolódik az elhunyt férfi arcának és testének kontúrja. Még mielőtt a folyamat végbemehetne, a két kezem közé zárom, majd egy gondolattal utat nyitok a Purgatóriumi Kolostorba. A féreglyuk azonnal beszippant, majd kiköp egy tágas, dohos szagú terembe.

Enyhítek a szorításon, megcsodálom az elszürkült emberi lélek ragyogását, kiváltképp, hogy ezt a példányt nagyon jól ismerem. Évezredek óta én gyűjtöm be. Szemmel tartottam, mert érdekel a története. 

Lépteim zajt csapnak a temetői csöndben, amitől a félhomályban megrezzen egy mentortársam. Csak ekkor figyelek fel rá. A nő törékeny teste eddig szinte beleolvadt a környezetbe. Odalépek hozzá, a kezébe helyezem a sűrű energiagömböt, aztán nézem, ahogy a kőből formált kehelyhez sétál a lélekkel, majd a tisztító tűzben kiégeti belőle az emlékeket, az érzéseket, mindent, ami azzá tette, aki volt. 

A női mentort zavarja a jelenlétem, talán engem is az övé. Magányos munka a miénk, hozzászoktunk az egyedülléthez, a csendhez. 

A kötelesség elhívna, ennek ellenére látnom kell, ahogy a bepiszkolódott derengés kristálytisztává válik. 

– Működik? – kérdezem. 

Hangom vészjóslóan visszhangzik a kőből kivájt csarnokban, pedig nem annak szántam. 

– Mire gondol? – dobja vissza az asszony a kérdést, szopránjába ódzkodás felhangja vegyül. 

– A lelkek tökéletesen újjászületnek ebben a folyamatban? 

– Tabula rasa – mormolja a nő átszellemülten. – Tabula rasa – ismételi újfent. Úgy kántálja, mint egy vallási fanatikus a zsolozsmát. 

– Felléphetnek hibák? – töröm meg idegőrlő mantráját. 

Rám mereszti tekintetét, mintha szentségtörést követtem volna el. Hófehér haja hullámzik a tűzből érkező hőhullámoktól, pillantása mar, mint az olvasztott arany, amikor sisteregve a bőrhöz ér. Tökéletes teremtmény, gyönyörű és éppen ezért lehangolóan unalmas. Egy érzéketlen, meddő báb csupán, ahogy a többi is, akivel eddig dolgom volt. A női mentorok, miután a lelkekkel folytatott teremtő erő kiszívta belőlük a termékenységüket, mintha kiszikkadtak volna. Olyan értéktelenné váltak, amilyennek érezték is magukat. 

A megvetés fintora akaratlanul kiül az arcomra. Megdöbbenésemre érzéseim tükörképre találnak benne. 

– A Teremtő nem viseli a hibákat – felel színtelen hangon. 

Mesterien elegyítette a dorgálást és az önvádat. Ez a mondat mindkettőnknek szólt. 

– Így van. Nagy árat fizethetünk érte, mindazonáltal… – erősködök. – Nem az ő szolgájaként kérdem, hanem mint… 

Nem jut eszembe semmi, mert csak ebben a titulusban létezek mindenki számára. Csupán egy végrehajtó vagyok. 

Másik oldalról közelítem meg a témát: 

– Csak érdekelne. Látott-e már olyan lelket, amely… 

– Elhasználódott? 

– Emlékezett. Megőrzött valamit az előző életéből. 

Ha lehetséges, a nő alabástrom bőre még fehérebbre vált, a keze megremeg. Úgy tűnik, érdeklődésemet személyes sérelemnek vette, azt hiszi, őt kritizálom. 

– Nem! – vágja rá harciasan. 

Ebben a pillanatban élőnek látom. Felfedezem a robotmunka által elhalványult személyiség igazi arcát. Ez a meglepetés mosolyt csal az arcomra, ami az asszonyban még hevesebb ellenállást gerjeszt. 

– Folytatnám a munkám – veti oda, átnéz rajtam. 

Engedelmesen meghajlok előtte, majd félreállok az útjából. Köpenyem velem együtt lendül, de a tekintetem nem téveszti célját: a nőt követi, aki a két világ között húzódó hídhoz sétál a lángokban fürösztött lélekkel. 

Ez a keskeny híd az egyetlen hely, ahonnan láthatom mind a két világot. Nincs mennyország, nincs pokol, csak két párhuzamos dimenziósík. Aki az egyikben meghal, a másikban születik újjá. A törvényeink alapját ez képezi: amit jobboldalról hozok, azt csak baloldalon engedhetjük ismét szabadjára. Az egyensúlyt fenn kell tartani. 

Lepillantok azon az oldalon, ahol a nő megállt, majd elillant kezei közül a lélek. 

A kolostor falain kívül az élet magas fordulatszámon pörög, gyorsított felvételnek tetszik innen. A híd felett belóg pár faág, lenge szellő lengeti, igaz, mint egy hangtompítón keresztül, de behallatszik az utca nyüzsgése is: autódudák harsannak, halandók társalognak, elektronikus eszközök monoton nesze sistereg. Naphosszat képes vagyok itt ácsorogni, és nézni, ahogy a kint élők zaklatott gyorsaságban élik az életüket: világra jönnek, búsulnak, vigadnak, gyermeket nemzenek, végül a másvilágra szenderülnek. 

Csecsemősírás szakítja félbe merengésemet: istápoltam újból megszületett. 

A fehérnép mihelyt megbizonyosodik arról, hogy a munkáját tökéletesen végrehajtotta, visszafordul felém, majd elviharzik mellettem. Megbolygattam szegény párát, és engem lep meg a legjobban, hogy ez kifejezetten a kedvemre van. Felhorgadt vágyamat bármikor csillapíthatnám az alantas szükségletekre teremtett szajháinkkal, de az túl egyszerű lenne, inkább visszamegyek az emberek közé. Ezúttal oda, ahol a leányt lelem fel. 

¤¤¤ 

Az ablakhoz sétálok. Szeretek szemlélődni, így olyan helyet választok, ahonnan szép kilátás fogad. 

A mezítelen nő nyöszörög mögöttem, az ágyon fekszik, nyughatatlan álmot hoztam a fejére. Még vékony izzadságréteg fedi bőrét az aktusról árulkodó mementóként, hamarost ez is eltűnik, holnapra pedig a velem töltött mámor már csak egy erotikus káprázat, vagy lidércnyomás lenyomataként marad meg elméjében. 

Holdkóros, alvajáró, démonok által megszállt emberek, ezek mind a mentorok művei. Talán éppen az enyém. A kolostorban csak fegyelem és karót nyelt fajtársak várnak, ám itt bármit megtehetek. Úgy hajthatom igába a halandókat, ahogy úri kedvem tartja. 

Figyelmem visszaterelem az éjszakába, a szomszéd épület egyik ablakára, ahol egy lány játszik a szobájában. Gyermek még, tízéves forma, viszont látom benne szunnyadó nőt és a letűnt korok asszonyait is. 

A látogatást öt év múlva megismételem. 

Tíz évre rá is újra megjelenek. 

Ő nem ismer fel, nem is lát, ehhez nincs tehetsége és talán jobb is így. 

Nem maradt kétségem. Vannak hibák az újjászületés gépezetében, a lényük egy része velük marad örökre, most már bizonyos. Bár a külcsín megváltozik, gesztusai, mozdulatai, reakciói mégis ugyanazt mesélik nekem: létezik kapcsolódás az aktuális és régi életek között. Még a tisztító tűz sem irthatja ki, amit egyszer már megírtak. 

¤¤¤ 

A kolostor változatlanságába a híd pezsgése visz életet. Céltalan létem javát itt töltöm. 

Megrögzötté váltam, pontosan, mint a fiú, akit tizenöt éve hoztam vissza a halálból. Visszatér a padra, ahol korábban a lány ült, meglátogatja az utcákat, a tájakat, ahol évtizedekkel korábban a lány járt. Átsétálok a híd másik oldalára, letekintek és látom, a lány annál a tónál bolyong, ahol évekkel korábban a fiú, arra az egyetemre jár, ahol a fiú is tanult. Tudattalanul is keresik egymást és önhibájukon kívül minduntalan elkerülik, mivel másik síkban léteznek. Vagy ha egyszerre egy helyen is éltek egy korábbi életükben, hatvan-hetven év korkülönbség és betegségek roggyasztó terhe ékelődött közéjük, majd a jól ismert halál elvitte azt, amelyik már túl sokat tapasztalt abban a létében. 

Ezer meg ezer esztendő. Számolatlan idő telt el, mióta követem ezt a kettőt. Imádom a betanult sémáikat, a nemes egyszerűségüket, ám gyűlölöm is őket, mert függőjüké váltam. Már nem emlékszem, mi hagyott ilyen elviselhetetlenül mély nyomot bennem a legelső életük folyamán. Akkor egy párt alkottak, akár a bibliai Ádám és Éva. Bár még alig uralták a tüzet, a szerelem lángjai hajtották őket. Bár még a kerék felfedezése előtt álltak, de kapcsolatuk gördülékenyen haladt a családalapításon a férfi korai elhalálozásáig. 

A férfi korai elhalálozásáig… 

– Mióta az eszemet tudom, csak ez a két lélek – szólal meg mellőlem a jól ismert szoprán. – Másokat nem is hoz. A többi mentor nem válogat és nem vár évtizedeket a vadászatra. 

Még sosem szólított meg – merengek. 

Felettem áll, én törökülésből pillantok fel rá. Elsőként az ujjain akad meg a tekintetem, amelyeket hol vörössé, hol feketévé színezett a tisztító tűz, a kézfején hólyagok és sebek sorakoznak. Talán behegedhetne, el is tűnhetne, ha pár napig pihenni hagyná a megkínzott hámot. Tekintetem feljebb vándorol: a hajának vége megperzselt, arcának jobb oldalán a szempilla és a szemöldök hiányzik. Az évezredek nem kímélték őt. Vagy pár év alatt történt ekkorra változás? 

– Nem unja? 

– Tudni akarom, mi lesz a sorsuk végül – kászálódok talpra. – Találkozhatnak valaha? – támaszkodok a korlátnak, lopva oldalra sandítok rá. 

– Mi az, hogy végül? Nem létezik olyan, hogy sors – nyilatkoztatja ki a nő, majd pengevékonnyá préselődnek az ajkai. – Ők csak hangyák, a létüknek annyiban van értelme, hogy… 

– Akkor úgy ön a királynőjük. 

Zavartan mustrál, majd elfordul, csöndbe burkolózik. Lefogadnám, hogy ismét iróniának vélte szavaim, pedig ezúttal bóknak szántam. Újra nekilendülök: 

– Ön teremtette őket, ön viseli gondjukat – magyarázom. – Tulajdonképpen az édesanyjuk. 

– Az első kettőt a Teremtő alkotta. Én csupán lemásoltam az újabbakat, aztán megtisztítom őket a múlt mocskától újra és újra. 

Hiába dicsőítettem az érdemeit, hiába emeltem ki a szerepét, ő meg se rebben. Szeretném kiemelni a szürkeségből, amibe ő is beleszürkült, próbáltam már nem egyszer. Lepergett róla, mint a nedves falról a vakolat. 

Fájdalmam gunyoros mosollyal leplezem. 

Ellököm magam a rácstól. Elé lépek, szembe vele. Nem emeli rám a tekintetét, a szemét már percekkel ezelőtt lesütötte, érintésemre sem rezzen. Ismét magára öltötte az alázat köntösét, mert alacsonyrendű tőlem, nem akar bajba kerülni. Ezzel úgy felszítja haragomat ez a frigid fehérnép, hogy legszívesebben leköpném. Nem ártani szeretnék neki, nem az undoromat kifejezni, csak a dac dagad egyre terebélyesebbre keblemben. Olyat vágynék tenni, amitől meghökken, vagy felháborodik. 

Elhátrálok. Esélytelen, hiszen csak a behódolás és rettegés útját ismeri. 

Aztán egy csodás ötletem támad! Bizonyítékot szolgáltatok neki, hogy verejtékes munkája értékes, hátha ettől visszatérnek belé a kikopott érzelmek. 

¤¤¤ 

Tudom, hol találom a lányt. Későn ért véget az egyetemi órája, így mire a nyomába eredek, a nappalt már bekebelezte az éjszaka feneketlen bendője. Miközben követem kiszemeltem, a gyér közvilágításban beleolvadok a fák társasházakra vetett árnyékába. A hó is szitálni kezd, az ablakpárkányokra és a betonjárdákra vékony hóréteg rakódik. Ebben a pillanatban ez a világ megtévesztésig hasonlatos a purgatóriumra jellemző egyszerű, kétpólusú léttel. Nem léteznek színek, csak a fehér és a fekete. 

Élők előtt nem jelenhetek meg, egy szót sem válhatnék vele, hivatalból csak a csendes megfigyelő szerepét ölthetem magamra. Talán az évezredeket áthidaló nyomozásommal is már túl messze merészkedtem. Ökölbe szorul a gyomrom. Elbizonytalanodok, kezdem úgy hinni, hogy a tervem nem érheti el a célját. Talán feleslegesen kockáztatom a rangom. 

– Ugyan mit számít egy élet, ha nagyobb érdeket szolgál? – teszem fel a kérdést önmagamnak, bár még fogalmam sincs, kinek az életét siratom idejekorán. 

Megrázom magam, láthatóvá válok, majd gyorsabb iramra kapcsolok. Beérem a lányt. Mellette haladok, röpke pillantást vet rám. Biztos lát bennem valami furcsát. Minden halandó szem különösnek talál minket, hiszen albínók vagyunk és hegyes fülűek, mint a tündék. 

Minden történetnek van valós alapja, legyen az rémhistória, vagy tündérmese. 

Barátságosan a lányra mosolygok, ő tétován viszonozza, majd belököm a szemetes konténerek közé. Halkat sikkan, de ideje sincs segítségért ordítani, mert a torkánál fogva ragadom meg. Mélyen a szemébe nézek: 

– Meg fogod köszönni – mormolom neki. 

Ujjaim a nyakára fonódnak, szorításom egyre erőteljesebbé válik. A lány arca elfehéredik, majd kék lesz, szeme kidülled, mégsem a fulladás öli meg, hanem, hogy több csigolyája és a légcsöve is feladja a szolgálatot, kat-kat-kat, összeroppannak kezem satujában. A mi fajunkat nehéz elpusztítani, ezért bár tudom, hogy az emberi lét törékenyebb, biztosra játszok. Karmaim nyomán vér serken, vörösre festi a kézfejem. Gégéjét kikapom, a porhüvely pedig élettelenül csuklik össze előttem a földön. 

Fél perc volt az egész. 

Lelke kiszivárog a fogai közül, szökni akar, de még időben begyűjtöm. Az erőszakos halált halt szellemek olykor évekig ragaszkodnak a saját síkjukhoz, nehéz becserkészni őket. Nem engedhettem meglógni, hiszen ő a bizonyítékom. 

Mikor minden egyes részecskéje a tenyeremben pihen, elégedetten lépek át a kolostor nyomasztó csarnokába. A perverz izgalom hatására egész testemben megremegek. 

¤¤¤ 

A nő már vár odaát. A hídról mindent látott. 

Rávigyorgok, majd vértől csatakos kézzel átnyújtom neki a szikrázó lelket, amit még alig szennyezett be az élet. Szinte makulátlanul ragyog, csak egy-két apró szürke folt pettyezi. A mentor asszony hatalmasra tágult szemmel mered rám, teste mozdulatlanságba merevedik, ahogy kitárt tenyerébe belehelyezem a lelket. Macska vagyok, aki etetni kívánja a gazdáját. Hívő vagyok, aki áldozatot kínál istennőjének. 

– Mit tett? – rebegi. 

– Megmutatom, hogy igenis van értelme! Mindegyik léleknek van egy magja, egy személyisége, amit semmivel sem törölhetünk ki. 

– Hogyan? – kérdezte, majd szabad kezével gyorsan a szájára csapott. – Ezért a Teremtő elmarasztalja majd nagyon, nagyon... nem avatkozhatunk bele az életükbe és a legkevésbé sem ölhetjük meg őket. Nem változtathatjuk meg a... 

– A sorsukat? – csenem ki az utolsó szót az ajkai közül. 

Őrület, színtiszta őrület, mégis önelégültség fog el, amikor elhallgat. Rájön, önmagát hazudtolja meg ezzel a gondolatával. Ők nem pusztán kísérleti patkányok, halálokon átívelő életútjuk van, amely tart valahová. 

A reszkető lelket nézi, pillantását mélységes fájdalom itatja át, majd a purgatórium tűzéhez sétál vele. Nem követem, de feszülten figyelem minden rezdülését. Gépiesen hajtja végre az előírt mozdulatsort. Kiírtja a lélekből az arcom emlékét, a halál fájdalmát, új reményt nyújt neki. 

A lángokban pirított szellemmel visszavonul hozzám, majd kimegy a hídra. Utána eredek. 

Az egyensúlyt fenn kell tartani. Elfordul a világtól, amiben meggyilkoltam a lányt, a másik oldal felé fordul, majd hagyja, hogy a lélek kiszökkenjen az ujjai közül és elillanjon a levegőben. 

– Ezt akarta, nem? – kérdi vádlón. 

Csecsemősírás harsan. Sikerült. A lány végre hazajutott, ahhoz, akit egykor szeretet és hamarosan újból szerethet. 

A nő gondterhelten pillant a tünemény után, majd rám emeli tekintetét. A szivárványhártyája ezúttal tompa és hideg. Képtelen vagyok eldönteni, hogy az irántam érzett megvetés, vagy a szomorúság fakította így ki. Szemének bogara végül magának követeli az arany gyűrűt is, a kitágult pupilla sötétjében pedig látom, hogy a hátam mögött ketten közelítenek. 

A Teremtő előtt semmi sem marad titokban. 

Két erős marok megragad, majd elrángat, de nem eresztem el a női mentor látványát. A kevesek egyikét, aki tűri a megalázást, a monotóniát, elvisel minket, a kaszásokat, akik szabadon portyázhatnak a világban, míg ő itt sorvad el a kolostor gyomrában. Adni akartam neki valamit, ami odakintről származik és más, mint amit a többi mentor nyújthat számára. Ez nem sikerült. 

Nem viszonozza a tekintetem, a távolba mered, talán engem hibáztat. Összetörtem az eddig masszívan álló hiedelmeit. 

¤¤¤ 

A kolostorban minden döntés évekbe, évtizedekbe kerül. Kint a halandók mihozzánk képest fékeveszett iramban élik mindennapjaikat, itt bent viszont mozdulatlanságba kövült minden. A cellákban még lassan hömpölyög az idő folyama, szinte már meg is feledkezek azokról az évezredekről, amiket szabadon és aktívan töltöttem. Meg, hiszen legbelül már rég meghaltam. Az a két kis emberi lény széjjelzúzta az ideáimat és rögeszmésé tett. Én bolond pedig meg akartam mutatnak másnak is az igazságot. 

Végül elítéltetek, kivégzésem napján viszont lehet egy utolsó kívánságom. A hídon akarok meghalni. Kivezetnek rá. A legelső, hogy felkutatom őket, érzem lelkeik rezdülését, ösztönösen rájuk hangolódok. Olvasok bennük: a lány leérettségizett, a fiú már középkorú férfivé cseperedett, de a tavat megtalálták. Most is ott állnak a partján. Táncukat évszázadokig szinkronban járták, de ma végre partnerre leltek egymásban. 

Mosoly terül szét az arcomon. 

Oda terelte őket egy ősi, primitív érzelem, amit nem törölhetnek ki. Se ember, se mentor, se a láng. Amíg létezik ez a belső indíttatás, nem árthat nekik senki, ezzel szemben én, a halhatatlan, perceken belül megsemmisülök ugyanattól a tűztől és nem marad utánam semmi. Számomra nincs új esély. 

Mentor társaim összegyűlnek a lángcsóvák fényében, a kivégzésemet várják. Engem néznek, mintha egyetlen tudat irányítaná a tekintetüket. Bárgyún és értetlenül bámulnak, mint a birkák. Csak egyetlen értelmes tekintet világlik ki közülük, tulajdonosa ennyit tátog felém: 

– Megérte? 

Hátul áll, a férfiak csaknem eltakarják, de tökéletesen látom őt. Szinte ragyog közöttük. 

– Meg – felelem és bólintok, hogy biztosan értse. 

Tébolyult vigyor ül az arcomon, a nő szemén viszont rettegés és aggodalom suhan át. Egy könnycsepp indul útjára lelkének tükréből. Engem sirat. Szomorúság mételyezi, engem mégis öröm jár át. Ajka keserű mosolyba rándul, az érzelmek tárháza tárul elém. Feltámasztottam, lerántottam róla az érzéketlenség maszkját: végre igazán él! 

Az elméletem tán a mentorokra is érvényes: nem létezik olyan, hogy tisztalappal. Mindig marad belőlünk valami.