Januári újratervezés

A január sok tekintetben vízválasztó. Janus istenről kapta a nevét ez a hónap, a kétarcú istenről, aki egyik arcával a múltba, másikkal a jövőbe tekint. Ezt a két momentumot akarom én is megragadni ebben a bejegyzésemben. Azt a két jelenséget, amin az emberek többségében keresztülesnek az újév elején. És igen, ezeken én is átmentem, van, amit még jelenleg is érzek.

1. Tisztalappal újrakezdeni

Elbúcsúzunk az előző esztendőtől, és rengeteg új lehetőség szakad a nyakunkba. A lehetőség, az újrakezdés nagy lendületet is adhat, de nagy teher is lehet. Újrakezdeni, megtervezni az évet nem kis feladat. Kihívás. December 31-én nagy ígéreteket és vágyakat fogalmazunk meg, tele vagyunk reménnyel, de amikor elsején kinyitjuk a  szemünket, ugyanazt érezzük, mint bármely másik nap. Nem történik csoda. Azért, hogy az újévi kívánság valóra váljon, nekünk kell tenni. Akinek erős az elhatározása, az rögtön nekivág, nem gondolja túl, lépésről lépésre egyre előrébb jut, aki kevésbe elszánt, vagy csak hasára csapva tette meg a fogadalmát, annak többlet energiát kellene mozgósítani ahhoz, hogy lépjen. Mindig van kifogás: rossz az idő, majd tavasszal, nekem úgysem menne, majd jövőre. A halogatás nem megoldás. A halogatás rövid úton csökkenti a szorongást, ám hosszútávon nem nekünk kedvez.

Az űr, a lehetőség, amit nekünk kell tartalommal megtölteni, szorongást generál. Az ember megijed, ha ekkor feladat előtt áll. De csak úgy győzhetjük le ezt a hatalmas szorongásmumust, ha szembeszállunk vele. Nem kell rögtön a legnagyobb, legrémítőbb szörnyet legyőznünk. Lehetetlen is. Ha több démonunk van, keressük meg a legkisebb, legkevesebb erőt igénylő példányt, és azzal küzdjünk meg.

Csak lépésről lépésre.

Minden egyes kis győzelem, újabb erőt ad és önbizalmat ad. Így mindig erősebben és energikusabban ugorhatunk neki a következő delikvensnek. A végén pedig már olyan gyakorlottak leszünk, hogy az elején gigantikusnak tűnő főgonoszt már csak olyannak fogjuk látni, mint elődeit. Erősebben és határozottabban állhatunk elé, és már nem is lesz annyira ijesztő. Rutinosan győzelmet aratunk.

2. Elgyászolni a régit

Amikor csak az űrt meg a töménytelen teendőt látjuk magunk előtt, gyakran a múltba menekülünk. Ha az előző év jó volt, akkor jó elveszni benne és félünk, hogy az idei ennél csak rosszabb lehet. Ha a tavalyi pocsék volt, azt hihetjük, az új év sem tartogat számunkra semmi jót. Így vagy úgy, de megfeneklünk.
Ahogy fentebb kifejtettem, nehéz tisztalappal indulni, de ha a múltba temetkezünk, az biztos, hogy nem visz előre. Ilyenkor jót tesz egy új kezdet, de ezt nehéz még elképzelni is, amikor úgy érezzük, hogy nyakig vagyunk a kakiban. Ilyenkor könnyen rááll az ember arra, hogy a körülményekben keresse a hibát és a negatívumokra fókuszáljon. Nem szabad a hibásokat, a külső körülményeket figyelni, mert minden lehet más, csak rajtunk múlik. Ami pedig nem rajtunk múlik, az nem a mi hibánk. Azzal nem tudunk mit kezdeni. Azt el kell engedni. Kibeszélhetjük, kiírhatjuk magunkból a keserűséget, majd kereshetünk egy másik megoldást.
Ez egy folyamat nem megy egyik pillanatról a másikra, de érdemes arra törekedni, hogy meglássuk a jót, a lehetőséget egy lezárást követően. 

A saját példámon szeretném ezt szemléltetni
(Na jó, nem szeretném, de muszáj kiírnom magamból. Ez az én megküzdésem.)

A Colorcom Kiadó megszüntette a szerződésemet. Tulajdonképpen a kiadó mögött álló nyomda teljes mértékben le akarja építeni a könyvkiadást szépen fokozatosan, de az én szempontomból ez nem változtat semmit, hogy csak velem van a baj, vagy ez egy mindenkire érvényes probléma. A lényeg, hogy így már a regényeim többé nem lesznek forgalomban.

Nem direkt, de a mai napig elhúztam, hogy lezárjuk a szerződést. Sok minden közbejött, de a háttérben ott lappangott az, hogy nehéz elgyászolni azt, ami volt. De szinte ezzel egy időben érkezett a hír a Keep it Light Kiadótól, hogy nekik megtetszett a hozzájuk beküldött kéziratom, esélyem van a kiadásra.

És ezzel meg is békéltem. A sors az egyik oldalon elvesz, a másikon ad valamit.

Ekkor felfigyeltem rá, hogy a Lendület Magazin, ahol heti rendszerességgel jelennek meg cikkeim, amiben aktívan részt veszek és publikálok, nem működik megfelelően. Nem tudtam betölteni az oldalt, nem tudtam cikket felszerkeszteni. Nem oldódott meg a probléma, a főszerkesztő is feladni készült a küzdelmet, mert rendszeresen adódtak technikai problémák, amibe belefáradt. 

Aztán január elején kiderült az is, hogy a Keep it Light-nak nincs elég tőkéje, így esik a kútba minden. Ez kiütött pár napra. És nem csak azért, mert az Entrópia Ura tovább várja a nagy lehetőségét, hanem azért is, mert már többször jártam így: visszajeleztek arról, hogy az írásomat megjelentetnék, de végül mégsem került sor a publikálásra, mert nincs pénz, nem tudnak megállapodni a kiadóval. Újra ugyanabba a csapdába estem. Ismét bolond módon reménykedni kezdtem. Szóval el kellett gyászolni a lehetőségekben gazdag előző évet, amikor azt hittem, 2020-ban minden jóra fordul és megváltozik.

Új lap. Kezdjük elölről.

Felmértem a lehetőségeimet, az elbukott pályázatokat, a nem reagáló kiadókat, az elvégzett íróiskolákat, az eddig az írásba ölt energiáimat. Dönthettem volna úgy, hogy ez a sok pofon a földre terít és nincs kilátásom már semmire sem. Pár napig így is éreztem. Ahogy az egyik szakdolgozatomban is végére jártam, az írók, a művészi beállítódású emberek érzékenyebbek, én is az vagyok. Ám rugalmasabbak is!

Utána újra elindultak a hétköznapok, újra munkába álltam, újra láttam az új és friss kiírásokat, újra elővettem régi írásaimat és javítottam, bétáztattam, új ötleteken agyaltam. A Lendület Magazinnal kapcsolatban meggyőztem a főszerkesztőt, hogy van értelme, hogy sok a új és lelkes szerkesztőnk, hogy én is szívesen írok az oldalra. És hetekbe telt, de lett megoldás. Csak dolgozni és tenni kellett érte. Újra működik.

Új kiadót még nem találtam, de azt sem adom fel.

Ez mindig így lesz. Az élet hullámvasút és csak mi dönthetjük el, hogy rettegéssel, lemondással, vagy lelkesedéssel vágunk bele egy újabb körbe. Ki is szállhatunk, de ez a mi döntésünk. Akkor vége, mert más ritkán lép helyettünk. Mi nem tettünk semmit, mi ültünk a kispadon. De ha beszállsz, akkor legalább elmondhatod magadról, hogy tettél, dolgoztál a célodért, hogy nem rajtad múlt, ami történt. Kitartottál. A kitartás pedig nagyon nagy erény. Főleg a mai világban.