Ég és föld között. Felmászol önerőből, vagy lógsz még egy darabig?

Függőség. Ez egy nehéz téma, hiszen mindenkit érint. Legyen az barát, szülő, gyermek, tanár, diák, munkáltató vagy alkalmazott, mi mind függőségben élünk egymástól. 

A közhelyes társas lények vagyunk kijelentés maximálisan igaz ránk, és ha nem kapjuk meg az emberektől az odafigyelést, törődést, szeretetet, másként kompenzáljuk. Ekkor jönnek a pótcselekvések meg káros szenvedélyek, mint az alkohol, a drog, meg a játékfüggőség, illetve az olyan betegségek meg zavarok, amelyek beskatulyáznak és elhatárolnak minket másoktól. Ez mind pótol valamit, vagy jelzi valami hiányát. Ám vannak jóféle függőségek, amikor adunk, meg kapunk is, ilyen a szerelem példának okáért, amikor szivárványt hányunk a rózsaszín égboltra, miközben szökdécselünk szívünk választottjával. Az endorfinok vicces népségek, viccessé tesznek minket is. A lényeg, hogy tartozzunk valakihez, vagy valahová. Nem szeretünk elveszni.

Lehet, bennem elromlott valami, az életem során állítódott át egy kapcsoló, vagy genetikusan selejtes szériába tartozom, de nekem tetszik, így érzem jól magam, szeretem szabadon úszni, néha árral szemben, olykor önkínzó üzemmódban, máskor meg csak úgy sodródni. Ne evezzünk túl messzire, maradjunk az önmegvalósításnál meg az önkifejezésnél, egy kis csípet jutalomfüggőséggel megspékelve. Mert ugyebár, ez a blog inkább az írásról meg az alkotásról szól, így vetítsük le ezt az esetet az írói ambíciókra: nem szeretek kizárólagosan egy csoporthoz tartozni, úgy érzem jól magam, ha definiálhatatlan vagyok, vagy legalábbis nem elég pár szó ahhoz, hogy leírják, miféle lennék. Ha kizárólagosan egy csoporthoz, alkotókörhöz tartoznék, az rám nyomná a bélyegét, akaratlanul vagy szándékosan, de olyan hatások érnének, ami egyetlen irányba visz engem. Nem akarom, hogy megmondják, milyen legyek, mit tegyek, hogy a számba rágjanak dolgokat. Szeretek saját erőmből tanulni, tapasztalni. Persze, az, aki olyan helyre keveredik, ami tökéletesen az övé, amit a magáénak érez, akkor ez nem kötelesség meg izzadságszagú, rohadt szerencséje van. Nem akarok senkit sem lebeszélni ilyesmiről, nem irigylem más boldogságát. Annyit tudok, hogy nekem nem lesz ilyen, sőt nem is létezik. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogadok el tanácsokat! Nem ám! Sőt egyenesen féláll a szőr a hátamon azoktól az oldalaktól, ahol csak egymás méltatják, meg magasztalják. ott valóban nem lehet fejlődni. Én mindenkit meghallgatok, szeretek építő kritikát kapni, filozni, önmonitorozni, megrágni a szavakat, a miérteket. Megszűröm az információt és mivel nem tartozom elszámolással senkinek sem, azt fogadom el, amit be tudok építeni magamba, amitől a saját hangom megmarad, maximum tisztábban szól. Több helyről csipegetek, innen egy keveset, onnan is jöhet, az meg nagyon tetszik, veszek egy marokkal, de nem szeretem a dogmatikus játszmákat, ezért sem csatlakoztam egy olyan iskolához, vagy körhöz sem, ahol belém verik azt, ami az ő igazságuk. Lehet, hogy ez nem tesz jót az előremenetelemnek, de legalább nem adom el a lelkem. 

És ha már így jól elkanyarodtam, mert az én fejemben minden kapcsolatban áll mindennel, holisztikus a világ és annak minden szereplője, térjünk vissza arra, amiről eredetileg szövegelni akartam. Az elmúlt időszakban írtam nem egyet, nem kettőt, hanem három novellát is. Mindet pályázatra, mert megtetszettek a témák és bár a történelem nem az én terepem, sosem vagyok rest nyitni vagy beleásni magam olyan dolgokba, amik eddig még rejtélyek voltak számomra, addig-addig, míg nem találok olyasmit, ami megfog. Sikerült is, az írások megszülettek, kettőt már el is küldtem. Most meg rágom a körmöm. Miért is? Mert a hangulatom attól függ, hogy éppen mit válaszolnak. vagy egyáltalán válaszolnak-e, hiszen még egyik sem jelezte, hogy megkapta volna a levelem, illetve szabályosnak találta-e a jelentkezésem. Szóval függő helyzetbe kerültem, mert fontosak számomra ezek a pályázatok. Ember vagyok, ez elkerülhetetlen, meg kell méretnem magam, hogy tudjam, mennyit érek. Hiába nem jó, meg nem szeretek várakozni. Izgalmas évnek állok elébe, vár rám két gyakornokság, egy szakdolgozat, egy vizsgaremek meg egy portfólió... én pedig csak állok és nézek. Ihaj. Függők én elég dologtól a grafomániámon kívül is, nem kell ide még egy száj, aki megmondja, mit csináljak. 

Tehát függő vagyok, mint bárki más, csak olykor engedélyezek magamnak egy kis szabadságot. Próbálkozni szabad, sőt kötelező!