A táltosok öröksége II. - Alkonyati Vadász

Már rég osztottam meg készülődő regényeimből részletet, így most annak örömére, hogy elkészült egy borítótervem (nem nagy dolog, csak tegnap rám jött a rajzolgathatnék), gondoltam, folytatom ezt a szokást. Ha nem tudnád miről van szó, akkor a címkék közül kukkants rá a regény vagy regényrészlet címűekre és máris olvashatsz egy-kettőt. A jelenlegi regény egy sorozatom második kötete (lesz esetleg, valamikor, ha kikerül nyomtatásba), amit 2010-ben fejeztem be, azóta párszor átjavítgattam. A négy részesre tervezett sorozat leginkább az urban fantasy-ra hajaz, de vannak benne horror és romantikus jelenetek is. Az elsőhöz már írtam fülszöveget és közzétettem belőle részleteket. 

Egy kis helyben rittyentet fülszöveg az Alkonyati Vadászhoz:

Szonjának menekülnie kell a tragikus éjszaka után, így egy új városban kezdi elölről az életét, míg Lotár csatlakozik a Fejvadászok Szövetségéhez, behódolva a Hiúz Klán akaratának és elfogadva a sorsot, ami minden fejvadász sajátja. Ám ez csak a látszat. A fiatal harcos a meghunyászkodó, szolgálatkész álarcja mögött módszeresen végzi ki néhai klánja ellenségeit megteremtve egy mítosz újjáéledését: a szellemhordozók világában mindenki a rettegett Alkonyati Vadász újabb felbukkanásaitól tart. 

A történet két szálon fut: míg Szonja ráébred származására és megismerkedik az Oroszlánnal, aki hűséges mentorként vezeti át a természetfeletti ösvényére, addig Lotár kipusztult törzsét igyekszik feltámasztani, szövetségeseket gyűjtve és ellenségeket szerezve magának. 

Pergő események, új szereplők és egy világ, amibe eddig csak apróbb betekintést nyerhettünk. Az Alkonyati Vadász elől senki sem menekülhet!

Itt pedig íme, pár részlet nektek:

1. részlet:

A hó ragyogó fehér pólyába csomagolta a völgyet és a karácsony szelleme lengte körbe a tájat, még itt, a Szellemhordozók Világában is. December volt, a béke és szeretet hónapja. Még sosem lehetett ilyen szép fehér karácsonya a völgy népének.

Csípős téli szél süvített végig a pusztán, majd meglengette a magányos alak ezüstösen csillogó hajtincseit is, aki nosztalgiázva tekintett le a völgyben elterülő, fák rejtette, fenséges kastélyra. Állhatatosan szemlélődött egy hegyoldalból kiemelkedő sziklaoromról, miközben fekete palástja, melyet csaknem fehérre festett a hó, fel-fellibbent az orkánszerű hófúvásban.

Emlékek kavarogtak a lelkében. Már órák óta csak állt és várt, talán töprengett. Az arcát kikezdte a maró szél, de ügyet sem vetett rá, hiszen hamarosan nyoma sem lesz. A hátára borított lepel alól két kard markolata lógott ki a férfi tarkójánál. A pengék fénye emlékeztetett a fejvadász hajáéhoz és a hó terítette pusztáéhoz volt hasonlatos. Mindenhol ezüst, ezüst és ezüst…

A vár falai közül halk hangfoszlányként szűrődtek ki, több száz gyermek egyszerre énekelt. Vidám karácsonyi dalokat… - nem tennék, ha tudnák mi vár rájuk…

Egy estére meghitt családi idillt teremtett a hangulat, miközben szeretetteljes karácsonyi ajándékozás folyt… − Ostoba szokás. Képmutatás! A pogány világban nem létezik karácsony, ez egy emberi fertőzés, a kereszténység leprája!

Kedves dallamok, bugyuta rímek repkedtek, amelyek dühítették, és egyben szórakoztatták ezt a magányos lelket. A rendíthetetlen Kígyó törzs népe gyanútlanul ünnepelt a katlanból fenyegetően kimagasodó ódon kastélyban, amitől a váratlan vendég arca kárörvendőre fordult: az ellenség nevetségesen sebezhető. Ekkor szemében felvillant az eszelős megszállottság. Előrántotta két kardját, melyek suhanó hanggal szelték keresztbe a fagyos levegőt.

Ettől a perctől fogva az ünnepnek vége.

Dobbantott egyet a kősziklán, majd ahogy az éhes héja veti magát az áldozatára, belevetette magát a szurdokba.

Zuhant. Beleveszett a zúzmarás ágak rengetegébe.

Percekkel később az ének elhallgatott, kísérteties csönd támadt, amit valami százszorta rosszabb követett, ami kitöltötte a szurdok valamennyi szegletét: gyereksírás.

– Szajol! – üvöltötte a farkasfi. – Merre találom Szajolt? Nekem vele van dolgom - hörögte. Őrök és fejvadászok halma hevert előtte, de mindennek nem kellett volna megtörténnie, ha a klán vezére vállalná a felelősséget tetteiért.

Lotár továbbrobogott keresztül a kihalt várkerten, egyenesen a Kígyó fejedelem szállása felé tartott, már a palota folyosóját haladt, ám mielőtt beléphetett volna, halk surrogás ütötte meg a fülét. Egy férfi közeledett. A kőfalak visszaverték az alak lépteinek hangját, az örökösen nyákos termekre a téli hidegtől jéggé fagyott a pára, síkos és hideg lett a vár valamennyi szeglete. Az alkony sötétjében szinte minden alak egybeolvadt a palotában. A közelítő szellemhordozó egy hatalmas prémbe bugyolálta magát a fagy elől, hosszú, őszes haja hullámzott mellette, arca a pitonéra emlékeztetett. Domán fia nem gyakran találkozott nagybátyja tanácsadóival, de Szemerét rögvest felismerte. A férfi mindig is gyűlölte őt, már kölyökkorában is nem egyszer tervelt ki ármányt, hogy Lotárt eltegye láb alól. Mindhiába – vigyorodott el a fiú –, eddig sosem sikerült neki.

– Te féleszű vadbarom – sziszegte az öblös hangú férfi. – Hányszor fogsz még ezzel próbálkozni?

– Amíg célt nem érek – felelte Lotár, miközben figyelte az árny közeledését.

– Szajolt nem találod meg, a gazdáidnál vendégeskedik – nevetett fel szárazon. – Rendkívüli tanácskozás, vagy tudja a fene.

Szemere megigazította hatalmas, szőrös boáját, majd előhámozott egy aranyveretes vadászkést a bunda alól. Volt valami színpadias az egész jelenségében, amitől Lotár régebben berzenkedett, most valahogy komikusnak találta a sok tesztoszterontól túlfűtött harcos után.

– Zoárd olyan volt számomra… – morogta a férfi.

– Pontosan tudom, milyen volt – szaladt végig egy sanda mosoly a fiú arcán. – Hallottam pletykákat. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek? – vonta meg a vállát hetykén. – Az ösztönök gyakran erősebbek nálunk – terpeszbe állt, majd elővonta a kardját. – Tény, hogy sosem kedveltem sem őt, sem magát, de ennek semmi köze ahhoz, hogy mihez kezdtek egymással a hálószobában.

– Milyen bölcs, ifjú Farkas, milyen bölcs – hahotázott a Kígyó Fejvadászok Vezére, majd hátrasimította kósza tincseit. – Hogy a nagybátyád, Szajol babérjaira törsz, vagy bosszút kívánsz állni… Ne, ne válaszolj. Nem érdekel. Már a születésed napján át kellett volna lökni a másvilágba, mert míg élsz… Nézd meg, ismét hány holtat hagytál magad mögött! Nézd meg, te szerencsétlen! Te vagy fajunk lépfenéje.

Lotár egy pillanatra hagyta eluralkodni magán az agóniát. Mióta az eszét tudta, mindig is úgy vélte, nem érdemes az életre, mert azok, akik azt hitték, jobban értenek élet és halál titkaihoz, ezt beszélték a fejébe.

Toporgott, elővonta a másik kardját is, aztán csak figyelte, ahogy a holdfény végigszánkázik az éles penge ívén. Arcokat vélt rajta felfedezni, ismerősöket, családtagokat, majd végül megállapodott a tekintete az utolsón, aki a legtovább derengett a fémes felületen. A bátyja, Noah nézett vissza rá. Az erős és határozott, aki mindig helyrerázta Lotár kilengéseit. Ő azt mondta volna, hogy küzdjön, mert van miért: ígéretet tett az őseinek és ígéretet tett Ozorának is, hogy vigyáz a lányra. Meg kell óvnia Szonját és azt csak úgy teheti, ha minden akadályt elpusztít, ami közéjük áll.

– Unom a szócséplést, Szemere. Hogy ki méltó az életre, arról döntsenek a pengék! – mormolta, majd a tettek mezejére lépett.

Másnap hajnalra vörös színű hó lepte a vár megannyi szegletét, jelezvén, hogy az Alkonyati Vadász ismét lecsapott. A hidra három feje közül egy porba hullt.

2. részlet:

"Mikor már a látása teljesen kitisztult, észrevett két álldogáló alakot, akik a lángokat csodálták. Két fekete pacának tűntek az élénken világító lángnyelvek fényéhez képest. Az egyik mintha ősi örömtáncot járna… Bolond, mindig a bolond volt az a fiú!
Lotárt feszélyezte legyengült állapota, hiszen könnyedén végezhettek volna vele, emellett dühítette saját meggondolatlansága is. Csak magának köszönhette jelenlegi helyzetét, mert engedte, hogy elvonják a figyelmét! Megint hagyta magát az indulatai által vezetni. Pedig ezt az egyet tényleg megtanulhatta volna már! Egyébként is, mit akarnak tőle? Csak belezavartak, idióták!  

Teleszívta tüdejét levegővel és összeszedte minden erejét, hogy ismét nekigyürkőzhessen a talpra állással, ám mielőtt megpróbálhatta volna, a keze valami fémeshez ért. Döbbenten nézett le maga mellé a földre és sáros kezével egy puskagolyót emelt fel onnan. Ez lett volna a fejében? Vajon meddig lehetett benne, meddig fúródhatott be az agyába és egyáltalán… Még sosem volt lőtt sérülése, az egész olyan hihetetlennek tűnt számára. Egyszerűen csak kilökődött, majd beforrt a helye. Ismét megtapogatta a sérülést és már semmit nem érzett a tarkóján. Tűnődve forgatta ujjai között a lövedéket, majd elhajította, ne is lássa.  

Újra belenyilallt a fejébe és fájdalmában előre vetette az egész felsőtestét. Kibomlott haját csak ekkor vette észre, mert az arcába hullt. Ebből elég! – határozta el. Minden izmát megfeszítve feltápászkodott a földről és közben még arra is ügyelni próbált, hogy ne látsszon rajta, hogy ez mennyire nehezére esik. Nem láthatják, hogy gyenge, ha sejtik is. Arra már gondolni sem mert, hogy hogyan nézhetett ki. Véresen, sárosan, sápadtan… és most az eső is a nyakába szakad.  

Idegesen törölgette arcáról az esőcseppeket és közben szitkozódott. Ha ember lenne, már halott lenne… és mennyivel szívesebben lenne az…  

− Lotár! – ujjongott Aisa, ahogy megpillantotta Lotárt függőlegesben. A fiú haja a válláig ért, kócosan meg vértől és esőtől lucskosan lapult a nyakához, illetve a kulcscsontjára. – Na, végre! Azt hittem, hogy sosem kelsz már fel! – sietett felé. Ernakh csak lemaradva követte. – Egy órán keresztül mozdulatlanul hevertél… jól vagy? – A lábadozó gyanakodva nézett a lányra. Fogalma sem volt, hogy most ez őszinte aggodalom volt-e…
− Felőlem heverhettél volna még pár órát, úgyis már elintéztünk mindent – szólalt meg Aisa háta mögül Ernakh. – A kócerájt felgyújtottuk és még a szállítással sem kell bajlódnunk. A szemetek mind bent égnek. – Majd az egykori fogadóra fordította tekintetét. – Baromi, mint egy gigászi fáklya, vagy inkább máglya! – újra lenyomott egy idétlen táncfigurát vigyorogva.
− Miért jöttetek? – szegezte nekik a kérdést Lotár, mintha nem is hallotta volna az előtte elhangzottakat.
− Szépen állunk… - kapta fel a vizet Ernakh. – Fél éve még csak felém sem nézel, és ezt kapom!"

3. részlet:

"− Sok sikert fiúk! Kezdődjön a küzdelem! Ne feledjék, már csak egy perc a fogadások lezárásáig! – vonult ki a ketrecből bezárva maga mögött az ajtaját.

− Hé, ne! Én, nem! – futott az ajtóhoz Erik. – Hé, várjon!

A bajnok tűnődve figyelte őt a másik sarokból, de mikor Erik már a rácsot is elkezdte rázni, ellökte magát a ketrectől és elindult felé.

− Ember, nem kell így beszarni… - Erik ijedten megfordult és máris egy pofonba nézett bele. Épp, hogy megkapaszkodott a rácsba. – Kezdjük már, vagy mi lesz? – ropogtatta ki a nyakát a bajnok felé hatalmasodva.

− Nem szartam be! – rázta meg a fejét az újonc, hogy ismét helyre álljon minden odabent. – De ez egy félreértés! Az a barom…

− Nem érdekelnek a magánéleti problémáid. Ha itt vagy, küzdj is! – Majd közelebb lépett hozzá, hogy érezte a leheletét is. – Innen csak kétféleképp távozhatsz: győztesként vagy eszméletlenül.

− Nem lenne jó, ha elveszteném az eszméletemet, nem igaz? – vette fel a kesztyűt Erik, miközben kihúzta magát.

− Neked semmiképp.

A két kék szempár farkasszemet nézett egymással.

Erik elhatározása zálogául ledobta magáról a pólóját, hogy passzoljon a ketrecbunyóshoz. Érezte, hogy lapockáján az a bizonyos pont ismét felizzik. Gyengébben, de kitartóan. Nem volt más lehetősége, csak, mint múltkor a rabló ellen. Ökölbe szorította a kezét. Újra érezte, hogy képes lesz arra a hihetetlen gyorsaságra és erőre. Még mindig nem tudta, mi történik ilyenkor a testével, de újra kapóra jött ez a váratlan adomány. Főképp, mert felhúzta az ellenfele lekezelő viselkedése! Ez az alak megérdemli, hogy valaki jól helyben hagyja!

Megkezdődött a dominanciaharc..."

4. részlet

"Eszlár még beszélt, de Szonja már nem hallotta. A fiú körvonalait nézte a fáklyafénynél, amelyek mintha megváltoztak volna. A keze helyett egy mancs ragadta meg, de a sajátja is azzá alakult. Látta a kézfejet is, ám körülötte szellemképként lebegtek az állati végtagok. Hátrapillantott, ahol sólymok és lovak, kígyók és szarvasok ropták együtt a parketten. Embereknek tűntek, de körülöttük ott derengett a totemállatuk alakja is. 

Luca is biztos így lát bennünket – tűnődött el Szonja, aztán elhaladtak egy tükör mellett is és abban megpillantotta önmagát. A szellemkép sziluettje homályos volt, nem kivehető, vibrált. Olykor egy vadmacska vonásai bukkantak elő, amely átváltott hiúzéra, aztán juhászkutyáéra, később hópárducéra. A színe világos, majd sötétbarna lett, hol csíkos, hol foltos, az arca is hol kerek, hol hosszúkásnak tűnt, mintha még a totemje sem döntött volna arról, miféle. 

Eszlár kérdően hátrafordult, mire Szonja újonnan fedezte fel a fiú mogyoróbarna, macskás szemét, hatalmas sörényét és erőteljes állkapcsát. Az orra, akár egy macskáé, csak laposabb és szélesebb. Szonjának felrémlett az egyik kedvenc meséje: az oroszlánkirály, amelyből mintha Szimbát látta volna maga előtt. 

Szonja elmosolyodott, mert ekkor eszmélt rá, hogy találkoznia kellett ezzel a fiúval. Ha ő nincs, a személyiségének egy fontos darabjára sem talál rá. 

Visszapillantott a tükörbe. És ő lenne Nala? Nem egészen, valami zavarta a képet. 

Eszlár türelmesen várakozott, miközben a háttérben a fejvadász férfiak disznó vicceken röhögtek, könnyű félvér nők tekeregtek az asztaloknál, távolabb enyelgő párok borultak egymásba. 

– Tényleg egy oroszlán vagy – suttogta Szonja.
– Látsz?
– Igen – meredt rá. – Látlak. És őket is. Elképesztő! – szuszogja.
Az oroszlán elmosolyodott, a szeme csillogott, majd elfordult, és megint megszorította a kezét:
– Gyere – hívogatta, Szonja pedig követte őt az egyik sarokba. 

Az alkalmi zenészek új műbe kezdtek, a füst megszűnik, a sötét még sötétebbé válik. A fáklyák és gyertyák lángja ekkor fellobbant, Szonja bőre bizsergett a sok energiától, ami a szellemhordozókból áramlott. Korsója az asztalon pihent, ezért magához vette és kortyolt még belőle, mire újra életre kelt a dallam és érezte, hogy ez már nem a szenvedély, hanem a sóvárgás, a távolság és magány dala. Ez nem a beteljesedés, hanem az elszakadás. 

– Hamarosan záróra – jegyezte meg Eszlár. 

Szonja rápillant, de az a fiú alakja elmosódott. 

A bátorító, elfogadó szempár hirtelen átadta a helyét egy metsző pillantásnak. Egy kihívó, kék tekintetnek. Eszlár izmos, gyámolító alakja egy birtokló, tettre kész testhelyzetbe tornázza magát. 

Szonja megrészegülve veszi tudomásul, hogy Lotár ölt alakot előtte a lidérces derengésből. És egyenesen őt nézi. A tekintetében nincs több titok, nincsen ámítás, a nézése hívogatja lányt és egyértelműen hírül adja, hogy kívánja őt.
Lotár arcán féloldalas mosoly ül, haja már hosszabb, mióta utoljára látta, az az elszánt szempár pedig már érettebb férfit takart, de az érzés, az egy év alatt mit sem változott, sőt csak erősödött, csak nőtt… 

Szonját borzalmas hőség fojtogatta, szíve vadul kalapált reszkető mellkasában és bár tudta, hogy valószínűleg csak egy látomás, a drog hatása, vagy a zenéé, de elindult az Eszlár testét birtokul vevő szellemalak felé. Lotár erre elégedetten hátracsapta a fejét és lábát szétvetette. Vigyorgott és Szonja is, mert tudta, hogy az a dölyfős, acélkék tekintet minden mozdulatát követi. Kíváncsian, vággyal telve, lassan közeledett a fiú felé, csípője ringott az ütemre, ajka elnyílt, zavarában a hajával babrált, mégsem tudott ellenállni a hívásnak. 

Lehajolt Lotárhoz. Meg kellett kapaszkodnia, hogy bele ne szédüljön, tenyere a fiú combján hevert. Lotár nem tett semmit, csak figyelte őt, a szemét, a száját, hagyta, hogy a lány tegyen, amit csak akar. Nem irányított, kivárt.
Szonja keze feljebb csúszott az izmos lábon, mire a fiú nagy levegőt vett és zihálva fújta ki, mindeközben a lány tenyere továbbvándorolt, és büszke Farkas nyakán állapodott meg. Az ölébe helyezkedett, arcuk csak centikre volt egymástól, a fiú karja Szonja dereka köré fonódott. 

A félvér lány megérezte, hogy a vágy szinte fizikai fájdalmat okoz mindkettőjüknek, azért még közelebb bújt hozzá, hogy mellkasuk összesimuljon, és egy ritmusra járjon.
Az ajkuk már súrolta egymást, amikor Szonjának muszáj volt megtudnia, hogy nem csak a szeme káprázik: 

– Te nem lehetsz itt – rebegte elfúltan.
– Mindig itt vagyok veled – felelte az élethű derengés.
Szonja nem értette, de Lotár nem is hagyott neki lehetőséget, hogy megértse, a következő pillanatban szétoszlott az alakja és újra a szelíd Eszlár pillantott vissza rá döbbenten. Szonja hátrahőkölt.
– Nem ihatsz többet – nevetett fel zavartan az oroszlán. – Túlságosan is nyitott vagy a természetfelettire ilyen állapotban, ami veszélyes. Árthatnak is így neked. Míg nem tudod irányítani, felejtsd el.
Szonja nagyot nyelt, megrettent attól, hogy ennyire durván elbánt vele az elméje. Talán már azt is képtelen elválasztani egymástól, mi a képzelet és mi a valóság. Talán Eszlár sem létezik, talán ez a bár is kitaláció…
– Bocsáss meg… - szabadkozott.
– Nincs miért – simogatta meg a lány arcát, amitől Szonja megfeszült teste újra ellazult. Az érintés igazi volt. – Tudom, hogy van valaki más, hogy nem csak én élek a szívedben. Érzem, hogy gátol valami, de egy dolog… egyetlen egyszer hagyj legyek én is önző. Nem szeretek más ellen beszélni… de… Szonja, ha fontos lennél neki, ha nem csak játszadozna veled, akkor itt lenne melletted. Nem az én ölemben ülnél, hanem az övében. Mióta nem láttad?
– Tizenegy hónapja…
– Az hosszú idő. Meglátogathatott volna legalább egyszer-kétszer, ahogy én is tettem. De nem tette. Nincs itt. Valószínűleg nem lesz. Én viszont itt vagyok. Nem kötheted magad egy olyan ábrándhoz, aki nem törődik veled. Ne kínozd magad. Fiatal vagy, élj hát!
– Igazad van – sóhajtott, majd pislogott párat és hogy bepárásodott szemét elrejthesse.
– Nem várom, hogy odaadd magad, nem várhatom el, hiszen engem sem ismersz igazán, de ha te is érzed, amit én… csak egy töredékét… itt vagyok. 

– Igazad van – ismételte a lány, majd gondolkozás nélkül magához húzta a fiút és megcsókolta.