Könyvbemutató megvolt, dedikálás elmarad - a számomra

Katarzis. Röviden így lehet leírni a tegnapi napot. Miért is írok ilyen nagy szavakat? mert a Beteg voltam, meggyógyultam kötet könyvbemutatóján ücsörögtem. Sok-sok megható, néhol komor, olykor mókás történetet hallhattunk, sőt, sokan zokogásban törtek ki az őszinte és valós írások hatására. Esetenként olyan érzésem volt, mintha egy csoportterápiába csöppentem volna, hiszen sokan megtisztultak, megkönnyebbültek, teljesen kitárulkoztak. Érdekes, pátoszos élmény volt, mert egy olyan csoportdinamika alakult ki, egy olyan bensőséges hangulat, amit a Nyitott Műhelyből kilépve nem is érti az ember, hogy miért fogta el ott bent. 

Sajnos, kicsit elhúzódott az est és az én novellám a végére maradt, így a közönség és a szerzők nagy része már lassanként hazaaraszolt, mire sorra jutottam. A bátorságom még mindig nem került elő, így a személyes élményekből táplálkozó prózámat egy színésznő olvasta fel. Attól még jó élmény volt, annak ellenére a rivaldafényben még mindig irulok-pirulok, mint egy kiskamasz bakfis. 

Viszont a mai dedikálásra nem jutottam ki több okból sem. Valószínűleg ezekben a pillanatokban érhet véget egyébként is. Az egyik ok, hogy holnap vizsgázom, aztán be kellene hoznom a lemaradásom, a tegnapi felolvasóest több időt csent el az életemből, mint amit előre terveztem. A másik, hogy elszomorít ez az állapot. Mármint hogy a kis kiadók standjai csak úgy tudják megőrizni a helyüket, hogy a szerzőik ismerősei keresik fel a standokat és reklám meg marketing helyett így történik a dedikáció meg a biznisz. Nekem a vizsgaidőszak miatt egyáltalán nem maradt időm ismerősöket, családtagokat toborozni, hogy legalább páran velem jöjjenek, vagy elmenjenek megvásárolni egy-két példányt a frissen megjelenő kötetből. 

Tehát kimaradt a hőn áhított esemény az életemből, talán majd jövőre. Sajnos, minden évben ezt mondom, szóval nem reménykedek abban, hogy ez a dolog bekövetkezik egyhamar.