Regényrészlet és grafikák Lotárról

Mióta leállamvizsgáztam, jutott időm kiegészíteni, javítgatni "A táltosok öröksége" c. regénysorozatom történetét. Az elmúlt napokban készítettem egy új részletet az első könyvbe, a Négyekbe, hogy a főszereplőm, Lotár és az ikertestvére kapcsolatát jobban bemutathassam. Emellett rajzoltam is kettőt róluk. Most elhoztam ezeket nektek. (Ha érdekel a sorozat, itt az általam írt fülszöveg)

"Szlovákia, a Tátra erdeiben, Farkas Kastély

Megannyi karom kopogott a márvány padlón és gyanakodó szempárok lestek a szentély minden szegletéből, miközben szőrös, négylábú teremtmények sündörögtek mindenüvé. Lotár igyekezett nem törődni velük, úgy tenni, mintha láthatatlan lenne, mert ez tűnt a legkézenfekvőbb túlélési módnak. Lehajtott fejjel, összekulcsolt kezekkel állt egy fátyol mögött, mert azt mondták neki, várjon a szolgálókra, akik majd elkísérik a beavatási rítusra. Fogalma sem volt, miért ráncigálták ki az ágyból hajnalok hajnalán és miféle szertartást akarnak rajta elvégezni. Ő mindig csak elszenvedte a felnőttek szeszélyeit, de senki sem magyarázott meg neki semmit. Morcosan toporgott, minden apróbb zajra összerezzent, az előtte elhaladó magas, lengeöltözetben fel-lemasírozó szellemhordozók pedig a frászt hozták rá. Sosem látta ennyi fajtársát egy helyen, vagyis tulajdonképpen most járt először fent, ott, ahol mindenki más élt. Rémisztő volt hirtelen ez a nyüzsgés.
−Szia – köszönt Lotárra egy hasonszőrű kisfiú. Elhúzta az áttetsző függönyt, majd belépett mögé gondosan visszaegyengetve az anyagot. – Örülök, hogy látlak. Mostantól többet leszel köztünk? – kérdezte, ám Lotár makacsul a padlót bámulta, nem szokott hozzá, hogy kérdezgetik, meg egyébként se szerette, ha háborgatják.
Nem, ő nem örült az érkezőnek. Szajolon és édesanyján kívül nem sokan látogatták, amihez már hozzászokott. Utálta a szokatlan történéseket. Ez a gyerek pedig új volt a számára, nem hallotta még a hangját. Rossz.
Ekkor az idegen közelebb lépett:

– Tudtad, hogy ugyanúgy nézünk ki?
Lotár erre elfelejtette a dacot meg a lányos zavarát, majd felpillantott a jövevényre, aki a szakasztott mása volt valójában. Ekkor jött rá, igaz, hogy még nem beszélt ezzel a fiúval, de párszor látta már az édesanyja társaságában. Felmordult, szerette azt hinni, hogy az anyukája csak ő vele foglalkozik, ami természetesen nem így volt, de olyan jó lett volna. Morcosan odaböfögte a hasonmásnak:
−    Nem is hasonlítunk!
−    De! – ellenkezett a másik, nem értette ezt az ellenszenvet.
−   Nem! Neked pár árnyalttal sötétebb a bőröd, mert többet érte a napfény, testesebb is vagy, biztos mindig teletömnek kajával, a hajad meg olyan faszén színű, mintha eltüzelték volna. Szerintem képtelenség minket összetéveszteni – sorolta, mintha már évek óta megfogalmazódott volna benne, és valószínűleg ez volt a helyzet.
Noah csak figyelte, majd egyetértően bólintott.
−     Ám az letagadhatatlan, hogy a szüleink ugyanazok – fűzte hozzá szelíden.
−     Miért? Ki az apád? – faggatta a kisebb.
−     Ilyet kérdezni? – kerekedett el a fiú szeme. – Hát Domán, a Farkas Fejedelem!
−     Nekem nem ő – csapta fel az állát Lotár.
−     De ő – ingatta a fejét Noah, már sajnálta, hogy belekezdett a beszélgetésbe.
−     De nem! Engem Szajol nevel.
−     Persze, ez valóban így van, de ő nem az apukád. Ő a bácsikánk.
−     Apa utál – fújtatott Lotár. Pontosan tudta ki az édesapja, de igyekezett elfelejteni ezt. Egy másik világba, egy másik életbe akart menekülni, ahol nem vizslatják mindig ennyire vádlón a háttérből.
Noah elcsendesedett, nem tudta, miféle mentséget hozhatna fel az apjuk nevében, így inkább kérdezett, újból:
−     Tudod, miért hoztak fel?
Lotár megrázta a fejét.
−    Közeleg születésünk évfordulója, holnap lesz december utolsó napja, amikor betöltjük a hetet.
−  És ez miért olyan különleges? Eddig mindegyik születésnapomat Szajollal ünnepeltem, most miért kellett a templomba jönnöm a sok idétlenül kántáló meg öltözködő néni meg bácsi közé?
− Ők sámánok, a lelki vezetőink és gyógyítóink. Ők segítenek majd át minket az átalakuláson. Ez egy fontos rituálé, amin minden szellemhordozó átesik. Általában több gyermek együtt indul útnak, de nekem azt mondták, ezúttal kivételt kell tenni. Mind a ketten külön eshetünk csak át rajta. Pedig én kérleltem anyut, hogy együtt jobb lenne. Jó lett volna – motyogta a báty.
−     Miért lenne jó? – kérdezte élettelenül Lotár.
−     Félek egy kicsit – vallotta be Noah.
−     Egy szellemhordozó sosem fél – mantrázta az öccse.
−    De mi még át sem estünk a rítuson, csak kölykök vagyunk. Szellemhordozók egy hét múlva leszünk, férfiak pedig…
−     Az első sikeres küldetés teljesítésével – fejezte be a mondatot Lotár. Már borzalmasan várta a pillanatot.
−     Így van, tehát semmi okod titkolni, hogy ijesztő idefenn – vonta meg a vállát, mire Lotár tanácstalanul ránézett. Még az édesanyja sem látott ennyire belé.
−     Én nem félek – suttogta, aztán körbenézett. Szégyellte magát, mégis kibukott belőle, hangja elvékonyodott, remegett: – Rettegek. De nem attól, amitől te. Tőlük – mutatott a fátyol mögé. – Nem szoktam hozzá, hogy ilyen sokan legyenek körülöttem. Hangosak meg zavaróak. Beszélgetni sem nagyon szoktam.
−     Ha félsz, fogd csak meg a kezem. Én enyhíthetem azt. Szajol szerint gyógyító leszek, lelkeket gyógyítok majd meg – mosolyodott el Noah, áradt belőle a megértés, a melegség. A fiatalabb Farkas herceg ritkán volt részese ekkora odaadásnak, amitől meglepettségében és félelmében inkább elzárkózott és automatikusan rávágta, ami először az eszébe jutott:
−     Nekem azt mondta, én gyilkos leszek, testeket pusztítok majd el.
−   Hiányzott már a másik felem – mosolyodott el Noah, Lotár pedig szeppenve nézett vissza rá, egyáltalán nem ezt a reakciót várta. – Nem történhet semmi baj, én veled leszek. 

Ekkor egy ismert, kellemes illat csapta meg az orrukat, majd mindketten áhítattal pillantottak a hatalmas farkastotem mögé, ahonnan a terem bejárata nyílt. Az édesanyjuk, Firéne lépett be rajta, őt pedig két félvér szolgálóleány kísérte. Halványkék tekintete rögtön rátalált a fiaira, szája mosolyra húzódott, miközben bő ruhájában úgy siklott a szentély kövezetén, mintha csak lebegne. Törékeny alakjával odatelepedett melléjük térdre ereszkedve, Noah rögtön hozzábújt, Lotár viszont hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, elképzelhetetlenül szerette az anyját, csak fogalma sem volt, hogy lehet és hogyan szabad ezt kimutatnia. Firéne nem hibáztatta, csak óvatosan megcirógatta az arcát, majd magához vonta, így már mind a két gyermek feje a keblén nyugodott: 

−   Olyan jó titeket együtt látni – rebegte fiai fülébe. – Büszke vagyok rátok, ügyesek lesztek – először Lotár kobakjára nyomott egy puszit, majd a bátyjáéra. – Nem lehetek veletek sajnos, nincs olyan erős energiám, de jó kezekben hagylak titeket. Egy hét múlva találkozunk, most viszont ideje megismerkednetek a sámántanítóitokkal. A lányok odakísérnek titeket.
−   Azt mondtad, velem maradsz – nézett rémülten a fivérére a kisebb testvér, miközben az egyik félvér megfogta a kezét és elkezdte az ellenkező irányba rángatni őt, mint amerre Noah-ék mentek.
−    Veled is leszek, miután a testünk elernyedt és a szellemünk átlép a másik dimenzióba. Bízz bennem!
−    Nem tudok – felelt élettelen tekintettel Lotár.
−   Pedig ott leszek, nem szabadulsz meg tőlem! – vigyorodott el a komoly arcú, bölcs szavakat szajkózó kisgyermek, majd eltűnt egy elsötétített szobában. Profánnak érezte a jelenetet, de valójában önmagát is. 

Lotárra is ugyanez a sors várt, de nem gondolta volna, hogy egyszerűen ott hagyják, majd rácsapják az ajtót. Megvonaglott a mély robajra, fogai összecsattantak, állkapcsa megfeszült, így igyekezett úrrá lenni a rettegésén. A magány nem volt újdonság számára, a nappalok nagy részét egyedül töltötte, de a hátborzongató sötétség, a fagyott, az idegen környezet légkör meg a ráváró megpróbáltatások megtették a hatásukat. Nem beszélve arról, amikor valahonnan messziről elkezdtek fellángolni a fáklyák és két alak közeledni kezdett felé. A légkör nehéz és sűrű lett a spirituális energiától, a lelke pedig úgy reszketett valahol a bőre alatt, hogy azt hitte, helyben elpusztul. Mégsem történt semmi hasonló, csak két nő volt az. Lotár csalódottan szorította ökölbe a kezét, ahogy ott a földön térdelt és tekintetével gyanakvóan követte az idősebb asszony alakját. Csaknem száznyolcvan centi lehetett, sötétbarna hajába ezüstös tincsek vegyültek és egészen a derekáig leomlottak. Fiatalnak és energikusnak tűnt, mégis minden mozdulata egy évszázadnyi tapasztalatról árulkodott. Úgy tűnt, egyikük sem akar ártani neki, így megemberelte magát és odavakkantott nekik: 

−     Ti kik vagytok?

−   Iva vagyok, a főpap asszonya. Míg Szajol és az uram átsegítik a beavatási rituálén a bátyádat, én téged foglak.

−       És ő? – bökött a lányra.

−    Ő a segédem.

−       Azok félvérek szoktak lenni, ő nem az – vágta rá bizalmatlanul Lotár.

−  Nem a törzsünkből választott magának férfit, ez a büntetése. Sosem lehet több segédnél. A kislánya félvér.

− Tehát két nőt küldtek hozzám – sóhajtott a gyermek. – Mind a hárman selejtesek vagyunk, azért van így, nem? Te mit vétettél? Biztos neked is van valami súlyos hibád, amiért rám kell pazarolnod az erődet.

−  Cupán annyi, hogy nőnek születtem. A falkában egy nő sosem tölthet be vezető pozíciót vagy tisztséget, az ura árnyékában él.

−   Pedig majdnem olyan hatalmas a kisugárzásod, mint a bácsikámnak. Ezért járna az elismerés – billent előre a fiú feje, bár maga sem tudta, hogy most tisztelegni akart vagy csak elgyengült. Megrázta a fejét, majd makacsul kiegyenesedett. – Akkor csináljuk. Mit kell tennem?

− Csak idd ezt meg, a többi a mi dolgunk – nyújtott felé egy fakelyhet benne egy émelyítő szagú fehér folyadékkal. 

− Mi ez? – fintorgott a kölyök.

−      Kancatej meg pár bódító gyógynövény keveréke.
−      Megint kancatej? – motyogta nyűgösen a gyermek. – Utálom.
−      Most kell utoljára innod egész életedre. Ígérem. 

Lotár hunyorogva felpillantott a nőre, egy ideig vizslatta az arckifejezését, majd elvette tőle az italt. Egyszer belekortyolt, amitől grimaszba rándult az arca, aztán úgy döntött, inkább egy húzásba felhajtja az egészet. Jobb előbb túl lenni az ilyen undorító dolgokon. Pillanatokon belül mérhetetlen fáradtság tört rá, kótyagos lett és hiába igyekezett minden erejével nyitva tartani a szemét, nem sikerült. Hullámok dobálták, szakadékba zuhant, a tudatának egyre mélyebb és mélyebb berkeibe húzta a vaksötét, miközben a háttérből halkan hallotta még az imákat meg a varázsszavakat, ahogy a két nő kántálja körülötte. A valóság lassan átadta a helyét egy új dimenziónak, ahol lidércesálmok és démonok szaggatták a lelkét.
Egy sötét, kísértetjárta erdőben ébredt, az égen telihold pöffeszkedett, amelynek fénye megvilágította a fák takarásánál álló farkasokat. Talán egy tucat vette körbe, köröztek körülötte, akár a keselyű a döghús felett. Aztán hirtelen a falkavezért rárontott, nekiugrott, a mellkasába mart, majd visszaugrott a sötétbe. Aztán egy másik farkas ugrott elő, vicsorgó fogai fehéren és rémisztően villantak elő, kerülgette, az erejét fitogtatta, és amikor a fiúra vetette magát, beleharapott Lotár arcába és egy darabka hússal visszaügetett a társaihoz. És ez így ment újra és újra, amíg mind a tizenkét ragadozó el nem vett belőle egy relikviát és a kölyök megcsonkolva, üveges tekintettel ki nem lehelte a lelkét.
Aztán feltámadt.
A rituálé pedig újra lejátszódott, de Lotár már kevésbé hagyta magát, legyőzve rémületét, karjával és lábaival ütlegelt, rugdalózott. A halál mégis újra lecsapott rá. Újra meg újra, végeláthatatlan sorozatban. Fogalma sem volt, hogy kerülhetne ki az ördögi körből. Mindig meghalt, azután ismét feltámadt, mintha egy újabb esélyt kapna rá, hogy bizonyítson. Talán már hetvenedik alkalommal élte át a kínok kínját, mikor a keserves és hisztérikus sírás meg hátrálás közepette meg nem kaparintott egy követ. Gyengébb és tapasztalatlanabb volt a fenevadaknál, talán szelídebb is, még sosem kellett küzdenie az életéért, nem akart bántani senkit sem, de végre felfogta, csak úgy kerülhet ki lelke purgatóriumából, ha gyilkol. Megragadta a követ, és amikor az alfahím ismét nekitámadt, ő gondolkozás nélkül lesújtott. Minden őrületét, elkeseredését és élni akarását a csapásba összpontosította.
Egy ütés. A farkas megtántorodott. Két ütés. Az állat vért köpött. Három ütés. A fenevad felnyüszített, a földhöz lapult. Négy ütés. Az alfa szeme fennakadt, többet nem mozdult.
Lotár tétován, remegve nézett körbe, várta a következő farkast, felkészült arra, hogy a következőt is megölje. De nem történt semmi, a bestiák ravasz tekintetének fénye egyenként, sorban kihunyt, csupán a véresre vert tetem maradt a fiú előtt. Aztán az is elkezdett derengeni, míg egy halovány, sötétkék füstgomoly nem maradt belőle. Amorf volt, testtelen és formátlan, aztán alakulni kezdett, újra felvette a farkas alakját és felvonyított. Lotár harci állásba helyezkedett, bármit is jelentsen ez, de tudta, pontosan azt teszi. Ám még mielőtt megmozdulhatott volna, a szellemalak felé robogott, beleütközött, beszivárgott a testébe, majd nyomtalanul eltűnt. A kisfiú hétéves teste vált új lakhelyévé. Ez rosszabb volt, mint halál, továbbtartott a fájdalom és kegyetlen volt a kín, ahogy az emberi énje vadul próbált ellenkezni az elállatosiasodás ellen. Nem tudta mennyi idő telt el így, de amikor újra magához tért, már nem ember volt. Hiába ölte meg a testét, a farkas lelke megmételyezte és átvette az irányítást. Eggyé vált Lotárral. A fiú vergődött, vonszolta magát, majd egyszer csak elhallgatott a fejében a veszett vonyítás, valamint az elméjében kergetőző gondolatok is megtorpantak. Egy tenyér ért a hátához, majd lágyan végigsimított rajta. 

− Itt vagyok – suttogta a fiú.
Lotár a bátyjára emelte a fekete tekintetét, hálásan, szeretettel. Eddig két szellemhordozó volt csupán számára, akit szeretett. Szajol és az anyukája, de amit ez a fiú tett érte, többet jelentett bárminél is. Lecsitított a lelkét, megkönnyítette a szenvedését. Vele egésznek érezte magát.
− Legyőzted és megszelídítetted a farkasod. Ő már a tiéd. Ő már te vagy – suttogta.
− Az alfa volt – motyogta Lotár. – A legnagyobbat öltem meg.
− Tudom – nevetett Noah, aki igaz, hamarabb leigázta a saját farkasát, de nem úgy, mint az öccse. Ő elugrott, táncolt a vadak elől és az elsőt mindig futni hagyta. Ő a másodikat ölte meg, azt, amelyik lassabban és megfontoltabban támadott, aki előtt maradt ideje gondolkozni. Lotár vakmerőbb volt és bolondabb, ingathatatlanul az összessel szembenézett. És hogy honnan tudta? Az utolsó tíz, vagy talán húsz alkalmat ő is látta, mert amint neki sikerült, rögtön felkereste az öccsét. Neki ezt volt az erőssége. Belelátott másokba, látta a démonaikat és segített megküzdeni velük.
Aztán a révedés véget ért, az álom szétoszlott.

¤¤¤  

 A beavatás és az azzal járó alvilág-járás egy hétig tart. Iva tudta ezt, így csak akkor tért vissza az elkülönített sötét szobába segítőjével, amikor ez az idő lejárt. Ezt a tortúrát a beavatottnak egyedül kellett kiállnia. Mint minden hétéves tisztavérű gyermeknek. Természetesen ez a folyamat magától is véghez ment volna, lassabban és kíméletesebben, de akkor tíz-húsz évet is várni kellett volna rá, míg megtörténik. Ez az alkalmazkodásukat szolgálta, így már gyermekként is tisztában voltak azzal, hová tartoznak, és milyen ösztönök vezérlik őket. Mire férfivé vagy nővé válnak, már igazi vadászok.
A papnő benyitott a szobába, majd vissza is lépett meglepetésében, ám gyanútlan segéde már csak akkor vette észre a nem mindennapi látvány, amikor közvetlen a gyermek közelébe ért. Sikítva ugrott hátra, de Iva megtartotta, ki ne rohanjon a folyosóra. 

− Te jó ég! Ez normális? – döbbent le elborzadva a lány. 

A tapasztalt papnő beljebb lépett, majd bezárta maga mögött az ajtót. A beavatottra nézett, akinek az egész teste eltorzult a rituálé során. A haja és a háta szürke lett, szőr borította a gerincének ívét, a ruhája teljesen leszakadt róla. És még ez volt a legkevesebb! Az ujjai végén karmok voltak, a szájában egy ragadozó fogsora húzódott, az arca pedig kissé megnyúlt. Kinézettre közelebb állt egy farkashoz, mint egy emberhez. Nem elég, hogy egy másodszülött iker volt, még az alfát is legyőzte. Az ég irgalmazzon neki!
Magához ölelte a lányt, megnyugtatta, majd letelepedett a farkaskölyök mellé. 

− Nem, ez nem normális – válaszolt végül a sámánasszony. – De előfordul százévente egyszer. Kérlek, kísérd be a testvérét.
Lotár botladozva felkelt a földről, egyenesen Iva szemébe meredt éjsötét tekintetével. Megrázta magát, mega akart szólalni, de deformálódott szájával nem bírt szavakat alkotni, csak morgás lett belőle. Újra rátört a fájdalom, térdre esett, majd összegömbölyödött a földön. A papnő egy nagy levegőt vett, majd szaggatottan kiengedte. Utoljára a gyermek nagyapját látta ilyen állapotban.
Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta Noah. A kisfiú lassan, kimérten, összevont szemmel lépett a helyiségbe, a tekintetét pedig le sem vette fivéréről, mintha az Iva és a másik nő ott sem volna. Aztán lekuporodott a vonagló, szőrgombóc mellé és éppen úgy, ahogy a révedés idején, ismét meglapogatta öccse hátát. Nem zavarta, hogy most szőrös, elsimította az összegabalyodott szálakat, kifésülte azokat a fiú arcából. 

− Semmi baj, Lotár. Itt vagyok, ahogy ígértem. Ismét. Te vagy a vad, én az idomár – mormolta a fivére fülébe, mire az ráemelte a tekintetét könyörgően. Noah felé nyújtotta a kezét, Lotár pedig elfogadta karmos mancsával. Aztán lassan megindult a visszaváltozás, az állatias vonások visszahúzódtak, a szőr kihullott, a tekintete pedig ismét halvány kék lett. A báty elmosolyodott. – Most már örökké egyek vagyunk."