Mitől hiteles egy történet? - barangoljunk egyet a narratív pszichológia berkeiben

A narratív pszichológia egy olyan pszichológiai megközelítés, amely az emberi magatartás elbeszélő jellegére vonatkozik, tehát, hogy az emberek hogyan dolgozzák fel élményeiket történetek alkotásán, és mások történeteinek hallgatásán keresztül. A narratív pszichológia szerint az emberek cselekedeteik és élményeik jelentéstartalmát történeteken keresztül kommunikálják.

 „…narratívumokban álmodunk, narratívumokban emlékezünk, narratív formájúak az előérzeteink, narratívumokban remélünk, esünk kétségbe, hiszünk, kételkedünk, tervezünk, módosítunk, kritizálunk, alkotunk, pletykálunk, tanulunk, gyűlölködünk és szeretünk…” /Hardy/

A történeteket különböző perspektívából lehet előadni, ezek lehetnek:

Értékelő-ideológiai sík: a szereplő értékelése az ábrázolt világról .

Téri-idő sík: az elbeszélő lehorgonyzása az eseményekhez képest, tehát hogy milyen szerepben, milyen állapotban vesz részt a történetben. Én elbeszéléseknél ez lehet visszatekintő, újra átélő és átélő.

Frazeológiai sík: mondatszerkesztés és nyelvhasználat a fontos. Például megszólítás jelzi, hogy kinek a nézőpontja van érvényben.

Pszichológiai sík: belső, mentális állapotok (ezek szerint is lehet az elbeszélő maga a szereplő, illetve lehet egy mindentudó történetmondó).

Műfaji archetípusok Fry szerint a négy évszak jellemzőit viselik magukon:

Tavasz: komédia

Nyár: románc

Ősz: tragédia

Tél: irónia és szatíra

Az igazán megkapó történet mind a négy évszakot ötvözi!

Cselekmény archetípusok: csata, utazás, szenvedés... stb. Tehát vannak örökösen ismétlődő és alkalmazott sémák, amiket történetírás vagy elbeszélés során használunk. Ezek úgymond a kollektív tudattalanunkban szerepelnek, a kultúránk révén átadódnak generációról generációra, avgy a médiákon keresztül, ezért már-már ösztönösen alkalmazzuk őket. Fontos szerepük van a szorongásaink és félelmeink feldolgozásában is: példának okáért a mese formát ad az egyén tudattalan vágyainak és szorongásainak, ezáltal elősegíti az én fejlődését és integrációját. Nincs olyan emberi élmény, amit elbeszélő formában ne lehetne kifejezni, tehát az ember pszichológiája a történetekből kibontható.

Az elbeszélésnek két síkja létezik: Cselekvéses sík és a Tudatosság síkja. Ezeket külön-külön és együtt is alkalmazzuk, ám a cselekvéses felületesebb, a belső motivációkra és okokra nem fordít figyelmet, így az olvasó vagy hallgató nem tud annyira elmélyülni benne.

A pszichológiailag hiteles történetek az élettapasztaltokat integrálják, ezért koherens, tehát folytonos lesz. Van logikája, tehát a történet értelmet, jelentést ad az értelmetlen részleteknek. Mindennek van oka, ha a valóságban ez nem így van, az ember tudatos és logikus lény, ezért a véletlenek hiteltelenné teszik az írás, a sok felesleges mellékszál vagy elvarratlan események űrt hagynak bennünk. Ha egy sorozatról van szó, az motivál a továbbolvasásra, viszont ha nincs folytatás, az ember negatívan teszi ki a kezéből az adott művet.