Részlet a Reménysugár - Van élet a halálvágy után is c. regényemből

Legutóbbi posztomban olvashattátok a Reménysugár fülszövegét és előszavát, és évekkel ezelőtt is írtam már erről a kéziratomról, most az első pár oldalt hoztam el nektek.

Csak azoknak ajánlóm, akik bírják a megrázó, depresszív történeteket!

A képet az egyik előolvasóm készítette a regényhez. 

A magány őrültségekre késztet.

Hogy valakit kivet magából a tömeg, vagy önszántából lesz remetévé, az mindegy. Ha nem tudsz senkivel sem beszélgetni, lassan megbolondulsz.

Egyedül vagy. Feszít belülről. Nem tudod mi, csak ott van és kínoz. Bármire képes lennél, hogy egy megértő arcra találj, egy kedves hangot hallj. De nem jön a megmentő pillantás, sem a simogató hangfoszlány. Csak az űr, ami befészkelte magát a bensődbe. A nagy semmi. A semmi hogyan lehet erre képes? A semmi nem létezhet. Vagy talán mégis? Talán a hiány írja le leginkább az érzést. Mert hiányzik valami. Minden.

Elborít az élet terhe. Eseménytelen életednek halovány emléke lepereg előtted. Érzéstelen, hideg, mint amilyen most te. Filmkockákról filmkockákra nyilall bele a tudatodba: csupán ennyi volnál? Semmi értelme nem volt ez életednek? Semmit sem tettél. Semmit sem alkottál. És ami a legfájóbb, annyira érzéstelen voltál, annyira tehetetlen, hogy saját életedet is csak külső megfigyelőként láttad. Hagytad, hadd rohanjanak az évek. Lebegtél ég és föld között. Senkit sem szerettél, senki sem szeretett. Ez a te léted. A semmi. Épp olyan semmi, amilyen te vagy.

Felelősséggel tartozunk az életünkért. De miért adtak felelősséget egy olyan lény kezébe, aki azt sem tudja, hogy kicsoda, mit akar és miért jött? Azt sem tudja, hogy akarja-e.

Gyáva, vagy bátor? Nem tudom, talán csak tanácstalan. Elveszett az útvesztőben. Bárkivel megeshet.

Van, aki önmagában olyan talpraesett és erős, hogy kitaláljon. Valakinek a segítségére sietnek. De mi van azzal, akit észre sem vesznek? Azt sem látják, hogy létezik, nem hogy azt, hogy eltévedt. Kiáltana, de nem tudja, kinek. Fél, mert tudja, visszafordíthatatlan. Csak bolyong és bolyong. Próbálkozik, de nincs kiút. Nincs reménysugár. Ez a hely sötét és hideg, akár a koporsó.

Falakba ütközöl folyamatosan, üvegfalakba, amelyek elzárnak a többi embertől. Hallod őket. Látod is, ha sötéthez szokott szemed nyitva bírod tartani. Értesz minden szót, de egy sem hozzád szól, hiszen nem látnak téged.

Elfogyott az erőd.

Már nem csapdosod, már nem ütöd az üveget. Éberkómába szenderülsz, robotmódjára vészeled át a napokat, és egyre mélyebbre kerülsz a lelki szakadékodban. Zuhansz, zuhansz, és nem tudod, még milyen mélyre kerülhetsz. Meddig tart még? Egy kapaszkodód sincs. Csak az elkerülhetetlen. Nem várhatod ki, amíg leérsz. Nem akarsz szétzúzódni, nem akarsz engedni a kiszámítható sorsnak. Nem.

Nem! Végre te akarsz dönteni. Tudod, mindenképp bekövetkezik, de legalább az időt, a helyet te döntheted el.

Igen! Végre tehetsz valamit magadért.

Senki sem fog siratni, vagy hiányolni. Ez a te döntésed. Senkinek sem fog fájni. Csak pár pillanat és az egész megszűnik. Az űr, az útvesztő, a fal, a szakadék. Eltűnik nyomtalanul.

Nem tudod, mi vár, csak azt, hogy jobb, mint ez. Minden jobb, mint ez. De csak egy esélyed van. Ez az egyetlen kiút… Gyávaság vagy bátorság? Nem tudom. Lehetőség. Lehetőség, hogy véget vessek az útkeresésnek, a néma kiáltások sorának, a jéghidegnek. Véget vetek neki. Fáradt vagyok. És gyenge. Kiégett.

Szabadság kell, örök szabadság. És végre én dönthettem. Viszlát, itt hagylak keserves élet! Viszlát fájdalmak, viszlát emlékek! Önkezem által végre pontot teszek az ügy végére. Viszlát! És ezt örömmel, felszabadultan mondom.

 

­***

 

A kezemből kiesett a penge. Sercegve ért földet, amely számomra mély dübörgésnek hatott. Belehasított a dobhártyámba. Lüktettet a fejem. Kinyílt a szemem és egyenesen a tükörképemre meredt. Nem ismerős, aki visszanéz rám.

Ki vagy? Miért tetted ezt velem? Mit tettél?

Nem érzek semmit. Csak egy álom lehetett. Fellélegzek, majd a kilincs után nyúlok. Miért tart ilyen sokáig? Felemelem a kezem, és ott a szakadék. Az ajtó üvegfallá vált. Ismét itt van, nyomaszt az űr. Ó, csak az útvesztőt ne!

Felnézek a plafonra. Az eget keresem, bocsánatot akarok kérni. Megváltást vagy feloldozást. Vagy nem. Vagy de? Jól teszem? Hinnem kellett volna? Várt volna rám még valami? Valami jó? Lett volna jövőm?

Hiába keresem az eget, nem találom. Nem bírtam már várni, csak toporogni fal mögé zárva. Minden sötét és vörös és forog meg homályos. De nehéz állni! De nehéz látni, nyitva tartani ólom szemhéjam! Nehéz. A döntés elemészt. Ez sem jobb, mint az élet. Hideg, sötét, kegyetlen. Nagyon hideg és minden vörös. Vörös… vörös…

Eljöttél értem, vagy letaszítasz? Mondd, jól döntöttem? Jobb ez így?

De a tükörkép szótlan marad…

Májusban megjelenik ekönyvben, de limitált példányszámban kapható lesz nyomtatott formában is. Ha szeretnél egyet, csapj le rá most akciósan: https://jekkelgabi.hu/termek/remenysugar/

Molyon is felteheted a váró-, és a kívánságlistádra: Reménysugár · Szilágyi Heléna · Könyv · Moly