Szörnyen szeretlek (2018) - (Vaják/Witcher fanfiction) - 1. helyezett az IGN novellapályázatán

Sapkowski első két Vaják könyve a kedvenceim közé tartozik, így amikor lehetőség nyílt nyerni a szerzőtől egy dedikált könyvet, rögtön lecsaptam a lehetőségre. Nem szokásom fanfictiont írni, inkább a saját világaimban szeretek barangolni, ebben az esetben kivételt tettem. A rajzpályázatra is jelentkeztem, annak végeredményét itt oldalt láthatjátok. Bár az utóbbival nem értem el helyezést, amit őszintén nem csodálok, a novellával sikert arattam. És mivel mostanában akkora a hype a Netflixes Witcher miatt, úgy gondoltam, én is megosztom veletek az általam írt novellát.

Jó olvasást kívánok hozzá, ám előlegesen megjegyezném, hogy ne lepődjetek meg a szemszög választáson, de szeretem a szörnyeket.

Szilágyi Heléna: Szörnyen szeretlek

(Andrzej Sapkowski: Egy csepp igazság története alapján)

Az éjszaka volt az ő birodalma. A nappalt is elviselte, de az éjszaka selymes fátyla és az éj állatai közelebb álltak a szívéhez. Főleg a madarak. A fülemülék, a baglyok, a károgó varjak.

Óvatos, hangtalan léptekkel haladt az erdő mélyén. Egy áldozatra várt. A vaják a közelben járt, így nem vadászhatott szabadon, főleg nem emberre. Nem kelthette fel a figyelmét. Így csak haladt egyre beljebb a sűrűbe, nagyvad után nézett.

Egy szarvasbak keresztezte az útját, az állat éppen legelészett, majd a nő közeledtére felkapta a fejét és kémlelni kezdett. Hosszú, érzékeny fülei a környezetet pásztázták, de képtelen volt beazonosítani a nesz forrását. A kecses jelenség ezt használta ki, villámgyorsan lesújtott, majd csak nyelte a dús vérfolyamot.

A nő a hajnali órákban tért vissza a kastélyba, ám meglepetésére Nivellen már nem tartózkodott egyedül. Az ódon falak között több teremben is égtek a fáklyák meg a gyertyák, a szag pedig… ez a csípős szag nem jelezhetett mást, mint egy vaják látogatását. Ez a szörnyek vérén élősködő korcs! A nő lelkébe belemart a fájdalom: árulás. Nivellen túl emberi, ő csak egy szörny bőrébe bújt gyenge ember, ez a szörnyvadász könnyen az ujja köré csavarhatja és bevetette a legvonzóbb csalit is: levenné róla a rontást. A nő megszédült, hiszen éppen ez a bája! Ettől fonódott össze a sorsuk.

– A te Vereenád valószínűleg ruszalka. Tudsz róla? – mondta a vaják.

Gyakran keverték össze, az embereknek egyre ment. A ruszalka vízi tündér, buja és vízbe fullasztja az áldozatait. Vereena végigpillantott magán, hízelkedett a szívének, hogy egy szirénekhez hasonlatos gyönyörű teremtménynek gondolják és nem is szerette volna, ha Nivellen megtudja az igazat. Higgye csak azt, hogy egy sellővel van dolga. Ám a vaják meglepte. Bruksza, te féleszű – gondolta a nő –, bruksza vagyok. Ezért nem villogott az idétlen medálja sem, pedig alig pár méterre ült tőle fent az egyik kiszögellésen.

– Sejtettem – hangzott a válasz. – Karcsú. Fekete. Ritkán beszél – szűrte ki a szörnyeteg az éles fogai közül. – Nem eszik emberi ételt…

A vaják bólint, meghúzza a hevedert:

– Biztosan úgy gondolod, nem jönne vissza, ha emberré válnál?

– Biztos vagyok benne. Tudod, mennyire félnek a ruszalkák az emberektől.

Vereena elmosolyodott, miközben Nivellen naiv eszmefutattását hallgatta. Ha tudná, hogy csöppet sem fél az emberektől, hanem velük táplálkozik! Aztán a nő a vajákra pillantott, jól megnézte magának az ablakból behajolva. A fehér farkas. Kevés a szörnyeteg, éhezik a szerencsétlen. Munkáért kuncsorog ott is, ahol nem látják szívesen. Ide sem hívta senki sem.

Vereena megvárta, míg a szörnyeteg nyugodóra tért, a vaják pedig eloldalog felbérlés híján. A nő beült Nivellen mellé az ágyba. Csak hallgatta a férfi pihegését, nézte a dús szőrzetet, az eltorzult arcot, az állatokéhoz emlékeztető testét. Az emberek gyűlölték őt, csak a pénzéért ajánlkoztak fel neki. Vereenának nem számított mindez. Nem érdekelte a pénz és nem érdekelte a férfi kinézete. Nivellen nem igazi szörnyeteg, csak egy fiatal férfi, aki nem kíván magányosan meghalni. Nem a túlélés hajtja. Ha ilyen lágyszívű marad, előbb-utóbb bajba kerül, vagy csak még inkább kihasználják őt, míg végül semmije sem marad. Amikor a nő rátalált, a szörnyeteg akkor is éppen elárvultan ült egy patak partján.

A ritka fajok, az unikumok, nehezen találnak párt. Vereena ismerte ezt az érzést, ugyanezzel küzdött.

A bruksza a szörnyeteg felé hajolt. Még nem ivott a férfiből, nem akarta, hogy erről szóljon a kapcsolatuk, de a vaják mindent felbolygatott. Meg kellett acéloznia őt. Vékony ujjaival kitapogatta a nyaki artériát, majd belemélyesztette hosszú szemfogát. Ahogy ivott, az ereje kiteljesedett és annál inkább érezte magában a férfit, így rá tudott hangolódni az álmára.

A célhoz gyakran hullák hegyein keresztül vezet az út. Már nem elég a látszat, Nivellennek igazi ragadozóvá kellett válnia, hogy megvédhesse mindkettejüket, mert a vaják nem fogja feladni ilyen könnyen.

A sugalmazás célt ért, de a fogadtatása kétséges volt.

A férfi felriadt, Vereena pedig letörölte a szája szélére száradt vércseppet.

– Visszajöttél? – kérdezte a szörnyeteg tétován, szemében az aggodalom és rémület kettőse járta táncát.

Elborzadt az álomtól – tudatosította magában a vámpír. Nivellen nem követte az utasítást, nem hajlott az erőszakra. Az asszony keserűen elmosolyodott, de nem szólt. Nem értették egymást, nem egy nyelven beszéltek és már eleget turkált a férfi agyában, nem akarta még inkább megpiszkálni. Azt akarta, hogy Nivellen tudja, nem ő az ellenség, nem tőle kellene tartania. Ismét odahajolt, majd lágyan megcsókolta őt úgy, hogy szemfoga fel ne sértse Nivellen állatias ajkait.

Talán nem értették mindig egymást, talán hamarosan az útjuk is külön válik, de a testük ugyanazt a nyelvet beszélte. A kimondatlan búcsú ott lebegett felettük a gyönyör fátylán át. Ideje véget vetni valaminek.

A kastély üresen kongott, csak a madarak vidám csivitelése töltötte be. Vereena nem találta sehol a férfit, ezért a bruksza énekéből a vér szava szólt, egy bánatos ballada, amelyet a fájdalom éltetett.

A szerelme tényleg elárulta volna?

Siratta a férfit, elvesztette őt. Elárulták, ezért vigasztalódnia kellett. Bánatában átment a faluban és megölt pár embert, hogy erőt gyűjtsön, hogy több ember ereje álljon a pártjára. Apró csivitelő teremtményekkel csicsergett a gyér napsütésben. Az emberek azt beszélik, az állatok megérzik a rosszat. Ezek a madarak hát őrültek? Vagy csak tudják, Vereena ugyanúgy a természet oldalán áll, nem úgy, mint az emberek pusztító áradata.

Ekkor megpillantotta a hófehér hajat, a macskás tekintetet. A vaják lesben állt, csak rá várt:

– Ezüst. Ez a kard ezüstből készült. Annyira emlékeztetsz egy ruszalkára, hogy bárkit félrevezetnél. Annál is inkább, mert ritka madár vagy, feketehajú – mormolta a férfi fenyegetően maga elé tartja a fegyverét, Vereena szétszórt volt, talán néhány szót el is szalasztott. – Egy közönséges vámpír nem jönne ki a napra – okoskodott a vadász. – Idevonzott Nivellen az alakjával, igaz? – Az alak közelített, a nő mégis igyekezett kizárni őt a tudatából. – Most minden bizonnyal a vár úrnőjének tartod magad.

A bruksza bólintott. A várúrnője volt, mióta ideért. A szörnyeteg a társává tette és együtt uralhatták volna a saját birodalmukat: se emberek, se vajákok, sem olyan tucat élőlények nem háborgathatták volna őket, amelyek nem értik meg, ha valaki ennyire egyedi, ennyire más.

A fehérhajú nekirontott, nem maradt más választása, át kellett alakulnia. Levedlette magáról a fiatal nő álcáját, hogy előbukkanhasson eredeti, denevérszerű alakja. A kép eltűnt, csak hangok és szagok léteztek, de még így is tökéletesen bemérte a varázsló minden egyes mozdulatát. Elkiáltotta magát, amitől a vaják örökéletre megtanulja majd, hogy ne dacoljon a fajtájával. Dulakodtak, mindketten megsebesültek, de a bruksza állt nyerésre, még úgyis, hogy a sebektől véresen és a fáradtságtól meggyengülve visszaalakult a tetszetősebb alakjába.

– Vereena! – hangzott fel a jól ismert orgánum.

Te áruló – dühöngött a nő a szörnyetegre nézve. Meg akarta ölni, bántani, hogy érezze azt a fájdalmat, amit ő okozott. A férfinak rontott, hanglökések hagyták el az ajkát, a vaják és a szörnyeteg is hiába küzdött. Már éppen véget vetett volna Nivellen életének, beváltotta volna az ígéretét, amikor a fehér farkas újból rárontott. Akkor ő hal meg előbb! – döntötte el.

– Vereena! – bömbölt újra a szörnyeteg.

Megpördült, aztán megérezte a vágást. A szörnyeteg felnyársalta.

Hát, véget ér, ez a vég – sóhajtotta. Vereena meg akarta ölni szerelmét, mert ha az övé nem lehet, másé se legyen. Ha meg kell halniuk, együtt tegyék meg. De a szörny élni akart, a szörny vissza akart változni azzá a tucat teremtménnyé, amelyként a világra hozták. Vereena felé nyúlt, csak úgy utolsó érintést szeretett volna, de nem érte el, nem tudta és már talán nem is fogja. Nivellen eldobta magától a különlegességét.

A vámpír egy fél pillanatra a vajákra lesett, akinek a kardja megcsillant a nap fényében. Lesújtani készült. A fajtád szinte kiirtotta a fajtám. Védenem kellett magam, egy védelmezőre volt szükségem. A varázsló arckifejezése csöpögött a gúnytól, mert nem látta a nyilvánvalót. Mindketten a túlélésért küzdöttek. A vajáknak nem futotta betevőre, míg Vereena is kihaló fajtájának utolsó képviselői között volt.

Ekkor a vaják lendületet vett, a fej a porban kötött ki. Gurult egy keveset, ám tekintetét végig a vajákon tartotta, míg el nem sötétült minden előtte.

A bruksza elméje a rekviemjét harsogta: ki akarna olyan sorsot, mint a miénk? Mint az enyém, a brukszáé és olyat, mint a tiéd, Geralt. Nivellenek van más választása, de nekünk sosem volt.