A csempe üzenete (2013) - megjelent az Enigmák antológiában

 

Régi megjelenés egy régi pályázat kapcsán, amit A Tanítványi Láncolat írt ki és Comitatus Folyóirat írt ki. A téma kötetlen volt, így ezt a hallássérült lányról szóló történetet küldtem be rá többet között. Eredetileg egy másik pályázatra írtam, de ott nem jutott túl az előszűrésen, itt viszont tárt karokkal fogadták. Külön öröm számomra, hogy akkoriban élt szomszédunkban egy nagyothalló bácsi, eki megjelenés után olvasta ezt az írásomat és szerinte hitelesre sikerült.

A kötet már nehezen beszerezhető és csaknem egy évtized eltelt a megjelenése óta, ezért úgy döntöttem, veletek is megosztom.

Szilágyi Heléna: A csempe üzenete

Ami biztos, hogy írni tudok, meg látok is, ami hatalmas csoda. Érzem az illatokat, az ízeket, plusz, ha megérintek valamit, a bőröm érzékeli. Viszont csend van. Örökös, sivár és megszokott csend. Legalábbis így hívják a hallók, nekem pedig ez a természetes. Ha hirtelen meghallanék valamit, attól kapnék gutát, nem a hallók által hátborzongatónak tartott némaságtól.

Rezonanciák, benyomások, ütemek, mindezt máshogy is érzékelhetem, nem kell hozzá fül. Ámbár az mégis csak ijesztő, hogy nem hallom a saját hangom. Tudom, hogy mozog a szám és rezegnek a hangszálaim, mégsem születik belőlük semmi számomra is értékelhető. Nincs visszajelzés, nincs tapasztalat. Attól félek, hogy egyszer önálló életre kell az ajkam, aztán meg mást mondok, mint amit akarok. A másik félelmem pedig a hangszínem, ami az emberek számára biztosan borzalmasan idegesítő, vagy fülsértő lehet.

Mindenkinek megvannak a maga kis paranoiája, nekem ez: a hangom.

Hogy is kezdődött mindez? Édesanyámék csecsemőkoromban nem értették, hogy miért csendesül el a gagyogásom; amikor más babák már szótagokat, szavakat formálnak, én miért hallgatok. A háziorvosunk azt hitte, hogy értelmi fogyatékos vagyok. Mondjuk, sokan a mai napig is ezt hiszik, mivel nem tudom úgy kiejteni a szavakat, ahogy ők. Emiatt sokan csúfoltak is kiskoromban. Az egész faluban én voltam a Néma Juli. Szerettem volna beilleszkedni, a többiekkel játszani, de valahogy mindig lemaradtam, vagy nem értettem, mi történik. Más voltam, amire a nagycsoportos gyerekek nem megértéssel reagáltak, hanem megvetéssel. Kevésnek, butának és szánalmasnak éreztem magam, mert a környezetem ezt sugallta. Néha még a szüleim is.

Senki sem tudott mit kezdeni velem. Végül egy óvónő figyelt fel rám, majd azt ajánlotta édesanyáméknak, hogy tegyenek be egy otthonba, ahol a „hozzám hasonlók” tanulhatnak. Igaz, a „hozzám hasonlók” kifejezés is sértett – pontosan nem tudtam miért –, továbbá az sem tetszett, amilyen arcot vágott a nő, miközben kiejtette. Az emberek szeretnek segítőkésznek és empatikusnak látszani, mert ez növeli az egójukat, de egyébként mindenkiben van egy kis elborzadás, ha szóba jön a fogyatékos szó. Még szerencse, hogy a hangsúlyt nem hallhattam…

Haragudtam az óvónőre, amiért szeptembertől a „hozzám hasonlókhoz” kerültem. Hosszú napokig nem láthattam se apát, se anyát, sem a kishúgom. Kalitkába zártak, kirekesztettek a mindennapok forgatagából, miközben unalmas jeleket erőltettek rám. Senkit sem ismertem, idegenekkel kellett ennem, aludnom, élnem. A szüleim pedig csak pénteken jöttek értem, aztán vasárnap este már vissza is vittek. Életem legmagányosabb korszaka volt ez. Majd szép lassan megértettem, hogy a jelek segítségével gyorsabban és pontosabban meg tudom fogalmazni, amit szeretnék, később meg már jobban éreztem magam a „hozzám hasonlók” társaságában. Ők tudták milyen nekem, lehetett velük beszélgetni, már-már olyanok lettünk, mint egy hatalmas család. Idővel ezt anya is észrevette, ami nem esett túl jól az ő pedagógus lelkének. Rájött, hogy bennem is rejlenek felfedezetlen források valamint képességek, csak eddig nem figyelt rám eléggé ahhoz, hogy meg is lássa őket. Meg akart érteni, így ő is elkezdett egy tanfolyamot, amin kiművelték a jelbeszéd fortélyaiból és a süketek nehézségeiről.

A csend ettől kezdve tartalmassá vált.

Eddig olvasnom kellett mások szájáról, illetve csak nagy nehézségek közepette sikerült megértetnem magam másokkal, ám a jelelés hatására mindez egy csapásra megváltozott.

Több mindenre rájöttem. Az egyik, hogy nem szabad szégyellnem a másságomat. Nem is olyan borzasztó a „hozzám hasonlók” között élni, hiszen az ember mindig olyan barátokat választ, akikkel jól kijön. A másik pedig az, hogy más szabályok vonatkoznak rám, mint a többi emberre. Ez nem jó, de nem is rossz, csupán eltérő. Ettől még én is szerethetem a zenét, járhatok színházba, mi több, nézhetek mozifilmeket. Eljelelik nekem, feliratozzák, illetve elkapom az ütemet a talpamban, a zsigereimben. Érzem a ritmust – ahogy szokták mondani.

Igen ám, de éppen emiatt egy nap édesanyám így állt elém:

– A legtöbb ember, főképp énektanár – tudniillik a kollegái – elröhögné magát, azt motyogva a hátam mögött, hogy lehetetlen. Ám tudod, én mit gondolok? Hogy badarság! – Ennél a rá jellemző szófordulatnál kezdtem el félni. Nála ez annyit jelentett, hogy tervei vannak velem. – Ha legyőzöd az irreális félelmed, és elhiszed nekem azt, hogy szép az orgánumod, nincs lehetetlen! Kiókumláljuk, miként tanítsam be a hangokat – nézett rám vérmesen. – Minden hangnak megvan a pozíciója, csak be kell állítani a gégét, a többit pedig megoldja a fizika, illetve az akarat. Csupán a kódrendszer más, de az alapok ugyanazok! Dekódolom a kedvenc nótáid! Nem Néma Juli leszel mostantól fogva, hanem Dalos Juli! – szorította ökölbe a kezét, ami ebben az esetben nem a szívét szimbolizálta, azt egyértelműen állíthatom.

Édesanyám pedagógus lévén görcsösen hitt ebben, én pedig ráhagytam. Gyakoroltunk, szolfézs órákat tartott nekem, mialatt az ő visszajelzései alapján elsajátítottam minden hang képzését. Dalokra is megtanított. Feleslegesnek éreztem, hiszen sosem fogom hallani magam - ez csak a hallók kiváltsága –, de a kedvéért belementem. Ennek ellenére az én világom továbbra is a csend maradt, amit vizuális ingerek, illetve visszaverődő hangok rezgése tarkít.

– A denevér nem lát, mégis tökéletesen tájékozódik, miként a vakond is. A halak és a teknősök pedig nem hallanak, vagy csak korlátozott mértékben, mégis így teljesek, sőt egyediek! Ne feledd, voltak már süket zeneszerzők is!

Mindig ezekkel példálóztak nekem a nevelőim meg a szüleim is. Hát, mostanában én is elkezdtem ezeket ismételgetni magamban, miközben a zuhany alatt dúdolgatok. Ideje egy kis önbizalmat szedni magamra, hogy higgyek is nekik…

Rezeg a hangszálam, emelkedik a gégém, a csempe pedig üzen: A hang és a csend világa végre összeért.