Utazás a múltba (folytatásnovella II.) - Apáink árnyéka

Második rész

Apáink árnyéka

JO

Újra költöztünk. Ám ezúttal nem lesz fröcsögés és kiborulás, mellőzöm a hónapokon át tartó hisztit is. Mert ezt most én akarom! 

Hatalmas kartondobozok, ruha és könyv kupacok tornyosultak körülöttem, előbbi az enyém, utóbbi Csabáé. Augusztus végén jártunk, szikrázóan sütött a nap, tikkasztó a hőség, de mióta megkaptam az üzenetet, más sem járt a fejemben. Bár a média és kommunikáció szakra nem sikerült bejutnom, a B terv bejött és szeptembertől biológiát tanulok Pesten. Csabát pedig természetesen felvették az elsőként megjelölt helyére, a magyar szakra. A mai napig nem értem, miért ragaszkodott ennyire ehhez, hiszen Ervint utálja, a magyar oktatástól a hidegveríték lepi el, de mégiscsak tanítani akar. Talán bebizonyítani a világnak, hogy ezt másképp is lehet.

Kihajoltam az ablakon, mert tudtam, hogy az istállóknál ténykedik. Ki akartam ordítani valami eszméletlen hülyeséget, amitől hátast dob, de visszafogtam magam, amikor észrevettem, hogy nincs egyedül. A nagyszülei tisztes távolságból figyeltek általában engem, eltűrtek, a balesetet még nem bocsájtották meg nekem, de Csaba apja más lapra tartozott. Három hónapja visszaköltözött a kúriába és tudtuk, hogy heteken belül elutazik, de míg itt volt, jelenléte kísértetként ülte meg a hangulatot. Én nem ismertem azelőtt, valamikor Csaba három-négyéves korában léphetett le számomra ismeretlen okok miatt. Csaba nem mesélt róla, és biztos voltam abban, hogy ki tudnám húzni belőle a sztorit, de nem tettem. Szerettem cukkolni, felpiszkálni, de nem akartam több fájó sebet feltépni a lelkében. Elég volt.

Úgy döntöttem, egyedül fejezem be a pakolást és felkaptam az első dobozt, ami nem tűnt sérvfakasztóan nehéznek. 

Tulajdonképpen nyomban tehettem volna egy hátraarcot is, mert őméltósága Pusztay Kornél sétált velem szembe a folyosón, arcán arrogáns kifejezés, fülében hallókészülék, pocakja rátartian előretolva. Nem szívleltük egymást. Ő gyűlölt engem, én haragudtam rá, ahogyan Csabával bánt. Az unokája dolgozott, segített neki a tanulás mellett és még soha egy köszönömöt nem hallottam a szájából.

– Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Kipakolod a házat, majd lelépsz a holmiinkkal – szurkálódott az öreg csöppet sem leplezve, hogy szerinte csak a családi vagyon miatt bútorozok össze az unokájával.

– Becsomagolom az egész villát, sőt a lovakat is magammal cipelem a csomagtartóban! – reflektáltam élesen. – Hiába nyihognak, betuszkolom őket egytől-egyig! Jól mutatnak majd a körfolyosón, meg a városligetben legelészve

Komolyan nem akartam, de az agyam későn kapcsolt, a nyelvem meg pergett. Pedig azt hittem, kezdek megkomolyodni.

– Haszonleső kisasszonyság, ha már a budapesti lakásunkba költözik, ami még az én nevemen van, talán nem ártana egy kis jó modor! – pirított rám.

A kezemben tartogatott súlytól remegett a térdem, a torkom pedig kapart a sok kimondatlan szitoktól. Éppen robbanni készültem ezzel értékes agysejtjeimet vesztegetve el, amikor Csaba és édesapja belépett az előtérbe. Az idegeim üdvrivalgásba kezdtek, a mellkasomban egy kellemes érzés terjedt szét. És nem csak a mellkasomban.

Elindultak felfelé a lépcsőn, a tekintetünk pedig találkozott. Csaba szakasztott az apja volt, csak pár centivel magasabb, a haja rövidebb, a szeme mélyebb és melegebb árnyalatú. És azaz örökös fájdalom, ami áthatotta! Azt hittem, hogyha rendezzük sorainkat, jön a happy end, ő boldogabb lesz, én kiegyensúlyozottabb, vált vállnak vetve harcolunk a világ ellen… de nem így lett. Csabát olyan erősen maga alá teperte a bánat, hogy hiperaktív csivavának éreztem magam körülötte, aki folyamatosan igyekszik őt felvidítani. Általában sikert arattam, de csak ideig-óráig. Bár lehet, hogy pont ezt szerettem benne, hogy én voltam az egyetlen, aki megnevetettem.

Ezzel szemben az apja diszharmóniát ébresztve bennem lazán haladt mellette, hosszú haját lófarokba fogta, orrnyergén szemüveg bicegett. A szórakozott tudós. A felelőtlen és gondtalan életművész. Minden volt, ami Csaba sosem lehetett.

– Na, mi ez az összezörrenés? – kérdezte Csaba apja, akinek természetessége hátborzongató volt. Mintha sosem lépett volna le, mintha nem az ő feladatát végezte volna éveken keresztül Kornél és Edit.

– Add csak ide – lépett közben mellém Csaba szelíden. – Majd én lehurcolom őket, te csak pakold össze, ami még hátra van – mormolta, kezeink összeértek, miközben átadtam a terhem.

– Segítek én is – srófolt rá az idősebb Csaba.

A párom egy futópillantásra még hátrapillantott ránk, de úgy tűnt, most a segélykérő tekintetem sem marasztalta. Untig elege lehetett az öregéből, csak ő nem az a fajta, aki az ember szeme közé mondja. Bár, ha az apja rákérdezne, gondolkozás nélkül megmondaná neki. Ez fix. De Csaba nem beszél, az apja pedig hülye lenne kérdezni. A látszat mindenek felett. Senki sem szereti lerombolni a fia egészségéért aggódó hőslovag önértékelését azzal, hogy belegondol, a múltban milyen szemétségeket művelt.

Nem volt mit tenni, én vonultam hátra a tékozló édesapával.

De meredek! A saját édesapámról is így gondolkodtam, de valahogy mindig egy romantikus ködben lebegett az egész lénye. Az igazi apukám biztos istenkirály, biztos viccesebb és lazább, mint a nevelőapám! De ahogy láttam, hogy más apja mekkora sebeket tudott okozni, megfordult a fejemben, hogy talán az én ismeretlenül dédelgetett faterom sem menő.

– Na, és mióta vagytok egy pár? – kérdezte társalgást kezdeményezve az apósjelölt, vagy mi a szentségtörés.

Rápillantottam választ keresve és ilyen közelről megdöbbentő volt, hogy mennyire fiatalnak tűnt. Talán még negyven sincs. Talán túl fiatal volt még, amikor az asszony lerohanta azzal, hogy öregem, egy élősködő van bennem, és ha minden igaz, a tiéd.

– Majdnem négy hónapja – feleltem és kínzó súlyként nehezedett a vállamra a tudat, hogy a legtöbb kapcsolatom eddig tartott.

Mi van, ha van egy határ, ameddig elbírok menni és utána minden szétesik és megromlik? Mi van, ha napokon belül velünk is ez történik?

– Van az nyolc hónap is – jelent meg váratlanul Csaba mögöttünk, zihált, tehát nagyon siethetett, hogy minél előbb visszaérjen. A szeme csillogott, de nem a boldogságtól.

– Attól függ, honnan számítjuk – vágtam rá meggondolatlanul, mert én eltökélten ragaszkodtam a hivatalos időponthoz, ő pedig ahhoz, amikor költőien szólva, egymáséi lettünk karácsonykor.

– Ez ismerős… - nevetett az idősebb lovag, majd fel is kapott egy dobozt.

– Így problémás lesz az első évfordulónk megünneplése… maximum kétszer tartjuk meg – vonta meg a vállát Csaba tetettet közönnyel, majd követte az apját.

Problémás ez az egész kompánia, te jó szagú! Mi mindhárman.

Kirázott a hideg, aztán tovább pakolásztam, miközben a gondolataim egy egyre mélyebb és sötétebb örvény húzta lefelé. 

CSABA

A lovaimat néztem, ezeket a fenséges állatokat és féltem, hogy a nagyszüleim már nem elég erősek ahhoz, hogy gondoskodjanak róluk. Sem önmagukról. Féltem, hogy el fogják adni őket, hogy bár nem akarják, felhagynak a tenyésztéssel.

Lehetek-e ennyire önző?

Nem számít, már döntöttem. Eljött a búcsú ideje.

Sosem éltem nagyvárosban, sőt még egy kisebb község középpontjában sem, tökéletesen megfelelt a falu határában lógatni a lábam. Ám ezúttal Pestre készültem! 

Meg itt van az apám is. Tizenöt éve meglépett a felelősség elől, momentán mégis eljátssza a gondoskodó apát. Émelyegni kezdtem.

A kerítésre támaszkodtam már félórája, elrepült az idő. Közben Kámfor odajött hozzám, megpaskoltam az orrát, mire elégedetten továbbvonult legelészve a zöld pázsitot. Ekkor megingott a fakerítés: apám rám talált. Csendesen támaszkodtunk egymás mellett, a csend beette magát közénk. A jelenlétében az anyám iránti bűntudat újra fellángolt bennem, és képtelen voltam megszólalni. Jót nem tudtam, rosszat nem akartam mondani.

Aztán kezdett fájó és kínzó lenni a némaság.

– Milyen gyakran fogod látogatni a nagyszüleid? – törte meg ő a csendet.

Remek! Számonkérés.

– Lehet, hogy hetente. Lehet, hogy havonta. Ahogy a tanulmányaim engedik majd, de fogom – feleltem, a mondat végét jól megnyomtam. Nem szándékosan, vagy talán mégis. Akartam, hogy érezze a neheztelésem.

– Jófiú vagy – sóhajtott.

Totálisan idiótának éreztem magam. Még sosem gondoltam magamra áldozatként. Igen, sokat szenvedtem, igen, gondoskodtam és segítettem másoknak, igen, bűntudatom volt temérdek minden miatt, de sosem gondoltam azt, hogy áldozat vagyok. Eddig a pillanatig.

Nem, nem most kellene kirobbannom. Utoljára is mi történt? Hannát halálra ijesztettem, a tenyeremet meg szétszaggattam egy összeroppantott üveggel. A szilánk helyét még ma is éreztem. Muszáj volt kimondanom valamit, hogy ne dühöngjek, és ne később robbanjon ki belőlem olyat bántva ezzel, akinek semmi köze a történtekhez.

– Sosem szeretted az anyámat, igaz? – préseltem ki a fogaim közül, öklöm megszorult a fán.

– Nem. Nem igazán – válaszolt őszintén.

– Ezért ivott? – meredtem előre.

Reméltem, hogy a táj és a ménes látványa megőrzi a higgadtságom és nem verem pépesre a saját apám arcát.

– Nem tudhatom. Azt hiszem, igen.

– Ezért mentél el?

– Többek között – pillantott fel a hatalmas épületre. – Tudod, nagyapád elég konok és konzervatív ember. Sosem tudott engem elfogadni. Talán az egész szakmám, a folyamatos kutatás és ásatás, a rengeteg utazás is emiatt volt. El kellett szabadulnom tőle, el kellett szabadulnom innen. Tizenkilenc voltam, amikor megszülettél, önmagamat sem ismertem még.

– Egy gyermek felelősséggel jár – vágtam rá és ráemeltem a tekintetem.

– És én még nem nőttem fel hozzá. Te már most jobb apa lennél, mint én.

– Jó, hagyjuk a dicséreteket, a fényezést és az öntömjénezést is. Miért vetted el, ha nem akartad?

– Kedvelt, egymásba gabalyodtunk pár alkalommal, terhes lett, a nagyapád és az ő szülei pedig addig erőszakoskodtak, míg megtettem. Még egyetemre jártam, tőlük függtem.

– Befejezted és amint tudtál, leléptél.

– Le – suttogta.

– Volt valaki más? – kérdeztem félve, mert rettegtem attól, hogy jobban hasonlítok apára, mint hittem. Hogy nemcsak az anyám beszélte be nekem, hanem valóban így van. Az apám bűneit követtem el én is ismét.

– Volt.

– A házasság alatt is?

– Igen. Szeretőm volt.

– Ismerem. Igaz, hogy ismerem? – csuklott el a hangom. – Ezért utál engem, igaz? Ne mondd ki! Na és őt meglátogattad, mióta itt hagytál?

Egész testemben remegtem, visszanyeltem a könnyeket.

– Egyszer jártam nála. Csaba, sajnálom – lapogatta meg a hátam. – Nem tudok mást mondani. Jobb szülőket érdemeltél volna. Ha minden úgy történik, ahogy…

– Akkor én sem léteznék. Tudod mit? Hagyjuk, nem akarok többet erről beszélni. Nem akarok. Amit akartam, már megtudtam. Menjünk be, segítenem kell Hannának.

Apám bólintott, majd követett.

Ahogy beléptünk az épületre és felnéztem az emeletre, láttam, hogy Hanna is vívja a saját harcait és a rohadt életbe, ekkor jöttem rá, hogy frászt aggódom én mindenkiért! Nagyapám megérdemli, hogy magára maradjon egy kicsit! Folyamatosan bántja a körülötte élőket, terrorizál és parancsolgat. Nem engedem, hogy Hannával is ezt tegye! Már így is kapott eleget az elmúlt hónapokban.

Láttam, hogy Hanna meg akar szólalni, hogy éppen formálja a szavakat, de észrevett és félbehagyta. Időben érkeztem.

Tekintetünk összekulcsolódott és most először éreztem, hogy nem csak miatta akarok mindent magam mögött hagyni. Szükségem van a távolságra nekem is.

Felsiettem, elvettem tőle a csomagot, és ha nem lett volna körülöttünk még két generáció, visszatessékelem a szobámba. Egy pillanatra lejátszódott a lelki szemeim előtt, ahogy karjaimmal átfonom a derekát és megcsókolom, beszívom az illatát és ledöntöm az ágyra. Érezni akartam, ahogy a teste hozzám feszül, majd egyszerre ernyedünk el kielégülten. Vágytunk egymásra.

Csak essünk már túl ezen, majd Budapesten azt és úgy csináljuk majd, amit és ahogy akarunk!

JO

Már egy órája repesztettünk az autópályán csendbe burkolózva az egyre sötétedő égbolt alatt. Az szemem nyugtalan szakkádokat járt a rohanó tájat bámulva, és már csak akkor fogtam fel, hogy milyen gyors ez a tempó, amikor már majd leragadt a szemem a megerőltetéstől. Csaba nem szokott száguldozni, ő megfontolt és szabálykövető. Kivéve most. 

Rápillantottam. Egy merő görcs volt, állkapcsát feszítette, tekintete üvegesen meredt az útra.

– A levél felbontatlan maradt – suttogtam, hátha kicsalok belőle pár szót.

– Tudom – érkezett a válasz. – Már mindent tudok, amit tudnom kell.

– Nem akarok rámenős lenni…

– De az vagy.

– Az vagyok – helyeseltem. – Szóval?

Felsóhajtott, egy pillanatra rámeresztette vádló tekintetét. Álltam.

– Apám nem igazán szerette anyámat. Igazából sosem. És ma jöttem rá… Ma állt össze a kép, hogy tulajdonképpen a nagyapám, az anyám és Ervin is apám miatt gyűlölt engem. És úgy, hogy ez ellen egyikünk sem tehetett. Egyedül úgy lett volna megakadályozható ez az egész elcseszett élet, az én életem, ha meg sem születek.

Erre nem tudtam mit felelni, majd hosszú-hosszú hallgatás után újra megszólaltam:

– Ervin bá hogy kerül a képbe?

– Tippelj, ki volt apám szeretője… - fordult felém.

– Ó – nyeltem egy nagyot. – Hú. Így érthető… sok minden. A nagyapád abba sem akart bele menni, hogy elköltözz, nem hogy elfogadni azt, hogy fia meleg. Nem lehetett egyszerű élete, de attól még ez nem menti fel. Elhagyhatta volna úgy is a családot, hogy hétvégi apuka lesz, vagy néha meglátogat… - méláztam.

Hümmögött egyet, de itt meg is szakadt a párbeszédünk újra.

– És akkor most haragban váltatok el?

– Olyan sehogy. De többet fogjuk keresni egymást.

Sosem voltam egy békítőbíra, inkább a viszályokat szítottam, de valahogy ez a válasz megnyugtatott. Talán egyszer majd megváltozik a viszonyuk, ahogy remélem, nekem és anyámnak is. Csak még egyikünk sem kész rá.

Két óra múlva az utazástól fáradtan vonszoltuk fel magunkat a társasház második emeletére. Egy peremkerületben volt a lakás, de csöppet sem zavart, így a falusi nyugalom után nem rögtön a nyüzsibe pörgünk vissza.

Amikor átléptük a küszöböt, csak akkor jutott eszembe, hogy amikor azt mondta Csaba, úgy lett volna a legjobb, ha meg sem születik, nekem azt kellett volna felelnem, hogy ez nem igaz. És nem is az! Akkor most nem lehetnék itt vele, még mindig űzném a röhejes kis játszmáimat és céltalanul bolyonganék az élet útvesztőben. És nem tapasztalom meg azt, hogy milyen, ha valaki önzetlenül szeret önmagadért.

Éppen felé fordultam, hogy akkor én most jól megmondom neki és megmutatom, hogy bennem is van egy kis empátia meg szeretet, mikor beelőzött, megragadott és megcsókolt. A táskáink a földre hullottak.

– Házavató – mormolta, a hangja rekedt volt.

– Kössük össze a zuhanyzással – feleltem, és csak remélni tudtam, hogy a csókomban benne volt minden érzelem, amit nem tudtam megosztani vele.

Ő elvigyorodott, majd kézen fogott és megmutatta nekem a fürdőszobát.

Másnap reggel kávéillatra ébredtem, és mire kinyitottam a szemem, ő ott állt az ajtóban, kezében két bögrével. Elsőre azt sem tudtam, hol vagyok. Először azt hittem, a régi otthonomban, Pesten, ahol nyolc évig éltem. Az utcáról beszűrődő hangok erre emlékeztettek, aztán a szagok és a hangulat Csaba szobáját jutatták eszembe. Ám mire leült mellém az ágyra, eszembe jutott a tegnapi utazás, a lakás és az, hogy ketten vagyunk. Ez a mi életünk.

– Életet kéne vernünk magunkba, ma van a beiratkozás – sóhajtott, majd szájon puszilt. – Délután már egyetemisták leszünk.

Arckifejezése keserédes volt, akár a csókja, de valahogy mosolyra fakasztott. Fakasztott. Csaba annyi szépirodalmi regénnyel tukmálta szikkadt elmémet az elmúlt hónapokban, hogy lassan elfelejtek ízesen káromkodni is! Fakasztott… Én akasztott bolond! Fülig belebonyolódtam ebbe a srácba… 

– Jól vagy? – kérdezte Csaba, és csak ekkor eszméltem rá, hogy már hosszú percek óta úgy bazsalygok némán, mint egy debil.

– Csak örülök a közös életünknek. Ha nem lennél, talán sosem élem meg ezt. Ezt a… érzést.

És végre nemcsak a szája, már a szeme is mosolygott.

Az elkövetkező hetekben bejártuk Pest és Buda látványosságait, sétáltunk éjszaka parkokban, ligetekben és a Margit-szigeten, futottunk a reggeli fagyban és este a szakadó esőben. Több színházi előadásra is elvitt, élvezte, hogy nem kell városokat átutaznia, hogy szórakozhasson. Nappal előadásokra és gyakorlatokra jártunk, délutánonként együtt főztünk, este pedig éltük a nagyvárosi életet. Ám az őszi szünetben hazautaztunk és utána megtört ez a lendület. Ezt követően Csaba hetente hazajárt, én pedig gyakran maradtam egyedül a lakásban és ilyenkor a régi meg az új egyetemi barátokkal vigasztalódtam. Kocsmáztunk, koncertre jártunk, olyanokat tettem, amit tudtam, hogy Csabával nem lehetne.

Ez nem a mi életünk volt, hanem az enyém.

Vasárnap este mindig visszajött, vacsorával vártam. Először úgy meghatódott, hogy el is könnyezte magát. Az anyja sosem tett ilyet, a nagymamája pedig már idős volt ehhez. Nem szokott hozzá a törődéshez. Szeretetből tettem, de egy idő után a bűntudat is közrejátszott. Élveztem a külön töltött perceket és egyre jobban aggódtam, hogy ez nem jó. Mintha egy titkos életem lenne, holott mindenről beszámoltam neki. de ő nem volt ott.

Elfogytak a közös délutánok, a közös esték, már nem sétáltunk az éj ölén, nem beszélgettünk hajnalba nyúlóan. Párszor megpróbáltam elrángatni valahová, de azt mondta, tanulnia kell, vagy dolga van. Jól esett az érintése, a gyengédsége, minden éjjel magához vont és szeretet, mégis éreztem a távolságot. Úgy éreztem, elszigetelődik, nem szerez barátokat, hogy csak én és az egyetem köti a városhoz.

– Nem tetszik Pest? – kérdeztem egy nap már menetre készen.

Ő a konyhaasztalnál ült, éppen tanult, mint mindig.

– Én mindenhol ilyen vagyok – felelt a laptopba bambulva.

– Minden hétvégén hazajársz a lovakhoz…

– Ühüm.

– Még bulizni sem jöttél el velem sosem. Nem ismered a barátaimat és én sem a te évfolyamtársaidat – motyogtam, de rám sem begózott. – Csaba!

– Tessék?

Annyira különbözőek vagyunk – csapódott le bennem a gondolat, ahogy megdöbbent barna szemébe néztem. Oké, a négy hónapon túljutottunk, de ennyi. Pár hét és december lesz, egy hónap és elérkezik az évforduló, amit ő tart az igazinak. Vajon megéljük?

– Gyere el velem ma este a gólyaavatóra! Én is elkísérlek a tiédre! – ajánlottam.

– Nem is tudom…

– Kérlek! – Úgy éreztem, a kapcsolatunk múlik ezen –, kérlek.

– Ha neked ez ilyen fontos… - vonta össze a szemöldökét, majd felkelt. Végignézett rajtam. – Nem szoktál szoknyában járni. Biztos ebben jössz?

Lepillantottam a fekete bőr miniszoknyámra, ami alatt egy nercharisnya feszült. 

– És te majdnem elengedtél egyedül… - ingattam a fejem. – Felelőtlenség.

– De ha lehajolsz, akkor nem…

– Még az is meglehet – vontam meg a vállam. – Ezért van szükségem egy bádigárdra. Majd fedezel hátulról.

– Ugye tudod, hogy ez a lovaknál mást jelent? – vigyorodott el.

Csak kihívóan pillogtam rá, mire pár pillanatig zavartan állt, aztán bevonul a hálószobába átöltözni. Talán attól is elszokott, hogy flörtölök vele? Tata és mammer lettünk? 

CSABA

A lelkem mélyén örökké vidéki srác maradok, ezt Hanna is jól tudja. Ő és az élete is túl extravagáns nekem. De pont erre van szükségem.

Talán megijesztettem a honvágyammal, pedig eszem ágában sincs visszaköltözni. Saját lovardát akarok valahol az agglomerációban, ahonnan ő is könnyen bejár, ha kedve támad hozzá, de az én nyugalmam is megmarad. És igen, totálisan elmebetegnek fog gondolni, ha előhozakodok vele, mert ugyebár fél az elköteleződéstől. Mindig is előrébb tartottam a kapcsolatunkban, mint ő, szóval még várok, hogy előhozakodjak vele. Talán korai is lenne… 

Aztán meg megjelent ebben a falatnyi ruhában… 

Direkt provokált, próbára tette a tűrőképességem és győzött. Ha valamelyik tapló csak hozzá ér, eltöröm a karját! Mert azok a képek, amik az én elmémben leperegtek, biztos más kanban is felsejlenek megpillantva Hannát. Mióta Pestre költöztünk, kivirult, gyönyörű és dögös. Sokszor attól tartok, túl kevés vagyok neki.

A mélynyomó rengette a falakat, amikor beléptünk az épület kapuján. Korunkbeli fiatalok özönlöttek minden irányból, tömény alkoholszag terjengett, a háttérben ritmikus dobszóló lüktetett. Nem kellett kávé, rögvest felébresztett a zenebona. 

– Hé, Jo! Megvagy végre! – rikkantotta el magát Petra, az egyetlen ismerős arc a névtelen tömegben. Ám őt tucat másik követte.

Nagyot nyeltem. Ez sok nekem.

– Azt hittem, hogy a lovászfiú igazából nem is létezik, csak a képzeletbeli barátod – kuncogott az egyik csaj, majd meg is nyomogatta a bicepszem a kockás ingen keresztül. – Azt hittem, totál kattant vagy, de a pasid tényleg valóságos.

– Pedig kattant vagyok. De van ám neve is! – vigyorgott rám Hanna, én pedig csak fáziskéséssel reagáltam.

– Ja, igen. Csaba… - fogtam kezet pár sráccal és néhány parfümfelhőben úszó egyetemista lány végigpuszilt. A végére már szédültem.

Idétlen kérdésektől zsongott a fejem, és miután az egész horda szeszért epedt, magamra hagytak az asztalnál. Ja, nem. Rám sózták a német romantika és a horror regények szakbarbárját, aki miután megtudta, hogy magyar szakra járok, Poe és Lovecraft történeteivel bombázott. De ennél le is állt a tudománya, csakhamar unalmas vitapartnerré vált és csak vágyakozva tekingettem a pult felé, ahol a többiek sorban álltak, mialatt egy vén rocker károgott a színpadon. A holló, személyesen.

Azt hiszem, ott szakadt el cérna, amikor Hanna túl sokáig eszmecserélt az egyik pasassal. A legijesztőbb az volt az egészben, hogy a faszi öltözködésben és stílusban is hasonlított Hannára. Olyan témákról beszélgethettek, vagy viccelődhettek, amit én nem értek vagy nem ismerek. Tépett farmer, bőrdzseki, szegecsek meg láncok. Kettétörhettem volna, mint egy ropit, de nem alacsonyodok idáig. Nem veszítem el a fejem, nem én!

Kristófot és Arnoldot volt okom gyűlölni, de ezzel a fószerrel még egy szót sem váltottam, rögvest megutáltam. Én kölyökkoromban nem azért jártam tépett nadrágban, mert divatos, és nem azért volt sötét a szemem alja, mert kihúztam szemceruzával! Megjátszós mamakedvence. 

Körbepásztáztam a teremben, majd magamhoz intettem az egyik felszolgáló lányt, aki készséggel sietett is a segítségemre. Talán sikeres lehetnék a nőknél, ha mindig magamra erőltetek egy negédes mosoly és bájolgok pár sort. Hannának is tetszett, ha klasszikusokat idézek, még ha fogalma sem volt, egy-egy sor miről is szól… Nem érdekelte, szerintem csak a hangom ritmusára alélt. Tegyünk próbát ezen a szőkén! 

JO

Dávid tette a szépet. Ahogy mindig. Néha felnevettem a viccein, mert jól esett a hiúságomnak, és másfél éve simán a karjaiba borultam volna. Jó pasi volt, meg kell hagyni, de randiztam már nem egy hozzáhasonlóval és kettővel jártam is. Az a legszomorúbb ebben az egészben, hogy a gesztusai, a szófordulatai is hasonlítottak rájuk. Egy szubkultúra, egy kollektív tudattalan. Már ismerem.

A fekete vasalt haj mögül ekkor sejlett fel egy szőkeség sziluettje, ahogy Csaba előtt illeg-billeg. Rögtön Dávidba fojtottam szót, felkaptam az egyik korsót a pultról, odasúgtam Petrának, hogy a következőre én hívom meg, majd leléceltem. Szöszikém mosolyogva ellibbent mellettem, én pedig véletlen nekimentem. Merő véletlen! Bocsánatkérően pillogtam rá, ő pedig elnézően továbbröppent. Hogy törne ki a nyaka…

De ez még semmi! Ahogy Csaba utána nézett, az az volt ám a szívinfarktus! Egy pillanatra megállt bennem az ütő, húzóra letoltam a fél korsót, majd pókerarcot erőltetve a képemre, letelepedtem mellé. 

– Mit rendeltél? – kérdeztem.

– Vörösbort.

– Mindig is te voltál közölünk a kifinomultabb – horkantottam, majd az asztallapjához vertem a korsómat. – Azt hittem, nem iszol.

– Lassan egy éve nem nyúltam alkoholhoz. Néha-néha belefér, ettől még nem leszek rossz ember.

Még gányabbul éreztem magam. Hetente két-három alkalommal néztem a pohár aljára, vigadtunk a sleppel. Ha csak ritkán innék, még jó ember lehetnék. De nem vagyok.

A szőke megint feltűnt a láthatáron, hozta is a bort meg hozzá egy elegáns poharat. Hogy oda ne rohanjak!

– Most tényleg? Komolyan? Egy szőke? – nyögtem.

Valami csökött gondolat arra sarkallt, hogy az összes szőkére irigykedve tekintsek, mert Lilla szőke volt az idő nagy részében, míg ismertem. Egy megveszekedett hang pedig azt suttogta a fülembe, hogy az ilyen csajok Csaba esetei.

Csaba elfordult a lökhárítókról, majd egy nála ritka kaján mosollyal rám nézett:

– Kiszegecselt emocsíra? Vasággyal ötven kilo. Most komolyan?

– Tusé! – csettintettem.

A zöld szemű szörny munkálkodott mindkettőnkben.

Ekkor megérkezett az ital, meg mellesleg a szőke a két kannájával, de Csaba figyelemre sem méltatta. Szívem választottja az asztalra rakta a pénz, de továbbra is engem bámult. A csaj morcosan lelépett.

– Ha gondolod, vagy már úgy érzed, ellaposodott a sztorink, valamelyiket meghívhatjuk egy édeshármasra – rajzoltam körbe mutatóujjammal a korsó karimáját.

Csaba arca elsötétült, ez már a privát szférájának megsértése volt. 

– Dávid a haverom, néha elmegyünk koncertekre, vagy csak inni egy-egy nehezebb Zh után – folytattam. – Néha hétvégén éjszakai diákmelót végzek egy gyárban, ott ismertem meg.

– Szóval, míg nem vagyok itt, Dávid a helyettesem – jegyezte meg epésen.

– Nem a helyettesed – morogtam, majd az ölébe ültem, vele szembe. – Téged nem helyettesíthet. Úgy érzem, boldogtalan vagy mellettem. Nem itt jársz, nem velem vagy. Nem akarok egy újabb Lilla lenni, akit kizársz az életedből.

– Sosem leszel – suttogta. 

Nem értettem, a szájáról olvastam, a gitár túl hangosan zúgott mögöttünk. Az énekes búcsúzott a közönségtől, majd felkonferálta azt a zenekart, aki miatt mindenki színét tette a mai eseményen. Senki más nem ült az asztalunknál, csak mi ketten, egy sarokban mindenki mástól elszeparáltan. Közelebb húzott magához, keze a fenekemet markolta. Talán csak azért, hogy a szoknyát visszahúzza a csípőmről, mert felszaladt rajtam a mozdulat közben.

– Azt hiszem, másként örülünk és más kell a boldogságunkhoz – mosolygott. – Hétvégén nemcsak hazalátogatok, hanem dolgozom, hogy legyen pénzem saját lakásra. És itt tanulok, hogy jövő félévben magas ösztöndíjat kapjak. Nem akarok a nagyapámtól függni.

– Akkor ez nem nekem szólt?

– De, neked szól, de nem úgy, ahogy gondolod – nevette el magát, majd megcsókolt.

Szorosan magamhoz öleltem, arcomat a vállgödrébe temettem. Beszívtam az illatát. Percekig ültünk így, majd úgy döntöttem, kérek még egy poharat a pultnál, hogy úgy igyunk a boldogságunkra, ahogy azt kell. Koccintani akartam!

Ekkor belém jött a kivénhedt rocker, aki pár perce még a színpadon kavirnyált. Összevont szemöldökkel oldalra sandítottam rá, majd gondoltam, ennyivel le tudtam, de a fószer utánam nyúlt. Megrökönyödve meredtem rá, a szorítása erős volt, akárcsak a felesek bűze, ahogy áradt belőle. Nem díjaztam volna, ha nekem esik!

– Tipli öreg, az apám is lehetne! Már elmúlt az apakomplexusom – hordtam le. 

– Tegyünk egy próbát. lehet, hogy én vagyok – felet artikulálatlanul.

– Ez rohadtul nem vicces – léptem hátrébb, majd végigmértem, miközben felhörpintettem az utolsó korty sörömet is.

– Anyád küldött egy képet a ballagásodról. Akkor akartalak felkeresni, amikor betöltötted a tizennyolcat, de anyád szerint nagyon zűrös időszak volt, éppen költöztetek.

– Maga tényleg nem ugrat – köptem ki a sört. – Jesszus! Ne már! – hőköltem hátra. – Mi volt ebben a piában?

– Egyszerűbb lett volna, ha bedzsinázlak, ha már így említetted – húzta a száját.

– Ah… ne már! Még a humorérzékünk is hasonló! Csaba! Csaba!

Totális pánik uralkodott el rajtam, de Csaba érkezett is, éreztem, ahogy átöleli a derekam, ám nem néztem rá, mert elhűlve pillogtam még a faszira magam előtt.

– Azt viszont nem tudtam, hogy testőröd is van – röhögött teli szájjal. – Ki az óriás?

– A barátom.

– Ma estére, vagy úgy általában?

– Ez meg miféle kérdés? – dadogtam.

– Ki ez a hobo? – így Csaba.

– Azt mondja, hogy a fater. Az enyém.

Csimbókokban lógott a hosszú haja, festette még a szakállát is, hogy fiatalabbnak tűnjön, de a megviselt arca és a szarkalábak elárulták, hogy ötvenfelé jár. Szegecsekkel kivert bőrdzseki és feszülős póló volt rajta, a keze sárga volt a bagótól, szeme ködös az alkoholtól. És már most tudtam, hogy valamelyik évfolyamtársnőmre fáj a foga.

– Hogy hívják az anyámat?

– Vizsgáztatsz? Én már akkor az országutakat róttam, amikor még a zacsimban himbálóztál. Jó bige volt az anyád ja, te is az lettél – horkantott egyet és reméltem, hogy a turha nem mellettem végzi a pulton, mert sikítva rohanok a következő évszázadig, hogy kiöljék belőlem az ő örökítőanyagát.

Az ember lánya nem ilyet akar hallani az édesapjától, amikor először meglátja.

És a legrosszabb az volt, hogy viszont láttam magamat benne. Én is ilyen ordenáré bunkó voltam, ha leittam magam, és amikor nem állt mellettem Csaba, hogy jobbá tegyen. Azt hiszem, itt az ideje köszönömöt rebegnem édesanyámnak, hogy nem szembesített előbb a valósággal!

Ki akartam menekülni, már hátraléptem, de Csaba magához szorított. 

– Akkor most összeszorítjuk a fogunkat és ezt is kibírjuk – súgta a fülembe, majd rákönyökölt a pultra.

– Tényleg ilyen vagyok én is? – súgtam hátra kérdően.

– Ne is mondd! – forgatta a szemét. – Csacsogj vele pár szót, cseréljetek számot, aztán menjünk haza, mert mára elegem van a meglepetésekből – szórakozott egy jót mögöttem Csaba, majd hátrafésült egy tincset a fülem mögé. – Majd éjszaka megünnepeljük, hogy apáink nélkül is ember lett belőlünk.