Utazás a múltba (folytatásnovella) - Családi állapota: kapcsolatban

Első rész

Családi állapota: kapcsolatban

Az elmúlt hónapokban nem voltam éppen a helyzet magaslatán, rengeteg olyan döntést hoztam, ami nem vall rám. De mi is vall rám igazán? Már nem tudom. Fel is hagytam a válaszkereséssel.

Izzadó tenyeremet beletöröltem a farmeromba, majd nekidőltem az ajtónak. Homlokom durván koppant a fán. Ha fáj, az jó. Legalább addig sem agyalok.

Mégis… a farzsebemben megbúvó levélen járt az eszem, aztán a tálcára néztem, amit már percek óta szorongattam, és a rajta sorakozó nagy gonddal elkészített ételre.

Elég jó ez így? Elég jó vagyok így? Ezt sem tudom.

Ha a megvadult lovakat betöröm, ez sem lesz probléma! Nem kellene, hogy az legyen.

Benyitottam, és az ágyban heverő lányra pillantottam. Bár a feltornyozott dunyha alól alig látszódott ki, tudtam, hogy alatta alussza az igazak álmát. A következő pillanatban egy hozzá méltó hirtelen mozdulattal felriadt a zár kattanására és mire megfordultam, már az összes takaró repült szanaszét a szobámban.

– Te jó Isten! – kiáltott fel. – Hány óra? Hány óra van? – kapkodott.

– Délelőtt tíz – feleltem, majd óvatosan lehelyeztem a tálcát az ágy másik végébe.

Tétován nézett rám, mintha nem is emlékezne arra, hogyan került ide, és én ki vagyok. Olyan bárgyú volt a pillantása, hogy kénytelen voltam én megmenteni a pillanatot:

– Szombat van, nincs iskola – magyaráztam.

– Tényleg. De tegnap leléptem otthonról és anyámék…

– Már hívtam őket, tudják, hogy itt vagy.

– De haza kellene mennem…

– Azt mondtam nekik, hogy egész hétvégén itt maradsz.

– Ja, persze, és az jó anyám bele is ment!

– Bele – vontam meg a vállam.

A tizenkilenc évemmel már elő tudtam adni az érett felnőttet és Hanna anyja ezt díjazta. Rám merte bízni a szeszélyes lányát. Egyébként is, ha ezek ketten ismét egy helyiségbe kerülnek, kő kövön nem marad. Mindenki idegeinek jobb ez a megoldás. Talán csak az enyémet leszámítva.

– Csaba, nem! Miért mondtál nekik ilyet? – nevetett szórakozottan, majd kibújt az ágyból egy szál bugyiban és öltözködni kezdett.

Tudtam, hogy nehéz lesz, ezért még egy mély lélegzetvételig hagytam egy kis időt magamnak arra, hogy átgondoljam, amit közölni készülök vele.

– Hanna, nem mész sehová – mondtam neki határozottan.

– Tessék? – fordult vissza esetlenül, mert éppen a pólóján igyekezett átbújtatni a karjait. – Oké, tegnap kivoltam idegileg, igen, el akartam utazni meg szökni innen, de vége. Lehiggadtam. Komolyan, jól vagyok. Megvagyok. Nem kell istápolni, és nem kell eljátszani a gondoskodó nagytestvért… vagy szeretőt, vagy mi… Nem vagy a barátom.

– Ne hazudj! Maradsz.

– Be akarsz zárni? Honnan vetted ezt a hajmeresztő ötletet?! Nem fogod nekem megmondani, hogy mihez kezdek az életemmel!

Megdörgöltem az arcom, majd leültem a tálca mellé.

– Hanna, beszélnünk kell. Nem rohanhatsz mindig el – szögeztem le nyíltan, higgadtan, bár nem bírtam sokáig cérnával. – Ha most elmész, visszajössz valaha?

Ráemeltem a tekintetem, és totálisan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Mint mindig, ha vele beszéltem. Mindig idióta kölyök lettem a közelében és hagytam, hogy ő irányítson, mint mikor gyerekek voltunk. A sarkamra kellene állnom. Basszus! Ha másokkal megy, vele miért nem?

– Szerintem eleget bántottuk már egymást – suttogta. – Pár hét és Pestre költözök. Ha felvesznek egyetemre, ha nem. El fogok utazni mindenképp – vonta meg a vállát. – Jaj, ne vágj már ilyen kölyökkutya képet!

– Megyek én is – válaszoltam.

– Hogy mit csinálsz? – állt meg a mozdulatban.

– Első két helyen budapesti egyetemet jelöltem meg.

– De hát Lilla a miskolcira megy…

– Hagyd abba a Lillázást – morogtam baljóslatúan. Hanna értett hozzá, hogy hozza ki belőlem a vadállatot pár pillanat alatt. – Szakítottam vele. Lillával is csak azért jöttem úja össze, mert annyira erősködtél! Én nem Lillát akartam!

Egy pillanatra elnémult.

– Persze, fogd rám – kapta fel a táskát, majd az ajtó felé sietett, de én elé vetődtem.

– Nem, nem fogom rád. Akaratgyenge és hiú voltam. Jól esett, hogy egyszerre két lánnyal kavarok. Nem akartam felelősséget vállalni. A hosszú böjt után úgy éreztem, ez kijár nekem.

– De jó neked! Remélem, kiszórakoztad magad! – bújt ki a karom alatt, de megragadtam és nem engedtem kisurranni. Átkozottul fájtak a bordáim, még nem hevertem ki az esést, nem mellékesen a fizikoterapeutám és a gyógymasszőröm is agyon verne, ha látná, mit művelek, de nem hagyhattam ennyiben!

– Azt hittem, jól szórakozok, de nem. Ne rúgkapálj már, állj már le! Hanna! Nyughass már! – vergődött, én pedig egyre szorosabban próbáltam lefogni, majd végül egy nagyobbat lökött rajtam és elterültünk a szőnyegen. Kifáradva zihált, de attól még szorosan magamhoz öleltem. – Sosem fogsz felnőni… - sóhajtottam.

– Nem is vagyok gyerekes – dünnyögte a mellkasomba, majd ellökött és felült. – Miről akarsz beszélni? Mit akarsz még?

– Éjszaka kicsit kezesebb voltál – cukkoltam, mire egy megvető pillantást kaptam és egy öklöt a gyomromba. – Ha nem akarsz velem maradni, legalább, mint barát… kérlek.

Újabb sóhaj tört fel a mellkasomból, ő pedig ismét pipa lett:

– Újra nem követem el ugyanazt a hibát!

– Nem, nem arra gondoltam – ültem én is fel. – Csak… téged ismerlek a legrégebben és azt hiszem, hogy ezt rajtad kívül mással nem beszélhetem meg. A nagyszüleim túlzottan elfogultak… Kaptam egy levelet. Hanna, apám írt.

¤¤¤

Miközben a levelet bontotta, a tegnap éjszakáig kalandoztam vissza. Érte mentem az állomásra, szerelmet vallottam és azt hittem, ő is így érez. És ebben a szent minutumban is hiszem, hogy így van. Megcsókolt, visszajött velem, le is húzódtunk a sztrádán és a dzsipem hátsó ülésén kötöttünk ki. Olyan őszintének tűnt, annyira igazinak, ahogy a karjaimba simult. Éjszaka az ágyban sem ellenkezett.

És bumm!

Reggel mintha nem is emlékezett volna az egészre. A rohadt életbe! Hiszen én feküdtem kómában, nekem lett agyrázkódásom, nem neki! Mi a frász van?

– Hé, cowboy, figyelsz? – szólított meg, én pedig nyomban kizökkentem a nosztalgiából.

Bólintottam.

– Biztos vagy benne, hogy én olvassam el? Ahogy látom, már hónapok óta megkaptad. És a te apád, akit kisfiú korod óta nem láttál… Talán itt sem kéne lennem.

– Nem tudom rászánni magam. Egyedül nem megy.

– Nem hagylak magadra, de nem fogom helyetted elolvasni. Miért nem Lillát kérted…

– Te direkt játszol az idegeimmel? Lillának meg sem említettem.

És az emlegetett szamár meg a falra festett ördög és minden röhejes, közhelyes közmondás értelmében a mobilom meg is csörrent. Hanna mellett volt az éjjeli szekrényen, rezgett, de az istenért sem akaródzott felkelnem. Hagytam.

– Lilla az – jegyezte meg Hanna, mintha nem is érdekelné, de ez a szenvtelen ábrázat mindent elárult. Az arca mindig is olyan volt, mint egy egyszemélyes színjátszó kör, az érzelmek garmadája váltakozott rajta folyamatosan. – Fel kéne venned.

– Miért is? – kérdeztem vissza.

– Mi van, ha átjön? Nem szeretnék itt lenni, amikor megjelenik.

– Ha jönne, amit nem hiszek, szóltam lent, hogy ne engedjék fel.

– Na és a nagyszüleid? Pár hete még boszorkánynak gondoltak és elégettek volna máglyán!

– Ő miattuk se aggódj. Őket is lerendeztem.

– Csaba, azt hiszem, képtelen vagyok erre – rázta meg a fejét, hollófekete haja hullámzott, fehér arca még sápadtabbá vált. – Nincs elég erőm, hogy felvállaljam ezt a kapcsolatot.

A telefon halk rezgése még mindig morajlott a háttérben, Hanna arcán pedig ritkán felfedezett érzelmet sikerült fellelnem. Tényleg félt. Ami közöttünk kialakult, már nem izgalmas, nem is titkos, ez már véresen komoly, ami őt megrémítette.

Gyermekkori barátok voltunk, megvédtük és vigasztaltuk egymást, aztán a fővárosba költözött, elszakított minket egymástól az élet. Ám egy esztendeje visszajött. Be nem vallottam volna, de átkozottul vártam, hogy újra találkozhassak vele. Aztán, amikor először megláttam az osztályteremben, ahogy Kristóffal flörtöl, mintha karót döftek volna a mellkasomba. De gyűlöltem mindkettőjüket! És a legjobban önmagamat, amiért még így sem tudtam csak egy idegesítő libaként gondolni rá.

És ha ez nem lett volna elég, Hanna direkt cukkolt, rám akaszkodott, szívta a vérem, addig-addig, míg ledobtam magamról a csigaházat. Újra vonzódni kezdtem hozzá és rohadtul örültem, amikor végre ejtette azt a bájgúnár Kristófot.

Mindig is nehezen nyitottam mások felé, utáltam magamban, hogy nehezen beszélek az érzéseimről és így neki sem tudtam bevallani, hogy talán… Talán próbát tehetnénk, úgyis mindketten totálisan elcseszettek vagyunk. Ezen más megsértődött volna, de tudtam, hogy ő értené, mire gondolok. Mégsem tettem és valahogy a szánalmas próbálkozásaim elől is kitért. Nem akart engem, amibe túl korán bele is nyugodtam, főleg, amikor felhozta, hogy összehoz újra Lillával. Borzalmas ötletnek tartottam és az is lett. Már nem azért, mert a kapcsolat nem működött volna, Lilla talán túlzottan is rám csimpaszkodott, de attól még nem szűnt meg a vonzalmam. Sosem hittem volna, hogy képes leszek megcsalni valakit. Tudtam, milyen rohadt érzés elárulva lenni, elhagyatva és mégis… megtettem. Eldobtam volna mindent, de Hanna nem engedte. Én meg egy gyáva féreg voltam. Abban a pillanatban szakítanom kellett volna Lillával. Nem érdemelte meg, amit vele tettem, még úgy sem, hogy két éve ő bánt így el velem.

– Mindenkiből a legrosszabbat hozom ki – folytatta Hanna. – Veled is mit tettem…

Cáfolni szerettem volna, de tényleg így volt. Egy elveihez makacsul ragaszkodó stréber voltam, akinek egyetlen barátja volt. Egy jófiú, akinek nincs élete. Aztán Hanna berobbant az életembe újra, örökbefogadott, kirugdosott a valóságba és a rosszútra térített. Megcsaltam a barátnőmet, verekedtem, elzüllöttem, majdnem meghaltam. És milyen felszabadító volt!

– A haláltorkában átértékeljük az életünket. Meg hát… sosem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam. Azt hittem, ezzel te is így vagy.

– Én csak haza akarok menni, begubózni a szobámba és többet ki sem mozdulni – motyogta. – Itt a leveled – kelt fel, majd felém nyújtotta.

– Azt szeretnéd hallani, hogy utállak? – kérdeztem, miközben megragadtam a borítékot a kezével együtt.

– Az lenne a logikus.

– Oké, gyűlöllek – vágtam rá. – Sok mindent nem szeretek benned. Megszámlálhatatlan idétlen meg rossz döntést hoztál, és mocskosul sokat ártottál nekem. Ez tény. – A szája tátva maradt, zöldeskék szemében könny gyűlt. – De ezt önmagamról is elmondhatnám. Vannak hibáid, de én azokkal együtt szeretlek. Te kerge liba – fordultam el, majd eleresztettem a kezét. – Menj, ha menni akarsz.

– Ha most kimegyek, nem lesz több esélyem, igaz?

– Mondanám, hogy igaz, de nem az. Azt hiszem, minket túlzottan összeköt a múlt, szóval ha most lelépsz, akár évekre, akár örökre, én akkor is vissza foglak várni – vallottam be a fejemet ingatva. Csaba, te marha! – Ez szánalmas, szánalmas vagyok.

– Te mamlasz, nem érdemellek meg! – kuporodott az ölembe és szorosan magához ölelt.

¤¤¤

Nálam aludt, egy újabb éjszakát töltött a birtokunkon és én óvtam. Éveken át ő veszekedett és verekedett értem, mert egy töketlen, szelíd kissrác voltam, aki hagyta, hogy mindenki belerúgjon, de fordult a kocka. Most ő szorult segítségre, és örömmel oltalmaztam a szüleitől, az én nagyszüleimtől, Lillától, az egész világtól is akár.

Ám miután az álom leple rám elepedett, ismét előtört a lidércnyomás. Apám búcsút int, én pedig apró és tehetetlen vagyok, anyám torka szakadtából ordít, ócsárolja a férjét, utál engem is, amiért annyira egyformák vagyunk. Utálja és utál engem. Aztán hiába rohanok árkon-bokron át, Hanna már nem lakik a szomszédban, már nem menekülhetek hozzá, de már nem baj, már nem számít, mert mire hazaérek, anyám sincs. Senkim sincs. Mindenki elhagyott, magamra maradtam. Apámat hiányoltam, de anyám halálát kívántam. Nem egyszer, nem százszor és emiatt gyűlölöm önmagam is. Ivott, vert, kutyául bánt velem és hányszor vágytam rá, hogy törjön ki a nyaka. És lám, megtörtént. Mert én kívántam. Egy szörnyeteg vagyok.

Erre riadtam, zihálva, könnyekben úszva és csak az vigasztalt, hogy Ő mellettem feküdt. Hanna bár elhagyott, de visszajött hozzám. Álmában hozzám bújt és lágyan megcirógatta a karom, amitől megnyugodtam és képes lettem visszaaludni.

Mégsem igaz, hogy senkinek sem kellek.

Viszont vasárnap reggel hazament, úgy, hogy a levelet sem bontottuk ki és a köztünk lévő kapcsolatot sem tisztáztuk. Elegem volt a folytonos civakodásból, csak boldognak akartam látni és ezt csak úgy lehetett, ha nem erőszakoskodtam. Ez egyébként sem az én műfajom, Hanna az akaratos, ő a hangos, a harcos. Attól féltem, hogy tényleg úgy lesz, ahogy mondta. Egy-két hónap és újra elveszítem.

Másnap reggel elé mentem a terepjáróval. Korábban, mint ahogy elindul a suliba, hogy biztos elcsípjem. Ismertem már annyira, hogy tudjam, meg fog lógni, ha előre tudja, hogy érte megyek. Igazam is volt, éppen befordultam a szűk kis utcába, amikor kicsapódott a kertjük kapuja, ő pedig a volánbusz megálló szöges ellentétjébe indult el. Szakadt farmert viselt, egy fekete pólót, ócska tornacipőt. Minden volt, csak nőies nem. És én így is csak arra tudtam gondolni, hogy lehámozom róla a göncöket és… Pont ezért irányított ő. Elszállt az agyam, a nagyra tartott és pallérozott elmém, amit mindig mások orra alá dörgöltem, ő meg elvette. Volt, nincs.

Rádudáltam, ő pedig hátrasandított, majd szaporábbra fogta. Gázt adtam és mellé gurultam, hogy szóval tarthassam:

– Ülj be, elviszlek.

– Megyek egyedül. nem kell a segítséged.

– A megálló az ellenkező irányban van. Te nem is a suliba indultál.

– Neked nem mindegy?

– Már csak egy hét van hátra az írásbelikig. Fél lábon is kibírnád!

– Nem, ez nem igaz. Egy hét pont tökéletes arra, hogy ne menjek be. Kirúgni vagy megbuktatni már úgysem tudnak.

– Komolyan így akarsz lelépni? Nem lenne jobb túllépni…

– Túllépni? – torpant meg és én is lefékeztem.

– Beszélnünk kell Lillával.

– Te meghibbantál?

– Egyáltalán nem. Gyere, nézz szembe a félelmeiddel!

– A horror filmekben is hányszor elhangzik ez és a végén mindenki megmurdel! Kösz, nem!

– Ez nem egy istenverte film, Hanna! – szálltam ki és felé magasodtam. – Nem mered felvállalni, ami köztünk van, mert félsz Lillától és attól, amit az osztálytársaink gondolnak rólunk. Ez egy hatalmas baromság! Csak pár órát bírj ki a tanteremben és hidd el, rájössz, hogy a kezdeti felháborodás pillanatokon belül el fog ülni. Én ott leszek melletted. Nem egyedül állsz majd szemben velük.

– Neked miért kell mindig ennyire felnőttnek lenned?!

– Aki tizenegy évesen a hányásból takarítja ki a saját anyját és betakargatja, akár egy gyermeket, korán felnő.

– Ja, és most meg itt vagyok én. Biztos ez kell neked? Engem akarsz kimosni a hányásból? A fosból, ami a nyakamig ér?

Valami förtelmes és nyálas jutott eszembe, ezért magamba fojtottam, mert tudtam, hogy sikítva elmenekülne. Ezért csak bólintottam, de akaratlanul is elmosolyodtam. Ő mereven bámult rám, a tekintete ellenséges volt, de rohadtul nem érdekelt. Élveztem, hogy elég egy érintés, hogy megtörjem az ellenállását, hogy szeretett hozzám bújni és vágyott is rá, csak baromi büszke és makacs. Pech, mert én is az vagyok, és nem engedek abból, amit kitaláltam.

Megadóan felsóhajtott, majd becsusszant az anyósülésre.

– Most biztos nagyon elégedett vagy magaddal! – pufogott, én pedig helyet foglaltam mellette.

– Elégedett vagyok, de nem úgy, ahogy gondolod… - érkezett a riposzt, de inkább elharaptam a végét, mert még mindig meglóghatott. Inkább gázt adtam és negyedóra múlva már a gimnázium előtt pakoltunk.

Telt ajkait harapdálta, majd rémülten rám nézett. Különleges arca volt, talán nem a legszebb, az orra túl hosszú, a szája túl nagy, a bőre pedig alabástrom. Arisztokratikus, míg meg nem szólal. Imádtam az összhatást, milliárd közül is felismertem volna.

Ha rajta múlt volna, egész álló nap a kocsiban maradunk, de nem hagytam, hogy eltérítsen. Kiszálltam a járgányból, majd a túloldalra sétáltam és kinyitottam neki az ajtót. Még mindig csak kamillázott rám, nem úgy tűnt, hogy valaha is megmozdul, ezért behajoltam hozzá úgy téve, mintha ölbe akarnám venni. El is érte hatását! Rúgkapálni kezdett, majd magától kimászott az ülésről és dühösen elkezdett előttem caplatni.

A kapu előtt még megfordult, gyilkos tekintetet lövellt felém, aztán durcásan megragadta a kezem. Nehezére esett, de szüksége volt rám. Minél közelebb értünk az osztályteremhez, annál erősebben szorította kezem és egyre közelebb húzódott hozzám, mire felértünk az emeletre, már tökéletesen hozzám simult.

– Még megfordulhatunk – rebegte. – Még van pár perc becsöngetésig.

– Nem – ingattam a fejem és igyekeztem a lehető leghiggadtabb álarcomat felölteni. – Bemegyünk.

– De várjuk meg, míg becsengetnek! – alkudozott.

– Legyen – mosolyodtam el lágyan, majd nekidőltem a falnak. Ő követett, majd a következő pillanatban mégsem bújt hozzám, hanem megmerevedett és hátrébb ugrott.

Peti közeledett Eszterrel az oldalán. Ha a barátaink előtt ennyire tartózkodó, mi lesz az ellenségeink előtt?

– Sziasztok! – üdvözöltek minket kedélyesen.

Hanna csak mereven állt továbbra is. Oké, aláírom, ha az ő bagólesője nem indul be, akkor valóban nagyon maga alatt lehet. Én, vagyis én, az antiszociális voltam ismét az, aki mentette a menthetőt:

– Sziasztok!

– Hallottuk a péntekit, anyukád mindenkit körbetelefonált – kezdte aggodalmasan Eszter. – Hanna, mi a franc történt? Miért akartál elutazni egy héttel az érettségi előtt? Megbolondultál? És hogyhogy együtt jöttetek suliba?

Egyem a szívedet! Eszter komolyan nem vett észre semmit, tényleg nem tudta, mi történt köztünk. Péterre néztem, ő viszont egyből átlátott rajtunk. Hát persze, hogy értette. Pár napja felkent a mosdó falára, mert dölyfösen szitkozódtam és elküldtem Hannát a búsba a viselkedése miatt. Közben pedig semmire sem vágytam jobban, minthogy tisztázzuk a helyzetet.

Péterrel némán álltuk egymás pillantását, de csak akkor szántam elhatározásra magam, amikor Hanna is felpillantott rám segélykérően.

– Hanna nálam volt hétvégén, azért hoztam be ma suliba – magyaráztam.

– De édes, hogy ennyire őrzitek a barátságotokat! – mosolyodott el Eszter elérzékenyülve.

Hanna ekkor fakadt ki és hisztérikus nevetésbe kezdett, miközben a mellkasomhoz menekült. Óvatosan magamhoz öleltem, majd már pironkodva, de folytattam Eszterhez intézve a szavaimat:

– Eszter, Hanna azért akart meglépni, mert…

– Most komolyan én legyek a bunkó? – nyögött fel Péter. – Mit összemakogtok, basszus! Csaba és Hanna keféltek Lilla háta mögött! Ez van! Lilla megtudta, bepöccent, elhordta Hannát mindennek, aminek csak lehet, amitől Hanna világgá akart futni… Bocs, Csaba, ez már hetek óta bökte a csőröm!

– Ne már – nyögött Eszti. – A telelőház óta, mi? Már akkor furcsák voltatok.

Hanna még hangosabban röhögött, összekönnyezte a pólómat, én pedig bólintottam.

– Ne haragudjatok meg, Hannából még kinéztem, de belőled! Csaba!? Ezt emésztenem kell – vonult el Eszter, amikor Marcsit megpillantotta, aki már hónapok óta ismerte a titkunkat.

– Én bírlak titeket, tudjátok, hogy ez így van – folytatta Peti. – És drukkoltam nektek, de akkor most mi a helyzet?

– Pénteken szakítottam Lillával.

– És már este Hannával voltál.

– Úgy valahogy.

Helyeseltem, de kimondva még gázabbnak tűnt az egész. Ebben a pillanatban fordult meg bennem, hogy talán mégiscsak jobb lenne lefalcolni innen. Fogni Hannát, Kámfort és addig lovagolni, míg le nem megy a nap.

– De akkor ti most hivatalosan is egy pár vagytok? Vagy csak barátság extrákkal, mint eddig?

– Neked miért kell mindent fekete-fehérre leegyszerűsítened? – szólalt meg végre Hanna is kibontakozva az ölelésemből.

– Bocs, még egyszer, de pasi vagyok. Szeretem a konkrét válaszokat. Szerintem Csaba is.

– Zúzzál be abba a szaros terembe! Hagyjál minket békén! Ha változik a kapcsolati státuszom, te leszel az első, aki értesül, ígérem! Addig kopjál le!

– Ó, jaj! – nevetett. – Mielőtt átmész vérengző hörcsögbe, le is lépek. De majd írjatok, a messengerem órán is aktív lesz!

Megvártam, míg a legjobb barátom elvonul a folyosó pedig elcsendesül. Ekkor a falhoz szorítottam Hannát, hogy lenyugodjon, majd a szemébe néztem.

– Nem értelek – suttogtam. – Olyan pasasokkal jártál, akik megaláztak, akik kihasználtak, és akik komolytalanul álltak az egész kapcsolatotokhoz. Az idiótáknak odavetetted magad, én meg feleslegesen teperek már nálad fél éve. Mit féléve!? Mióta ismerlek. Mi van veled?

– Azt hiszem, gondjaim vannak az elköteleződéssel – dünnyögte.

– Basszus, Hanna! Nem feleségül kértelek! Csak azt szeretném, hogy folytassuk ott, ahol abbamaradt. És már titkolóznunk sem kellene.

– Szeretlek – motyogta. – Ezt még senkinek sem mondtam és… érted.

Elsőre ledöbbentem, mindenre számítottam, csak erre a válaszra nem. Csak meredtem rá, majd elvigyorodtam és éppen meg akartam csókolni, amikor becsöngettek és Ervin kopogtatott a vállamon.

– Don Juan, kezdődik az óra! Sipirc befelé!

Csikorgattam a fogaimat. Az irodalom tanár mindig akkor lépett közbe, amikor a legjobban zavart. Rajtam verte le, amit apám tett vele. Engem gyűlölt a szemét és miatta talán lőnek a terveimnek, a továbbtanulásomnak. Aztán Hannára néztem, aki kitépte magát a karjaim közül, majd a terem felé trappolt. És a párkapcsolatomnak is…

– Ó, sajnálom, hogy megzavartam a légyottot Pusztay úr – folytatta. – De az iskolán kívül folytassa a románcait, legyen az bárkivel is – utalt arra, hogy múlt héten még Lilla szorongatta a kezemet az épület folyosóin.

Mi köze van a magánéletemhez?!

Megvetően rápillantottam, majd szó nélkül bevonultam a terembe.

Hanna a túloldalon foglalt helyett az ablak mellett, Marcsi pedig ott ült mellette. Fene. Lilla viszont tökéletesen rám látott, sértett arca hibátlan volt, mint mindig. Lilla volt a tökéletes és makulátlan szépség. Két éve, amikor az anyám már elég durva állapotban tengette a napjait, sokat támogatott. Nem öntöttem ki neki a szívem, de csöndesen végigasszisztálta a szenvedésem. Szégyelltem előtte, nem avattam be és valahogy mindig is olyan volt vele lenni, mintha két különböző nyelvet beszéltünk volna. Szeretett, talán most is szeret, de nem ismert igazán. Eleinte örültem neki, mert nem vájkált bennem. Aztán rájöttem, hogy ő csak a felszínt látta és valószínűleg nem is akart mélyebbre ásni. Kényelmes volt neki egy jól szituált, jó képességű srác mellett villogni, aki mellesleg nem beszél sokat, de mindig ad pénzt az aktuális hóbortjaira.

Elvonultam mellette, mindenki mellett és hátul helyet foglaltam. Egyedül. Átlestem Hannára, de ő direkt nem pillantott a szemembe.

Tényleg ez kell nekem? Jól átgondoltam? Logikusan tényleg őrültség, totálisan hibbant a nő, mégis…

– Pusztay Úr, ha már ennyire pontosan érkezett, tanúbizonyságot adhatna a felkészültségéről is! – szólított fel Ervin, én pedig a tenyereim mögé rejtettem az arcom.

Szállj már le rólam, te rohadék! Nem vagyok az apám!

¤¤¤

Szünetben Lillához somfordáltam. Hanna eltűnt, felszívódott, de nekem szükségem volt arra, hogy szembenézzek vele. Hátha egyszer a gerincem is visszanő. Nem akartam fenyegető vagy lekezelő lenni, így inkább leguggoltam a padja mellé, hogy ne tűnjön úgy, mintha magas lóról beszélnék. Vivien rögtön beindította a szócséplőt:

– Az ilyen jámbor jófiúk a legrosszabbak! Úgy szúrnak hátba, hogy észre sem veszed. Undorító vagy öregem! Azt hinnénk, hogy ilyesmi csak a macsóknak jut eszébe, de te is csak egy ordas nagy dákó vagy!

– Vivien, csak pár percre – pillantott rá Lilla.

– Nehogy már megbocsáss ennek a faroknak! – szajkózta, de Lilla kiküldte. – De szólj, ha meg akarod veretni. Vannak ismerőseim…

Lilla legyintett, majd hidegen rám pillantott.

– Tudtam, hogy vissza fogsz jönni hozzám. Hanna csak egy városi luvnya nagy elvárásokkal, mocskos szájjal. És nézz már rá! Mit ettél rajta?! Egy deszka!

– Lilla, nem azért jöttem, hogy visszakönyörögjem magam. Hanem, mert csúnyán váltunk el. Pénteken csakúgy elrohantam és utána nem is reagáltam egyetlen hívásodra sem. Sajnálom.

– Vele voltál, mi?

– Igen.

– Akkor tényleg ennyi volt?

– Ez már két éve véget ért.

– A bosszúd jól sikerült. Egyetlen hibát vétettem! De azért, mert állandóan lemondtad a randikat, bezárkóztál! Se egy vacsora, se egy mozi, még lovagolni sem vittél el. Semmi! A csajok meg kérdezgettek, hogy akkor most mi van és én semmit, de semmit nem tudtam mondani…

– Anyámat gyászoltam. Utáltam magam. Sajnálom, hogy nem törődtem veled, de azt hiszem, magányra volt szükségem. Lehet, sőt biztos, hogy régen én szúrtam el. És most is.

Ekkor hirtelen Hanna megjelent mellettem és kezét a vállamra tette.

– Jaj, ne, már te is! – dőlt hátra Lilla.

– Büdös ribanc vagyok, elcsavartam a fejét – vonta meg a vállát.

– Na végre, hogy beismered!

– Ketten kellettünk hozzá – védtem meg. – És nem is várom, hogy megbocsáss nekünk, csak le akartam zárni. Normálisan, egyértelműen.

– Hát, ez összejött. Lezártad – potyogtak a könnyei.

Megsajnáltam, de ha vigasztalni kezdem, csak rosszabb lett volna.

Felkeltem mellőle és Hannára néztem. Örültem, hogy végül mégis csak úgy döntött, hogy mellém áll.

Aznap kézen fogva léptünk ki az iskola kapuján, és még Kristóf epés megjegyzéseit is eleresztettük a fülünk mellett. Már csak napok kérdése és új életet kezdhetünk, addig pedig tűrjük a pofonokat és a tetteink következményét. De itt vagyunk egymásnak.

Hazavittem őt, egy csókkal búcsúztunk egymástól.

– Felmehetnék hozzátok – suttogtam elfúltan.

– Türtőztesd magad, csődör – nevetett fel. – Már nem csak egyetlen napunk van a héten – szállt ki.

– Holnap érted jövök! – szóltam utána, ő pedig visszahajolt:

– Oké, várlak – felelte a szemét forgatva, majd eltűnt a kapujuk mögött.

¤¤¤

Nem volt más választásom, mint bekocsikázni a kórházba, hogy megkapjam a kezeléseket, amire még szükségem volt, hogy az izmaim megfelelően mozogjanak, és ne maradjon semmi maradandó károsodásom a kómát követően. Azt mondták, fejlődöm, minden remek, mégis holt fáradtan értem haza és rögvest kidőltem az ágyba. Annyira maradt erőm, hogy benyomjam a mobilomon a netet. Három napja nem néztem, teljesen lefoglalt Hanna, a tépelődésem, meg egyébként is csak szükséges rossznak éltem meg a világhálót, a telefonokat és a számítógépeket. A tanyán, a szabad ég alatt éreztem jól magam.

Sok értesítésem érkezett, de mégis csak egy emelkedett ki a tömegből. Szentmiklósy Johanna arra kér, hogy fogadd el a jelölését a kapcsolati állapotában. Rákattintottam, és íme, ott állt a nevünk egymás mellett. Kapcsolatban. Nevetve dőltem vissza az ágyba, és még percekig nem hittem a szememnek. Éppen tárcsáztam a számát, hogy hallhassam a hangját, mikor csöngettek az ajtón. Késő volt, a házvezetőnő már haza ment, a takarítónk szintén, a nagyszüleim hallása pedig már nem volt az igazi, így rám maradt a feladat, hogy ajtót nyissak. Lecammogtam az emeletről, majd egykedvűen kitártam az ajtót.

– Hallottam, mi történt veled. Írtam, de nem feleltél. Amint otthagyhattam az ásatást, hazarepültem. Örülök, hogy egyben látlak, fiam.

Örülhettem is volna, de nem tettem. Csak azaz átkozott kérdés járt a fejemben, hogy akkor anyám temetésén miért nem jelent meg.