Mint a metró sínek nélkül (2011) - Spángár-antológia

Régen volt már ez is, még másodéves voltam az egyetemen, mikor írtam. Aztán adódott a lehetőség és beküldtem a Spángár András Irodalmi Kör pályázatára, még abban az évben meg is jelent. :) 

Mint metró sínek nélkül

Az örök élet hatalmas teher. Most is nyomasztja a vállam. Emberek százai sürögnek körülöttem, és mégis csak egy gondolat jár a fejemben: az időtlen magány.  

Neonfény vibrál a szaruhártyámon, mozgólépcső ütemes kattogása dobol a fülemben, emberek szúrós szaga keveredik a fémek ionos aromájával. Aluljárók. Szeretem őket. Számomra olyan ide visszatérni, mint az anyaméhbe. Itt legalább a társaság illúziója ébren tartja haldokló lelkem.  

Innen az út már csak lejjebb vezet, egyenesen a föld gyomrába. Eldöntöttem: a Metró lesz a végállomás, a sötétség és a bizarr alakok otthona, amilyenné én is váltam az évek során. 

Mély sóhaj tör fel a mellkasomból és nézem, ahogy a mozgólépcső egyre lejjebb és lejjebb baktat velem az állomás felé. Emberek előttem, emberek mögöttem. A plafonon kívül sehová se nézhetek anélkül, hogy ne ütköznék tekintetekbe. 

Megnyugtató, de egyben fojtogató is ennyi idegen között aszalódni. Fásult pillantásom végig suhan a tömegen, és egyszer csak megakad egy szempáron. Épp az ellenkező irányba tart, felfelé a napfényre. Élénk szürke pillantása, mintha egyenesen a vesémbe látna. Megrettenek, aztán ijedten elkapom a tekintetem. Félénkségem nem enged többet, ám mégsem bírom ki sokáig, hogy a pillantásomat újra vissza ne tereljem rá, még mielőtt késő lenne, és örökre elszalasztanám a lehetőséget. Tekintetünk ismét találkozik. Ezüstös íriszét fekete gyűrű övezi, hol szőke, hol barna félhosszú haja ziláltan lebeg az arca előtt. A férfi magkapó, mégis rémítő arca lebilincseli pillantásomat. Valami hátborzongató érzés fut keresztül rajtam, a legrosszabb, amit senkinek se kívánok, bár a másodperc tört része alatt ki is verem a fejemből. Badarság lenne azt hinnem, hogy Szondi Lipótnak* igaza lehet. Elfordulok, és kesernyésen elmosolyodok. A férfi lassan kiúszik a látóterem perifériájáról, majd teljesen eltűnik. Életünk folyamán gyakran hiszünk egy pillantásról többet, mint amit jelent, pedig csak az esetek felében igaz, és még akkor sem teljesen. Az életem nem egy leányregény, hanem egy tragédia.  

A lépcső aljához érek, óvatosan átlibbenek a járólapra. Lassú, méltóságteljes léptekkel haladok az oszlopok között. Egyenesen a peron széle felé igyekszem.  

Százötven éve születtem, bár még mindig huszonévesnek nézek ki. Egy genetikai mutáció vagy talán valami átok folytán, de nem öregszem. Az idő mindenki feje felett elrohan, de az én kobakomat kifelejtette. A legborzasztóbb pedig az, hogy nem ismerek más hozzám hasonlót. 

A vagon ajtaja épp előttem záródik be. Nem számít, időm, mint a tenger. A földalatti megindul, én pedig élvezem, ahogy a szélfúvás belekap hosszú fekete hajamba, és dobálja a fejem körül. Felszabadító az a túláradó energia és sebesség, ami ilyenkor az utolsó szerelvény távozása után marad. A felpezsdítő érzés pillanatát a hangosbemondó zúgó hangszórója zilálja szét. A peronőrt nem igazán villanyozza fel nem mindennapi szórakozásom, mogorván rám szól. Megadóan hátrébb lépek, egyelőre csak a távolból meredek vissza a ponttá zsugorodott vasparipára, és a sínek csillogó idomára. 

Szüleim és testvéreim réges-rég meghaltak, miként a barátaim is. Itt hagytak a végtelen élet mókuskerekében; azóta is vadul próbálok értelmet találni ebben az abszurd létben és beilleszkedni, megannyiszor újra kezdeni, de eddig mindig ugyanaz lett a vége. Halál vagy menekülés. Tizenöt évnél sehol sem maradhattam tovább, mert feltűnővé vált, hogy nem változik a külsőm. Ki hitte volna, hogy egyszer azért fogok imádkozni, hogy ráncosodjak! Rengeteg embert veszítettem el hosszú éveim során, és többé már nem bírom elviselni ezt a kegyetlen terhet. Borzalmasan hiányoznak! Nem merek senkit sem közel engedni magamhoz, mert tudom, hogy egyszer ő is a másvilágra költözik, és én ismét magamra maradok… Nem, ezt soha többé nem akarom átélni! Eleget szenvedtem már! Ez a mardosó titok elszigetel mindenkitől… 

A kijelzőre pillantok. Már csak másfél perc és jön az újabb vonat. Végre. 

Visszarévedek a sínekre, és ekkor végképp eltökéltem magam. Elegem van. Meg akarok szabadulni minden érzéstől meg minden kínzó emléktől! Véget akarok vetni a folytonos vándorlásnak és egyedüllétnek! Én nem kértem senkit sem erre – a távoli metró moraja betölti az alagutat. Én nem akartam halhatatlan lenni – a két lámpa fénye felragyog a sötétben. Én csak annyira vágytam, mint minden hétköznapi ember! Ez így nem élet, hanem csak egy véget nem érő nevetséges magánszám az istenek földi cirkuszában, aminek most vége – elrugaszkodok, hosszú bőrkabátom csakúgy surrog utánam… Ugrottam.

A levegő bennreked, a szívem a halál fékeveszett dobszólóját játssza, idegeim pattanásig feszülnek, a fülem sípol és dudahang szaggatja. Villódzó képek vetülnek a retinámra, és heves széllökés vág az arcomba.  

Mégis mi történik? 

Zihálva fordulok hátra. Az egyik karomat ujjak szorítják bilincsbe. Nem engedték, hogy véghez vigyen a tervem. Felpillantok a férfira, és ismét találkozok azzal a megdelejező szürke szempárral. 

- Nem hinném, hogy ez lenne a legjobb megoldás – húzza féloldalas mosolyra a száját, és úgy tekint le rám, mintha rég nem látott ismerőst köszönthetne bennem. Nem megítélni, csak megmenteni akart.  

A metró elsöpör előttünk, az állomás kong az űrtől. 

Döbbentem meredek a férfira. Hosszú és néma percek telnek el így, mire rájövök, mindez mit jelent. Szondinak mégis igaza lett. Az kelti fel az érdeklődésünket, aki feltűnően hasonlít ránk, vagy ugyanazzal a problémával küszködik, mint mi. Ez egy belénk vésett ösztön. Könnyek gyűlnek a szemembe, miközben átölelem az ismeretlen ismerőst. Vállam rázkódik a zokogástól, de Ő a meglepettség legapróbb szikrája nélkül karol át és von magához. Testének közelsége átitat a férfi lelkében honoló több száz éves magány érzésével, amely aztán szép lassan leülepedik, majd feloldódik a találkozás megváltó tudatában. 

- Évszázadokig bolyongtam elárvulva, és kerestem azt a személyt, akit szintén ez az átok sújt. Egy jósnő mondta, hogy ne adjam fel, el fogsz jönni… Bolondságnak tartottam, és mégis… - rebegi, majd elenged. Elképedt, könnyáztatta fekete szemeimbe néz. Pillantása ragyog a boldogságtól. 

Még senki sem örült nekem ennyire. 

A metró hangja ismét felzúg. Halandók törtető serege tolong, hogy minél többen felférhessenek a vagonra. Őket sürgeti az idő folyton pergő homokja, mi sehová sem sietünk. Csak állunk kívül helyezkedve a hétköznapok forgatagából, akár két szobor az örökkévalóság tanúbizonyságaként.  

Eddig úgy éltem, mint a metró sínek nélkül… Reménytelenül és megfenekletten, hiszen a magánynál nem létezik nagyobb kelepce. Ennek mától vége, a sínek végre alám futottak. 

*Szondi Lipót magyar származású pszichológus, aki egy ma is használatos pszichológiai mérő eszközt, a Szondi-tesztet megalkotta. A teszt felvétele során a vizsgált személy pszichiátriai kezelés alatt álló személyek arcképét osztályozza aszerint, hogy azokat rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek találja-e. Ösztönösen a rá hasonlító emberek képét fogja választani. Ez alapján megrajzolható az ösztönprofil, ebből pedig előre jelezhetőek a számára kínálkozó sorslehetőségek, magatartási formák.