Virág a tó partján - A fülszöveg, a kézirat története és egy részlet

Egy sci-fi novellán agyaltam, amikor a Virág a tó partján ötlete beugrott. Novellát szerettem volna írni, de valahogy nem akart összeállni. Kevés volt neki a hely, unalmasnak tűnt a felvezetés, és egyszerűen nem működött. Évekig rá sem néztem a nehezen összeszenvedett három oldalra, aztán tavaly megírtam a Kékvérűeket, majd utána egy sci-fi novellát, az Ötven százalékot és kedvet kaptam egy nagyobb lélegzetű science fiction megírásához. Persze, lassan engedtem bele magam ebbe a hangulatba, aztán az egyik este, amikor már biztos volt, hogy újra nyitnak az intézmények, vége a home-officenak és ezzel együtt az órákon át kávéval otthon ücsörgős, alkotós mindennapoknak, nagyon elkapott a letargia. Elővettem Ovidius Metamorphoses című művét és kikerestem Narkisszosz és Ekhó történetét, amelyre az eredeti ötletemet alapoztam, aztán belevágtam a Virág a tó partján megírásába. Ez a melankólia pontosan visszaadta azt a hangulatot, ami a jövőbeli, hanyatló földi társadalmat is áthatja.

Fülszöveg:

Elin, Szimóna és Áron egy olyan jövőben élnek, amelyben az emberiség belerokkant a fejlett technológiáktól való függőségbe. A társadalom visszacsúszott a huszonegyedik század fejlettségi szintjére, a Föld haldoklik, a lakói pedig az elvonási tünetektől szenvednek.

Depresszió, elmagányosodás, kóma.

Egy intergalaktikus űrhajó, az Adonia kapitánya pontosan ilyen bolygókat és fajokat kutat fel, hogy megmentse őket a kipusztulástól és egy napon megteremthesse számukra a tökéletes világot. Begyűjtői kalanddal és szerelemmel kecsegtetnek, ráveszik célpontjaikat, hogy önként vonuljanak a hajóra és ajánlják fel szolgálataikat vezetőjük számára.

Ám ez az idillisztikus eszménykép egy kegyetlenebb és önző érdeket szolgál.

Narkisszosz is begyűjtő, ám ő átlát a megbízója szándékain. Úgy dönt, hogy miközben eljátssza a szerepét és magába bolondítja a földi párját, lerántja a leplet a jótéteményes képében tündöklő vezetőről is.

Mi választja el szerelmet a megszállottságtól vagy a függőségtől?

Vajon mennyi változáson kell átesnünk ahhoz, hogy teljesen elveszítsük önmagunkat?

Első fejezet

EKHÓ

Narkisszosz bejelentkezett.

Ekhó látta, hogy ott virít a zöld pötty a férfi képe mellett. Ha valóban férfi. A világhálón bármit hazudhatott magáról ez az alak. De ha őszinte akart lenni magához, ezt legalább jól csinálta. Mintha minden előzményét, minden emlékét ismerte volna és olyanná formálta volna magát, hogy Ekhónak imponáljon. Már emiatt is elvből elkerülte. Nem egy szélhámossal akadt már össze.

Narkisszosz ráírt. Ekhó még azelőtt kilépett, hogy elolvasta volna.

Jót derült magában, mert a mitológiában éppen fordítva történt. Ekhó üldözte a szerelmével a férfit, és nem fordítva.

Magára öltötte a köpenyét és azzal együtt a névtábláját, amelyen a valódi neve, a Dr. Tóth Elin állt. Ott hagyta a számítógépet és visszatért a laborba. Azt a kevés időt, amit a gép előtt tölthetett, nem pazarolhatta ilyesmire. Az első pár beszélgetés még szórakoztató volt, de a munkája és az egészsége előbbre való. Mindenkinek korlátozták az internethez és a csúcstechnológiához való hozzáférést, mert a járvány emberek millióit tette életképtelenné. Ő is elkapta a betegséget, ahogy szinte mindenki más a bolygón, de ő képes volt túllépni rajta, meggyógyulni viszont nem tudott. Ahogy senki sem. A függőség nem múlik el. A függőség tünetet vált, ha az ember nem elég erős. Elin nem akart ismét egy idióta hálójába keveredni, mert üresnek érzi az életét és elvakítják a hirtelen feltámadt érzelmek, amiket ebben az eltompult világban ritkán élhetett át bárki is.

A laborban fásult tekintetek néztek vissza rá. Leszámítva Viktort. A helyettese, Viktor, mindig pörgött, de ő antidepresszáns-kezelés alatt állt, így igyekezett túltenni magát azon, hogy nem lóghatott napi húsz órát a konzolja előtt. Elin nem élt ilyesmivel. Reggelente legurított egy jó erős feketét, este pedig egy pohár vörösbort. A túléléshez elégnek bizonyult ennyi is.

Az ebédszünetét a pár sarokra lévő szanatóriumban töltötte. Minden alkalommal így tett, mert a hosszú munkanapokat követően nem maradt energiája este meglátogatni a nővérét.

Hátrasimította rövidre vágott, sötétbarna haját, majd újabb falatot kanalazott a nő szájába. A nővére csak meredt ki az ablakon, szinte alig beszélt, egyes orvosok szerint éber kómába került, a pszichiáter katatón depressziót diagnosztizált, de hallotta már azt a verziót is, miszerint mentálisan leépült, mintha korán érte volna utol a szenilitás. Elin szerette a szakszerű és pontos megnevezéseket, de ha túl sok volt belőle, akkor valószínűleg egyik sem fedte le egészen a kórképet. Elin fordításában egy új típusú delírium volt ez. A köznyelv pedig csak elfekvőknek hívta azokat, akik ebben az állapotban ragadtak. Ám ez mit sem változtatott azon, hogy a nővére már öt éve alig szólalt meg és csak meredt maga elé. Az elnevezés nem szünteti meg a kórt, csak skatulyába zárja.

Elin a kanállal leszedte a nővére állára csurgott főzeléket, majd újabb falatot adott a szájába. 

Minden csak mellébeszélés és találgatás. Egyetlen egy dolog volt, ami számított és eldöntötte azt, Elin hogyan viszonyuljon a helyzethez. Még pedig az, hogy tudta, ez egy irreverzibilis folyamat. A nővére már sosem lesz olyan, mint régen, és ezen már semmi sem változtathat.

Mire megszületett a rendelkezés, már a lakosság jelentős hányadán olyan mértékű függőséget állapítottak meg és olyan szintű önállótlanságot mutatott, amely visszafordíthatatlanná tette az állapotukat. A személyiségük leépült, egyesek kómába kerültek, mások mentálisan sínylették meg az elvonási tüneteket. A gépek megkönnyítették az életet, a virtuális világ pedig mindent megadott, amire csak vágyhatott az ember, de ennek a hátulütője csak később jelentkezett. Egyesek, akiknek vele született hajlamuk volt rá, olyan erős fizikai addikciót éltek át, annyira átszőtte az életüket a virtuális valóság, hogy belerokkantak, amikor elvették tőlük a régi játékszereiket. Mint mindennek, a beépített eszközök használatának is megvolt árnyoldala. Emberek milliói váltak életképtelenné, de ha ez tovább folytatódott volna, talán az egész emberiség kihal.

Járvány volt ez, bár nem a megszokott. Ezt nem vírusok vagy baktériumok terjesztették, hanem mémek és videojátékok. A folyamatos ingerlés, a folyamatos információáramlás, amelyre szomjazott, és azóta is szomjazik az emberek elméje. Csak egy hajszálnyira a szingularitástól minden összeomlott. Az emberiség még nem készült fel rá.

Elinnek szerencséje volt, ő csupán a munkája miatt használta ezeket az eszközöket. Az viszont más tészta, hogy a munkamánia is egy formája az addiktív kórképeknek. Annyiban változtatta meg az életét a megvonás, hogy lassabban haladt a kutatásával. Bár amilyen letargikus hangulatban volt, nem is érdekelte, hogy nem mutatott fel új eredményt már cirka négy éve.

Miután lejárt az ebédszünete, elbúcsúzott a testvérétől, aki semmi jelét nem adta annak, hogy érzékelte volna ezt. Elin pár pillanatig még ott állt mellette, hátha csoda történik, majd úgy döntött, ideje visszamennie a munkahelyére.

Út közben jutott eszébe, hogy ő egy falatot sem evett. Mégsem volt éhes. A depresszió egyik árulkodó tünete: étvágytalanság. És itt van még az álmatlanság is – sóhajtotta, amikor közelében emelkedő üvegfalú irodaházban megpillantotta a beesett arcát és karikás szemét. Aggódnia kellett volna, mégsem tette, mert valahogy az, hogy az emberek többsége is ugyanilyen nyúzottan nézett ki, felmentette őt az önvizsgálat alól.

Ha az a normális, hogy mindenki mentális betegségben szenved, akkor az egészséges válik abnormálissá.

Mintha erre feleletképp a tükörképe is reagálni akart volna, hirtelen megmoccant, majd elkezdett új formát magára ölteni.

Elin körbenézett, de a zsúfolt utcán egyetlen járókelőnek sem tűnt fel a bizarr esemény. Mondjuk ez nem jelentett semmit egy olyan világban, ahol mindenki a saját gondjával volt elfoglalva és csak a saját önmarcangoló gondolatait hallotta.

A nő nem mert visszanézni a mására.

Hónapok óta az első erőteljes érzés fészkelte be magát a gyomrába. Ez már egy olyan jel volt, ami egyértelmű elmebajra utalt. Nehezen tudta megragadni az érzelmek valódi eszenciáját, de ez összetéveszthetetlenül a félelem íze volt.

– Ekhó – duruzsolta egy hang. – Ekhó, nézz rám!

A hang egyértelműen az üvegfalból szólt hozzá. Egy mély, reszelős basszus.

Nem sokan ismerték Elin felhasználónevét. Tulajdonképpen a virtuális világon kívül senki. Már senki. Négy éve egyedül élt. Nem volt senki, akivel megosztotta volna se a családjában, se a munkatársai között. Életének más színtere pedig nem létezett.

– Ekhó, ne légy már ilyen makacs! – folytatta a férfi, mire Elin akaratlanul is a tükörképére pillantott. – Na ugye, megy ez!

Elin értetlenül meredt az alakra. Pontosan úgy nézett ki, mint a képen. Narkisszosz volt az. Hosszú, egyenes szálú, fekete haj és éjsötét tekintet. Az arcán egy sunyi mosoly ült. Jóképűnek és tökéletesen megbízhatatlannak tűnt.

Mint eddig mindenki, akivel összesodorta az élet.

– Már egy hete nem válaszolsz az üzeneteimre, ezért úgy gondoltam, személyesen látogatlak meg.

Elin szemébe könny szökött.

Az elméje volt az egyetlen, amire világéletében büszke lehetett. Évfolyamelső volt minden osztályában, megkapta az összes ösztöndíjat, amit megpályázott, több tudományos díjat is elnyert. Ám az elméje úgy tűnt, bosszút áll rajta, amiért mostanában olyan keveset használja. Eltompult, akár a világ körülötte.

Ne! Csak az eszét ne veszítse el!

Megrázta a fejét, majd elrohant, vissza a laborba, ahol minden a megszokott és unalmas menetben haladt tovább. Bár elméje egy sötét szegletében továbbra is foglalkoztatta a különös jelenés, de háttérbe tudta nyomni annyira, hogy tovább végezhesse a munkáját. A nap végére pedig olyan szinten meggyőzte magát arról, hogy az egészet csak képzelte, hogy szinte el is felejtette.

Az aznapi limitből még öt perce volt hátra, ezért gyorsan lefuttatott egy tesztet. Orvos és gyógyszerész kollégáival a függőség ellenszerén dolgozott, de eredménytelenül. Még a megfelelő vegyületig sem jutottak el, nemhogy az élőlényeken való kísérletig. Ez egy meddő csata. Az agy biokémiája véglegesen felborul és semmi sem tudta eddig visszazökkenteni az addikció előtti állapotba. Ez valami evolúciósan az emberiségbe kódolt nyavalya lehetett.

Szükségünk van valamire, amihez tűzön-vízen át ragaszkodhatunk. Egy célra, amitől ez a véletlenek sorozatából összeálló eseménysorozat, amit életnek hívunk, értelmet nyerhet. Ebből táplálkozik a függőség, és ahogy lassan elfogyasztja áldozatának lényegét, nem marad más, csak az űr és az éhség.

Ekkor az előtte lévő kikapcsolt laptop monitorján ismét megjelent Narkisszosz.

Elin kezében megállt a lombik, majd kiegyenesedett a mikroszkóp mellett. Lélegzetvisszafojtva meredt a képernyőre, majd egy hirtelen ötlete támadt.

– Viktor, légy szíves, gyere ide! – nyögte.

A kollégája a nő mellé lépett.

– Látod azt az ízét a laptop monitorján? – kérdezte.

A férfi hunyorgott, majd a nőre pillantott.

– Főnök, mit kellene látnom?

– Semmit – suttogta. – Felejtsd el!

Egy kísérlet nem kísérlet.

Narkisszosz nem tágított, ezért Elinnek esélye volt még két kollégáját is a géphez csalnia, de senki sem látta a férfit. Nem volt más magyarázat, úgy járt, mint Csáth Géza elmebeteg nője. A kiüresedett életébe belehallucinál valamit, ami megtölti tartalommal. Üldözési mánia megfűszerezve egy kis erotomán téveszmével.

– Csalódottnak tűnsz, Ekhó – fuvolázta a férfi negédesen. – Pedig igazi vagyok.

– Nem vagy az – suttogta a nő bosszúsan.

– De, az vagyok, és ezt a lelked mélyén te is tudod. Létezem.

– Ez nem lehetséges – ellenkezett Elin.

– Van rám logikus magyarázat, és ha érdekel, meg is válaszolhatom az összes talányt, ami az eszedbe jut. De előtte újra felteszem a kérdést, amire nem vagy hajlandó reagálni: velem jössz?