A gardedám (2013) - megjelent a Garbo Kiadó Szerelem minden esetre antológiájában

Ezt a novellámat valamikor az egyetemi éveim alatt írtam még Szegeden. Akkoriban nagyon izgattak az angyalos-démonos történetek. Eredetileg még a megboldogult Ulpius-ház Kiadó egyik pályázatára készült, ott végül nem termett neki babér, de pár hónappal később a Garbo kiadó egy tematikus antológiájában megjelentette. Ez volt az első olyan novellám, amit egy szerkesztő alaposan átfésült és megnyirbált, írom mindezt semmiféle rossz szájízzel, inkább mondanám érdekes első alkalomnak.

Érdekes, hogy ezt a történetet még nem rajtam fel ide a blogomra. Hát, ami késik, nem múlik. 

A gardedám

Nekem azt tanították, hogy semmi sem állandó: ahogy az élő halottá válhat, a jó is rosszá és a szép is csúffá. Természetesen a makacs gyermeki lélek nem hiszi el az ilyesmit, számára csupán az létezik, amit az adott pillanat kínál. Ám a változás nem korlátozódik csupán a jelenre, időt kell hagyni neki. A türelmetlen kölyök erre nem képes, és ami még rosszabb, abban a tudatban él, hogy birtokában van minden tudásnak. Vak, konok és öntelt. De minél több időt tölt a földi létben, minél több tapasztalatot gyűjt közöttük, minél inkább kiismeri önmagát, rá kell jönnie, hogy mennyire kevés, amivel rendelkezik. Én vagyok a legfiatalabb a családban, pedig engem sem tartanak már mai darabnak. Nem is csoda, hiszen nálunk kevesen születnek. A szolgálat és a kötelesség áll az első helyen, a többi csak azután jöhet.

Az eset, amit elmesélek, akkor történt, mikor a második földimet őriztem. Huszonhárom éves lány, zsenge és életteli volt. Hiába állítják azt, hogy az elsőt sosem feleltjük el, a másodikkal több emlékezetes pillanatot éltem meg vele, mint az elődjével nyolcvan év alatt. Talán, mert a tizenkilencedik század Angliájában a nemesi kisasszonyoknak annál nagyobb gondja nem is akadt, mint hogy egy „jó partit” csináljanak a házasságukkal. Közel egy évszázados nyugodt, harmonikus és szeretetteljes életet töltöttünk együtt Emmával, majd csendben elbúcsúztunk. Nem adott sok feladatot, nem úgy, mint az őt követő növendékem. Leila egyetemista volt a huszonegyedik században, amikor, ha nem tudott az ember lánya alkalmazkodni és törtetni, eltűnt a süllyesztőben. A szabad akarat és az emancipáció nagyobb terhet rótt az emberek vállára, mint azt korábban gondolták volna. A nők férfiasodtak, a férfiak nőiesednek, senki sem találta a helyét és szerepét a világban. Őrangyal a talpán, aki lépést bírt tartani ezzel a zavaros és pörgő világgal! A szleng az egyetlen, ami sebtiben ráragadt bárkire. De sajnos, a helyes döntések nem jöttek ilyen könnyedén…

Túl fiatal és idealista voltam még akkoriban. Vak, konok és öntelt.

– Szia, Leila! Hol vagy? – zúgott egy morózus férfihang a mobiltelefonból. Rögtön felkaptam a fejem. Második számú pártfogoltam épp a tankönyv felett ült, hosszú sötétvörös haját csavargatta, majd idegesen hátradobta.

– Szia! – válaszolta, miközben szíve veszettül dobolt, de nem engedte, hogy a fiú észrevegye a hangjában bujkáló izgatottságot. – Elhúzódott a mai nap. Beadandók, hamarosan államvizsga – közölte. Ezt én is aláírhattam, földim valóban el volt havazva akkoriban.

Gondolj a jövődre, a karrieredre! – sugalmaztam.

– Pedig nagy buli van! Te veszítesz, ha nem jössz – mondta a fiatalember tetetett flegmasággal.

– Értem – nyelt egy nagyot Leila. – Elment már az utolsó busz. Nem is tudom – Jól ismertem ezt a hanglejtést. Vívódott. Az eszére vagy a szívére hallgasson?

– Gyere! Gyalog is hamar itt vagy! Nem egy maratoni táv – invitálta lovagja búgó hangon.

Én addig marasztaltam védencemet, ameddig lehetséges volt, de a hívás után egy épkézláb ellenérvet sem tudtam felhozni. Ezek az egyetemisták! Csak lebzselésből és buliból áll az életük – tisztelet a kivételnek. Mindig is attól féltem, hogy Leilát is elkapja ez a buliőrület és alkoholmámor! Most meg… Felhagytam azzal, hogy a lelkiismeretét és a megérzéseit irányítsam. A srác felhívta, gondolt rá és ez mindent überel egy reménykedő leány szívében. Talán most az egyszer megéri. Adja az Úr!

Leila ezúttal elcsábult, de az óvatosság kedvéért magával hívta egy barátnőjét is. Jól tette, okos kislány.

Két héttel azelőtt ismerte meg a gyereket, és alapjából véve jóindulatú fazonnak tartottam, ám éreztem a kisugárzásában, a felemás viselkedésén, hogy valamit rejteget. Hiába vagyok férfiből, átlátni még én sem tudtam, pedig az emberek általában nyitott könyvek a fajtám számára. Bár könnyen megeshet, hogy csak túlaggódom a helyzetet, és a bolhából is elefántot csinálok. Az a feladatom, hogy oltalmazzam Leilát, és tanácsaimmal a helyes útra tereljem, ez által tegyem boldoggá, ami maximalizmust követel. Születésétől fogva kísérem őt, láttam felcseperedni, küzdeni a betevőért, csalódni a hozzá legközelebb állókban, és ott voltam akkor is, mikor a családja széthullott. Egyetlen vágyam, hogy végre elégedettnek és vidámnak lássam.

Negyven perccel később Leila és barátnője, Annamari, belépett a klubhelyiség ajtaján. Bent félhomály honolt, és gyér füst lengte be az alagsori termet. Andalító muzsika keveredett a beszélgetések halk morajával.

– Sziasztok! Jó újra itt látni titeket! – ugrott eléjük Feri. Kissé izzadtságszagúnak tűnt ez a nagy igyekezet.

– Szilárd nyomban jön, csak elment piáért – magyarázta egyenesen növendékemnek, aki addigra már diszkréten végigpásztázta a helyiség minden szegletét.

Leila bólintott, majd helyet foglalt a sarokban, és belefeledkezett az asztal terítőjének fodrozásába. Még ebben a helyzetben is elegáns és kecses látványt nyújtott, annak ellenére, hogy éreztem a feszültséget, az elfojtott izgatottságát és kételyeit Nehéz ekkora érzelmi káoszban másra is fókuszálni, de azért megtettem. A mellettünk ülő páros beszélgetését ugyan elnyomta a zene, de ugyebár egy őrangyal számára ez sem akadály. Feri mögé lopakodtam, hogy jól halljam, miről társalog Annamarival.

– Szilárd már tűkön ült, pedig nem az a fajta. Komolyan tetszik neki Leila. – Elégedetten hümmögtem: helyes-helyes.

– Igazán? És ez téged nem zavar? – Érdeklődött Annamari ismerve az előzményeket. Na, igen, eredetileg Feri hívta el először Leilát, aztán a sors úgy hozta, hogy összefutottak Szilárddal.

– Engem? – köszörülte meg a torkát a köpcös mitugrász. – Ugyan, lerendeztük egymás között. Már letettem róla, átadtam a terepet Szilárdnak. Te áldásodat adod rájuk?

Érdekes – lamentáltam –, kétszáz évem alatt ilyet se szagoltam még. Azt hittem, Szilárd ennél tökösebb pasas. A haverját küldte puhatolózni? Biztos megrémíti Leila tudatossága és távolságtartása. Oké, bizonytalanra nem adott sohasem, és bárhogy is nézem, ez a fiú hatalmas talány. Egyikük sem az a fajta, aki könnyen kiadja magát. Talán pontosan ez az, ami egymáshoz is vonzza őket.

Hallgatóztam volna még tovább, de közben megérkezett a várt fiatalember, aki lezser módon úgy foglalt helyet, hogy Leilára sem nézett: elsőként Annamarit köszöntötte. Most mi van? Közel álltam ahhoz, hogy leüssem, mert tudtam, hogy ez földimnek milyen rosszul esett, de egyikünk se tette meg, amire vágyott. Veszteg maradtam, Leila is higgadtan viselkedett, és valami kellemes dallamra gondolt, dúdolgatni kezdte, csakhogy elterelje a figyelmét. A nyikhajnak mázlija, hogy nem ölthettem fizikai testet!

Még fel sem ocsúdtam a dührohamból, Feri és a társaság java elpárolgott. Jellemző. Csak addig játszotta a barátságos, vicces fiút, míg azt hitte, becsajozhat. Vagy az is lehet, hogy szó szerint átadta a terepet a haverjának. Nem akart sok vizet zavarni. Esetleg így beszélték meg eredetileg is? Nemes cselekedetnek is tarthatnám, de nem teszem. Strázsát állok. A munkaköri leírásomban szerepel a paranoia. És ez igenis susmus! Vagy taktika? Végül is teljesen mindegy. Utálom a kétszínűséget és a köntörfalazást!

– És, mizu az egyetemen? – tette fel a kérdését a közöny álarca mögé rejtőzve Szilárd. Annamari meg se nyikkant, hogy mindenképp Leila felelhessen a fiúnak.

– Itt a tavasz, hamarosan vizsgák… – vetette oda földi pártfogoltam szemét forgatva. – Gondolhatod!

Azt hiszem, ebben a pillanatban egyazon dologra gondoltunk védencem barátnőjével: hacsak rájuk néz az ember, kerítőt akar játszani. Ám Annamari telefonja megszólalt még mielőtt akcióba lendülhetett volna, majd közel egyperces beszélgetés után Leilához fordult:

– Bocsi, mennem kell.

Ez hidegzuhany a javából, és ezzel Annamari is tisztában volt elnézve szomorú boci-szemét.

– Hisz’ csak félórája érkeztünk! – tátotta el a száját csalódott földim.

– Otthon gondok vannak, meg holnap suli… De te csak maradj! Szilárd és a haverja biztos jól elszórakoztatnak – mosolyodott el sandán, és két puszival elvált szeppent barátnőjétől. – Holnap majd mesélj!

Leila kénytelen-kelletlen elengedte Annamarit – mint ahogy mindig –, most sem akart feltartani. Ugyanakkor nehézséget okozni senkinek sem. Ám mivel nagy reményeket fűzött az éjszakához, tapodtat sem mozdult a helyéről. Úgy tervezte, ma este egy lapra tesz fel mindent. Magabiztosság! Ez az! Sosem árt, ha már a kiszemeltnek nem erőssége.

– Meghívhatlak? – ült mellé Szilárd. – Látom, a barátnőd lelépett, és az italod is elfogyott. Köhintett.

– Jól látod. Köszi.

Leila elmosolyodott a figyelmes gesztustól, ám míg a fiú a bárpulthoz menetelt, a srác egyetlen ott ragadt haverja leült a helyére. Nyeszlett testalkatú, de formás arcú fickó volt. Azt hiszem, valami Robi vagy Karcsi. Még az is lehet, hogy Laci. Végül is mit számít, ha ő nem érdekli Leilát! Számomra csak az fontos, aki neki is.

– Tudod, én vagyok a társaságban a megbízható – fogott bele a muki. – Bárki füttyent, én már megyek is. Viszont Szilárd elég hanyag, elvan a maga kis világában. Régóta barátok vagyunk, ismerem. – Egy nagyot nyelt, hiszen eddig gyűjtötte a bátorságát, hogy végre a lányhoz merjen szólni. – Nem vagyok egy Adonisz, de én minden kívánságodat teljesíteném. Tényleg. Bármit.

Mindig is tudtam, hogy Leila jó csaj, de az elmúlt hónapban különösen kapós lett. Több hasonló „bókot” és „hízelgést” is elszenvedett már, ő mégis a kuka Szilárdhoz ragaszkodik, aki még randira sem hívta eddig, csak bulizni többedmagával.

Nők! Ki érti őket? Mindig az elérhetetlen, a távoli kell nekik!

– Ezt a dinkát is sokszor én húztam ki a bajból, és derítettem jobb kedvre, mikor maga alatt volt – váltott témát a fiú, miután észrevette, hogy az udvarlással nem érte el a célját. Arról beszélt, ami a lányt is érdekelheti. – Már csak ilyen bohókás, önzetlen-féle vagyok. Nem várok semmit viszonzásul, csak egy mosolyt! – vonta fel a szemöldökét, mire Leila ajka felfelé görbült. Meggyötört egy mosoly lett, de legalább felfelé ívelt. – Ez az! – De hamar szótlan, elmerengő csönd ült közéjük. – Fáradtnak tűnsz.

– Az is vagyok – suttogta földi védencem. Ha épp nem Szilárd furcsa viselkedése, akkor a félig kész szakdolgozata nyomasztotta. Megdörgölte a halántékát.

– Mégis eljöttél – mondta a fiatalember, miközben tekintetével követte Leila messzibe révedő pillantását, ami a bárpultig és Szilárd fekete bőrdzsekiéig meg sem állt. – Manapság nem értékelik a kedves embereket – dünnyögte, mire a lány ránézett. – Se téged, se engem. Nem ezt érdemelnénk!

Leila nem akarta érteni, mégis értette. Folytatták a csevegést, amely során egyre szimpatikusabbá vált a számunkra Laci, olyannyira, hogy egy váratlan pillanatában elérzékenyült és átölelte. Zavartan elfordultam. Oké, tudjuk be annak, hogy becsípett a kisasszony, és a srác jócskán hatott ritkán dédelgetett hiúságára.

– Megérkezett az utánpótlás! – harsogta a megérkező Szilárd, és már csattantak is a poharak az asztalon.

Basszus, csak egy pillanatra fordítja el az angyal a tekintetét! Szilárd féltékenyen nézte a beszélgetőket. Ha nem is kellemes, de végre egy érzelem a kisöreg arcán. A párocska szétrebbent. Leila az italra szegezte tekintetét, majd egy leheletfinom fintort vágott.

– Jäger? Mondtam már, hogy azt… – Majd elhalkult a hangja, és felsóhajtott. Visszanyelte, amit eredetileg mondani szándékozott. – Tökéletes – jelentette ki, bocsánatkérően pillantott a sértett fiú méregzöld szemébe, aki ezt követően helyet foglalt a másik oldalán.

A lány két tűz közé került. Most már sajnálom, hogy lelépett Annamari. Ő jártasabb a pasik terén, és nem engedte volna, hogy Leila ilyen helyzetbe hozza magát. (Biztos valami rafinált vén róka a gardedámja!) Ezzel szemben pártfogoltam tanácstalanságában csak a pohár után tudott nyúlni, pedig szuggeráltam én ezerrel, hogy nem ez a legjobb megoldás. Le kellett volna építenie mindkét tagot, hiszen ha komolyan gondolják, úgyis felkeresik holnap, vagy holnapután. Ezt pártfogoltam is pontosan tudta, de nem akarta a vérig sértett fájdalomhercegét itt hagyni, míg ki nem békítette. Félt, hogy elveszíti, még mielőtt az övé lenne. Hiába magyarázom neki folyton, hogy különbek várnak rá, és annyi ideje van még, de ő másképp látja. Bár felnyithatnám a szemét, hogy lássa azt, ahogy én látom őt!

– Képzeld, ma délután Szilárd képes volt a laptopjával együtt beülni a kocsmába! – törte meg a fagyos csendet a másik pali.

− A számítógépénél nincs is fontosabb számára!

Mókásnak szánta a megjegyzést, de éppen ellenkező hatást váltott ki.

– Azért ne túlozz! Én legalább nem szégyellem, hogy kocka vagyok – vonta meg a vállát hölgyem választottja.

Még most is azon gondolkodom, mit eszik rajta Leila. Biztos a rejtelmes megjelenését vagy az ébenfekete haját. De csak tipp, mert nem vagyok olyan pofátlan, hogy minden gondolatát kihallgassam. Ami tuti, hogy nem ezt a flegma stílust!

– Ezzel nem kérkednék! Tudod, engem nem anyám pénzzel, mással is törődnöm kell – vágott vissza erélyesen „Mr. Megbízható”. Felbőszítette, hogy „Flegma Uraság” most már mindkettőjükkel kiskirályosdit játszik.

– Játszd csak el a szegény árva fiút! – dörrent fel Szilárd. – Mintha én nem tudnám milyen nehéz elveszteni egy szülőt! Nem csak téged vert meg a sors!

– Eszednél vagy? Ezt ne itt vitassuk meg, ember!

Leila apróra zsugorodva ült a két hőbörgő férfi között, és csak hallgatott. A harmadik pohár röviditalát szorongatta miközben azon mélázott, miért is nem lépett le korábban. Szívesen belelátott volna Szilárd lelkébe, de nem ilyen áron. Nem akarta, hogy a legjobb gyerekkori barátjával miatta vesszen össze.

Épp nyitotta volna a száját, mikor Szilárd magához vonta:

– Nem haragszol? – kérdezte, majd kibontotta a sálát a lány nyakából. – Erre most nincs szükség.

– Ugyan, persze – felelt megrökönyödve Leila.

Egyikünk sem hitte volna, hogy valaha hozzá mer érni földim valamely porcikájához is.

– Néha elkap az agybaj – magyarázta a férfi –, de vége van. Vannak dolgok, amiket nehezen viselek – suttogta.

Akkor értettem meg, mi ez a különös valami, amit a kezdetek óta éreztem Szilárd körül. Ez a félelem, a fájdalom, a megsebzettek köntöse.

Leila szórakozottan csüggött a fiú szavain. A másik ezt észrevette, és fülét-farkát behúzva elsompolygott. Szegény ördög, úgy érzem, nem ez volt az első esett, hogy Szilárd került ki győztesen a játszmából. Pedig csak kitartás és önbizalom kérdése, ami úgy tűnik, neki sem adatott meg. Csak a szája volt nagy! Viszont lovagunkkal hatalmas pálfordulás történt. Előfordulhat, hogy még a védencemnél is többet vedelt?

– Semmi baj, megesik. Én is hirtelen haragú vagyok, meg makacs is – lehelte a lány.

Ja, erről én is mesélhettem volna! A szende külső mögött egy rendkívül erős és kemény csaj lakozott, aki simán manipulálhatott volna mindenkit, mégsem tette... Tapasztalatlanságom és fiatalságom ellenére már akkor erőskezű és ígéretes őrangyalnak tartottak odafenn, olyannak, aki tud hatni az emberekre. De Leilával nem egyszer gyűlt meg a bajom, főleg, ha balhés fiúkról volt szó! Vonzotta őket. Sajnos, a tudatos döntések befolyásolhatók, de az érzelmek nem. Az apja és a bátyja szerepét is én töltöttem be, netalántán – ha szabad egy közhelyes, de reális kifejezéssel élnem – én voltam a másik fele. Önzetlen szeretet és türelem – ezek egy őrangyal legnagyobb erényei.

– Kettesben maradtunk – mondta a fiú, miközben Leila ajkait kémlelte.

– A barátod hová tűnt? – szeppent meg a lány, és hirtelen körbelesett, ámbár eddig élénken csillogó szeme fakulni látszott.

– Lelépett. Nem mindegy? Tudd vigyázni magára! – A fiú mellett védencem számára megszűnt a külvilág: a lüktető zene, az üvegek koccanása és a monoton zsivaj.

– Mióta ismeritek egymást? – kíváncsiskodott a kisasszony belefeledkezve a bensőséges pillanatba, no meg az alkohol mámorába.

– Még általános sulis voltam, mikor meghalt az édesapám, így anyám arra kényszerült, hogy pár hónapra állami gondozásba adjon. Ott ismertem meg Lacit. Jó gyerek. Az ember mindig számíthat rá.

– Na és rád? – lendült fel a hangsúly kacéran.

– Kekeckedsz? – nevetett fel a fiú. Ritka pillanatok egyike.

– Sosem tennék ilyet! – reflektált védencem csöppet artikulálatlanul. Örült, hogy boldognak látja azt az örökösen búval bélelt mihasznát.

Kívülről nem látszott Leilán, de fokozatosan lerészegedett. Egyre ködösebbé váltak a gondolatai, míg a kapcsolatunk lassan szétszakadt. Túl sokat ívott. A francba, sosem tanulta meg a mértéket!

Szilárd szorosan magához ölelte, és mélyen beszívta az illatát. Cirógatta a bőrét, majd mohón belecsókolt a nyakába.

– Te alakítottad úgy, hogy kettesben maradjunk, igaz? – csuklott el Leila hangja, majd nyakát hátra vetette, szíve vadul vert, és a torka teljesen kiszáradt.

– Félig-meddig – zihált a vágytól a fiú. – A végeredmény számít – suttogta a nő fülébe, majd keze besiklott a lány pólója alá. Leila túl ösztönösen és lazán fogadta, rongybaba volt csupán a férfi karjai között. Elveszett!

„Ébredj! Leila, ébredj!”– üvöltöttem.

Szilárd könnyedén felkapta a bódult lányt, és kivitte a bár mögött lévő parkba. Leila mintha víz alól látta, és érezte volna az eseményeket, erejéből csupán pár elhaló kacajra és nyögésre telt. A fiú egy masszív fának döntötte az ernyedt testet, majd eszeveszett vágytól égve neki látott a női ruhák kigombolásának.

„Leila, ne csináld! Ébredj már!”

A férfi keze Leila hasáról lustán lejjebb vándorolt. Ujja már a nadrágban, az alélt lány combjai között matatott, mikor védencem végre feleszmélt:

– Ne – zihálta. – Ezt ne, Szilárd! – Megtörten csendült fel szopránja a sistergő éjszakában.

–Ne?! – vigyorgott a fiú, majd a lány hajába temette az arcát, hogy a fülébe suttoghasson: – Hát nem ezért jöttél el ma éjszaka? Egyébként barátoknak és ágyasoknak csak Szil. – Hahotája sértette a dobhártyám.

– Én nem – kapott a férfi keze után, de erőtlen végtagjai használhatatlannak bizonyultak.

– Megléphettél volna, ha korábban gondolkozol. Most már késő – tapadt a lány ajkaira, aki képtelen volt ellökni magától feltüzelt hódolóját.

– Ez korai – rebegte földim, mihelyt lélegzethez jutott. – Vedd innen a kezed! – szorította meg a srác kezét, ami már a bugyijába férkőzött.

– Jössz és mész, nem igaz? Mit korai? Mást úgy sem kaphatsz tőlem! Mégis mit gondoltál, szentem? – Úgy morgott, mint egy kutya, akit megzavartak evés közben.

– Micsoda?- Leila fejéből nyomban kiszállt a bódulat. – Ha csak ennyi kell neked, akkor nekem te nem kellesz! – hánykolódott a férfi szorításában.

– Nem értelek – dünnyögte Szilárd a lány fölé tornyosulva. – Te is akarod, érzem. Kívánsz!

– De nem itt, és nem így! – lökte meg a fiút.

– Velem ne játszadozz, te kis…

Mindkét szárnyamat levágtam volna, hogy tehessek valamit! A tétlenség megőrjített! A vadbarom nem lazította meg a szorítását, nem hagyott utat a menekvésre, Leila pedig túl gyenge volt ahhoz, hogy ringbe szálljon ellene. Összeszedtem minden erőmet, és az védencem karjára koncentráltam, majd a belőlem áradó energia segítségével együttesen eltaszítottuk a fékezhetetlen fiút.

Oltalmazottam gondolkozás nélkül futásnak eredt, de a felbőszült férfi gyorsabbnak és rafináltabbnak bizonyult. Megragadta a menekülő alkarját, és visszarántotta magához. Leila Szilárd mellkasához csapódott, testük egymásnak feszült. Kilátástalan! A lány szemébe könnyek szöktek, kezdte felfogni, hogy ami vele történik, az a kegyetlen valóság. Nem ilyennek képzelte ezt a mai randit. Ez nem az a fiú, akibe első látásra beleszeretett.

Szilárd a padra lökte a törékeny nőt, majd testével leszorította őt. Nem kellett sokáig viaskodnia, a nadrágot egy mozdulattal szétszaggatta. A lány felsikított, míg lassan a csalódás és tehetetlenség üressége be nem költözött a szívébe. Azt kívánta, bár ott helyben meghalna.

Tomboltam, ordítottam kínomban, mert semmit sem tehettem. Nincs annál rosszabb, ha egy olyasvalakinek kell végig nézned a szenvedését, akit mindennél jobban szeretsz. Kapkodtam, hátha lerángathatom Leiláról, aztán csak püföltem a levegőt, hátha egy isteni csoda folytán ütéseim fizikai fájdalmat okozhatnak. De semmi. Megbuktam! Csupán a halk hüppögés, és az ütemes surrogás szelte ketté a csöndet, valahányszor a fiú forró bőre a lány elhaló testéhez simult.

– Te szemét, hány lánnyal tetted már ezt? – sziszegte védencem maradék erejét az utolsó menekülési kísérletre tartogatva.

– Te vagy az első. Még senki nem kérette ennyit magát. Nehéz esett vagy, de betörlek, ne aggódj! – A nő megvonaglott, de a fiú utána kapott. – Csak ne mocorogj annyira! – A vállánál fogva a padhoz szegezte, és mélyen Leila kék szemébe mélyedt. – Azt hittem először, hogy jobb vagy, mint a többi, de ma bebizonyosodott, hogy ugyanolyan...

– Mi ez? – jött meg Leila hangja. – Piti bosszú, amiért mással is szóba álltam? Vagy a múlt sérelmei miatt? Miért rajtam vered le?! – Ádáz pillantása meglepte a fiút, az amazon felébredt hosszú álmából. – Képzeld, én is jobbnak hittelek!

A kiáltás hosszan, szívbemarkolóan visszhangzott a zord éjszakában, majd mindezt a sűrű csend követte. Szilárd tekintetében mintha felvillant volna a jóság, a megbánás fénye, miközben az alatta heverő kiszolgáltatott lányra meredt. Kitisztult a feje, a tomboló vágy gyermeki szeretetéhségé szelídült…

Dermedten, kétségbeesve figyeltem a mozdulatlan párost. A fiú szorítása meggyengült, összezavarodott földim szavai hallatán. Leila kihasználta az alkalmat, és egy váratlan pillanatban lelökte magáról a férfit. Az erőszaktevő fájdalmas nyögés kíséretében a földre zuhant, védencem pedig azonnal felpattant. Rohanni kezdett, ám pár lépés után erős ujjak kulcsolódtak törékeny bokája köré. A földön heverő férfi utána lendült és elkapta. Pártfogoltam elvesztette az egyensúlyát, majd a betonútra esett. Koponyája teljes erőből a kemény aszfalthoz ütődött, amitől egy pillanatra elveszítette az eszméletét. Rémült és torz kifejezés ült az arcára, miközben a nyakszirtjéhez kapott. A kézfején valami nedves csillant meg a holdfényben, majd karmazsin nedv fojt le az alkarjára. Vérzett! Leila súlyosan megsérült.

Egyszerre tudatosult bennünk. Felsikoltott, mire rémülten mellétérdeltem. Nem akartam hinni a szememnek.

– Basszus! – állt fel Szilárd. Látszott rajta, hogy nem fogta fel tetteinek következményét.

– Mentőt – szuszogta védencem. – Hívd!

– Igen, tényleg – mondta most már bűnbánóan a srác, és matatni kezdett a zsebében.

– Te megőrültél? – visított az éjbe egy ismeretlen nő.

Érdeklődve kaptam tekintetem a hang irányába. Szilárd háta mögött egy gyönyörű nő jelent meg, vörös hajzuhataga az arcába omlott, fekete szárnyait védelmezőn tárta védence köré. mozdulatlanná vált, és döntésképtelenül toporzékolni kezdett.

Elképesztő erő áradt a női őrangyalból, szavai sosem látott erővel hatottak védencére. Bénultan bámultam rájuk. Sosem láttam még hasonlót sem. Sem fekete szárnyú angyalt, sem ekkora energiát. Ő húzta a falat a fiú köré. Ritkán jelenünk meg egymás előtt, a háttérben maradunk mindvégig, kivéve, ha két ember túl közel kerül egymáshoz, vagy, ha az indulataink elragadnak, és megfeledkezünk magunkról. Az előbbi a rohanó világban szinte lehetetlen, az utóbbi ellen pedig beprogramoztak minket. Én is ki szoktam kelni magamból, mikor Leilát megkörnyékezik, de a felszínes angyali düh nem vetekedhet egy halandóéval.

– Te, ott! – rivalltam rá. – Hogyan engedhetted, hogy a pártfogoltad idáig süllyedjen? Te vagy a lelkiismerete! – szökkentem talpra.

– Tévedsz – felelt leereszkedően az arisztokratikus szépség. – Én a kézikönyve vagyok, hogy eligazodhasson ebben az életben. Az álszent prédikáció mit sem ér! Segítek neki túlélni és alkalmazkodni. Csak ő számít, a többi nem érdekel! Mind sekélyes és gonosz! Nem engedem, hogy többet bántsák!

– Hát nem látod? Szörnyeteggé tetted! – ingattam a fejem elhűlve, kikelve magamból.

– Csak megvédem őt az olyan tudatlan balfékektől, mint te és a kis szajhád! A legjobb védekezés a támadás! – reagált felháborodva, majd Szilárd füléhez hajolt. – Te meg fuss! Szedd a lábad, míg megteheted! Még a végén sittre vágnak!

Szilárd tétován meredt a magatehetetlen lányra.

– Én... Én nem ezt akartam... Én...– dadogta.

− Menj, míg késő nem lesz! Fuss! Fuss! – tajtékzott az őrangyal, és szárnyaival megadta Szilárdnak a lendületet.

A fiú másodszorra már szó nélkül engedelmeskedett, akár egy báb. Rohant, mintha egy élet múlna a léptein. Valójában igaza is volt, csak sajnos a rossz irányba indult.

– Ne! Állj! – ordítottuk egyszerre Leilával.

– Ne hagyj magamra – nyögte végül a lány legyengülve, magatehetetlenül.

Szegénykém, semmit sem értett.

Odaguggoltam a lány fejéhez, majd az egyre zsugorodó pontot figyeltem a távolban, Szilárdot, ahogy már árkon-bokron túl eltűnik a kisváros sötétjében. Így megalázni, kihasználni és cserbenhagyni egy másik emberi lényt! Menekülni a felelősség és a beismerés elől, csupán ennyire volt képes. Én pedig tapodtat se mozdulhattam, mert Leilához voltam kötve. Pár méternél messzebb nem kószálhattam el tőle.

Pártfogoltam felsóhajtott, majd összeszedve cseppnyi erejét felült. Percekig csak ült magába roskadva, dermesztően üres tekintetével a földre meredve. Szédült és a feje széthasadni készült, körülötte pedig vér borította a járdát. Egy méltatlan áldozat a földi cirkusz porondján. Letörölve keserű könnyeit lassan két lábra küzdötte magát, aztán dülöngélve kivonszolta magát az úttestre. Zihált, minden izma remegett. Épp a zebrán kelt át, mikor a lába végképp felmondta a szolgálatot, és összeroskadt.

– Leila! Leila, kelj fel! Leila, könyörgöm! – A hangom már lassan túllépte az emberi hallásküszöböt a kétségbeesésem hatására.

– Elég volt – suttogta. –Elég volt. Nem tehetik többé ezt velem…

Zokogni kezdett, hajszálai az arcába hulltak.– Nem… Nem. Nem!

– Leila, kelj fel az úttestről! – hajoltam közel hozzá, hátha meghallja szavaimat. Reflexből és félelemből cselekedtem, nem érdekelt, hogy felesleges vagy lehetetlen.

– Szedd össze magad, kérlek! Kórházba kell menned! – sugalltam neki, mire ő felemelte a tekintetét. Mintha nem is ő lett volna, talán már tudatánál sem volt.

– Agyrázkódás vagy talán agyalapi törés, esetleg egyéb nyalánkság. – Kínjában kuncogott, magán nevetett. Percekig mást sem tett, majd egyenesen rám nézett. Ekkor eltátotta a száját, mint egy csodálkozó kislány. – Neked szárnyad nőtt! – ámuldozott.

– Mindig is volt, Leila – feleltem.

– Ugye csak hallucinállak? – kérdezte elvékonyodott hangon, mikor felfogta, hogy egy Szilárdra megdöbbenésig hasonlító férfi térdel előtte, akinek a hátából két hatalmas, hófehér szárny nőtt ki.

Utáltam magamat, de valóban ez volt a helyzet. Pontosan úgy festettem, mint védencem végzete. A szerencsésebbek a nagy Ő-nek hívják, de a végzet kifejezőbb fogalom erre a jelenségre, főképp a tragikusabb végjátszmánál.

– Nagyon remélem – ingattam a fejem, miközben a haját kisimítottam az arcából. Mindkettőnknek jobb lett volna, ha csak látomása van. Ezzel szemben tényleg megjelentem előtte. Összeszorult a torkom, mert ez semmi jót nem ígért. – Dörzsöltebb szárnysegédet érdemeltél volna. Gyenge és naiv voltam. Sajnálom! Megbuktam!

– Nem értem – pislogott, lehunyta a szemét, karjai elernyedtek. Utána kaptam, meg ne üsse magát még jobban. – Azt hiszem, itt a vége – lehelte.

– Nem-nem! – ellenkeztem. – Más döntést is hozhatsz! – Rimánkodtam. – Fiatal és erős, sőt különleges vagy! Még megváltoztathatod. – Megragadtam a kezét, majd a mellkasomhoz szorítottam. – Kérlek, kérlek, a kedvemért!

– Mintha születésem óta ismernélek – motyogta, majd lágyan elmosolyodott. – Fázom. – A gerincén végig futott a hideg, összerázkódott. – Engedj elmenni!

Értetlenül meredtem rá. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd szótlanul lefektettem őt a kemény és jéghideg betonra.

Őrangyal vagyok, nekem nincs önálló döntésem, sem érzéseim, földi létünk csupán szimbiózisban működik. Néha úgy tűnik, mintha mi irányítanánk, de ez korán sincs így. Mi csak felajánljuk a helyes megoldást, az észérvek és a szabályok útvonalát. Csupán eszközök vagyunk, a döntés az emberek kezében van. Majd mikor eljön az idő, miképp a születés első percében, az élet utolsó pillanatában is helyt kell állnunk és elfogadnunk oltalmazottunk választását. Ez egy őrangyal sorsa.

Kiterjesztett szárnyamat megtépázta a hűvös tavaszi szél, és apró szeplőtelen tollpihék hulltak Leila fiatal testére. Megremegett a mellkasom, majd egy nagy levegőt vettem:

– Legyen, ahogy szeretnéd! – Még semmit sem esett ilyen nehezemre kimondani.

A lány arca észrevehetően megnyugodott, ami elégedettséggel kellett volna, hogy eltöltsön, de csak mérhetetlen bűntudatot és űrt éreztem. Túlzottan megszerettem egy halandót, amit egy őrangyal nem engedhetne meg magának.

Nincs is ennél hálátlanabb feladat: születésednél az őrangyal a lelkeddel együtt érkezik, viszont halálodnál vele együtt távozik. Gardedámod egyben a hóhérod is. Ironikus!

Szememet lesütöttem, és meglendült a fegyver:

– Ég veled, szerelmem – rebegtem.

¤¤¤

Óvatos léptekkel a modern kórház kövezetére lépek. Steril és tiszta; a szülészet a szememben méltán érdemelte ki a legszebb hely címét a bolygón. Végigcsattogok a folyosón, majd épp sikerül belibbennem egy nővér mögött, még mielőtt az újszülött osztály ajtaja bezáródna.

Végigsétálok a babák között, majd megállok egy inkubátor felett.

Leila halála után még hetekig bolyongtam, meglátogattam a szeretteit, majd elmentem a temetésére is. A sír mellett állva rögtön megéreztem Annamari bűntudatát, ami kirítt az egyhangú sajnálkozó és búbánatos tömegből. Meglepődtem azon, hogy Laci is hasonló érzéssel vívódik. A többiek túl gyávák voltak, hogy vállalják a bűnrészességet. Feri, a számító, Laci, a kishitű és Szilárd, az önző. Ezek a huszonegyedik századi fickók, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogyan viselkedjenek, éljenek és legyenek férfiak. De nem ítélkezhetek, én sem voltam igazán felkészülve arra a felgyorsult, őrült, örökösen változó világra. Szerintem senki sem.

Fogalmam sincs, mit tanácsolhatnék… Ma már semmi sem fehér, vagy fekete. Az élet szürke, a döntések nehezek és koránt sem biztos, hogy az a helyes választás, ami annak néz ki. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a temetést követő minden éjjelen keserves zokogás törte meg a temető halottas csendjét, és hajnalban fekete tollakat fújt tova a szél Leila sírjáról.

Odafenn mindenre választ kaptam. Fekete szárnyú angyallá csak az változhat, akinek előző földije erőszakos halált halt, és nem tudott megküzdeni ezzel a teherrel.

A kis üvegkalitka aprócska lakójára néztem:

– Csak annyit mondhatok, hogy mindig törődj a múltaddal, haladj a jelennel és tekints a jövőbe. Ha ezt megfogadod, jól megértjük majd egymást. Figyelj önmagadra, teremtsd meg, ami számodra fontos, de ne légy önző és hallgass meg másokat is. Óvakodj a gonosztól…

Ekkor kibuggyant egy könnycsepp és már nem bírtam megállj parancsolni feltörő érzelmeimnek:

– Én majd megóvlak! Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. Nem engedem, hogy valaha is bántsanak!

Az inkubátorban lévő baba fölé borultam, és éjsötét szárnyaimmal eltakartam őt a világ szeme elől.