Kékvérűek - a fülszöveg, a kézirat története és egy részlet

A Kékvérűek az első olyan kéziratom, amit összesen 5 hét alatt írtam meg. Már 3-4 éve érlelődött bennem a történet, sőt, pár karaktert már 12 éve kitaláltam, ám akkor még csak pár oldal vázlatom, meg egy hangulatkeltő írás született meg, na meg az egyik faj, amely később a vadak prototípusai lettek.

Ez egy igazi karantén-regény, a homeoffice és a járványügyi intézkedések közepette írtam meg, napról napra. Nagyon élveztem, feszes és akció dús lett a történet. Jelenleg a bétázás és szerkesztés fázisában tart.

Pár hete rajzoltam a két szereplőről egy közös képet, amit itt láthattok a szöveg mellett. Szeretem a történeteim főhőseit megrajzolni, így nem volt kérdés, hogy itt is készítek pár illusztrációt

Egy rövid fülszöveggel mutatnám be nektek legújabb elkészült művemet.

Trisité Királyságában három faj örökös háborúban áll egymással. Ezt a világot a mágikus erővel bíró kékvérűek uralják, akik Celesté istennő leszármazottjainak tartják magukat. Alattvalóik az emberek, akik megelégelték az elnyomást és Amaranth, a véres kezű isten előtt hódolnak. A harmadik a vadak népe, akik primitív közösségekben élnek a királyságok peremén.  

A kékvérű Zoya, Garibald király lánya, a vadak ellen harcol a serege élén, mióta az apja száműzte a határvidékre, mert több kérőjét is megölte. A nő a trónörökös, Eldon koronázására hivatalos a fővárosba, bár a legkevésbé sem vágyik vissza szülőotthonába. Útja a vadak által lakott Éj Szurdokon keresztül vezet, ahol egy rajtaütés során elveszíti szeretőjét. 

Medárd, a néma szerzetes, aki egykor haramiavezér volt, szintén a koronázásra tart. Fogadott öccse, Iddár tíz év után keresi fel őt a kolostorban. Rábírja a férfit, hogy csatlakozzon ismét a lázadókhoz. Garibald király másodszülöttje, Deján herceg révén egy mérkőzést szerveznek neki, ahol összemérheti az erejét Zoyával. A szerzetes legyőzi a nőt, akinek ez imponál, és maga mellé veszi a férfit testőrnek. Ám ez a kapcsolat egy hazugságra épül. 

A koronázás napja egyre közeleg, Medárd pedig egy nehéz döntés előtt áll. 

Vajon a kékvérűek megérdemlik azt a hatalmat, amit az istennőjüktől kaptak? Vajon a három faj valaha is békében élhet egymás mellett?

Egy röpke részlet

1. fejezet

A legszebb muzsika, amit életében valaha hallott, az a csata utáni nyögések és utolsó sóhajok halálban összefonódó elegye volt. Ennél csak a mélységes csend nyújtott nagyobb elégtételt Zoya számára. Az a pillanat, amikor már minden ellensége kilehelte a lelkét, és az új nap egy békésebb világra virradt. 

Orrát megcsapta a vér és a dögök félreismerhetetlen bűze, miközben a sátor bejárata alatt apránként belopakodott a hajnali napsugár. A szél ma reggel a csatamező felől fújhatott. 

A nő boldogan nyújtózott egyet, arcát pedig belefúrta a vadprémbe, míg ujjait el nem nyelte a hófehér bunda, aztán szórakozottan felemelte a kezét a beszűrődő fénybe. Alabástrom bőre alatt vékony, kék erek húzódtak, amelyekben a vérén kívül mágia is csordogált. Ujjbegyeiről szikra pattant. Ez volt az öröksége, ami már évszázadok óta erőssé tette a családját, a fajtáját. A seregben mindenki szívesen cserélt volna vele, de ő átoknak érezte, amit csak a csata heve boríthatott jótékony homályba. Olyankor ő is csak egy volt a harcosok közül. Egy a halálra várók seregéből. 

Épelméjűek a Határvidékre sosem merészkedtek, a vadak újabb és újabb támadásai elriasztották őket, így Zoya zajos és hatalmaskodó családja is elkerülte ezt a helyet. A nő egyáltalán nem bánta, hogy az élete így alakult, hogy itt kell helytállnia. Végre a maga ura lehetett. 

– Állj! – mordult fel az őr a hatalmas sátor előtt. – Ki vagy? És miért jöttél? 

Dulakodás neszei szűrődtek be Zoya lélekmelengető csendjébe. A zajra szeretőjének keze megmozdult, majd magához húzta a nőt. Zoyát kirázta a hideg, majd megfogta Adelmár kezét és ledobta magáról. Felült, aztán felsóhajtott és a férfira nézett. A harcos szemhéja rögvest kipattant, és bár az arca még puffadt és nyúzott volt a fáradtságtól, a szeme céltudatosan csillogott. 

– Megnézem – nyögte rekedten, majd a ruháiért nyúlt. 

Zoya elmosolyodott. Imponáló fizikai adottságain kívül ezért választotta Adelmárt maga mellé a hűvös éjszakákra. Mindig tettrekész volt. Minden értelemben. 

– A hadvezérhez érkeztem, édesapja, a király küldött! – folytatódott a sátor előtti párbeszéd. 

– Igazold magad, vagy darabokra szaggatlak! – figyelmeztette Bandó. 

– Igen-igen, máris! 

Egy csat kattanása, kotorászás és papírok zizzenése hallatszott. 

– Jó hamisítvány – hümmögött a férfi. 

– Nem, nem az! – A fiú akkorát nyelt, hogy azt még Zoya is hallotta a sátor mélyén. 

– Most jól figyelj, öcsi! Éppen egy volt banditát akarsz ezzel átverni? Ifjúként egy haramia csapatában nőttem fel, majd bérgyilkos lettem. Csak a harctéren viselem magam fegyelmezett katonaként, a hétköznapokban még a gyilkolásnál is kegyetlenebb eszközöket alkalmazok. Ezt vésd a fejedbe, mielőtt lódítani szándékozol nekem! Tehát, mivel magyarázod, hogy egyetlen őrszem sem kapott el? 

Zoya lassan felöltött egy köntöst, miközben a szemét forgatta testes barátja élettörténete hallatán, amit Bandó szeretett kiszínezni, majd azzal rémisztgetni az ifjoncokat. A küldönc csak hebegett-habogott, majd pillanatokkal később Bandó hahotája törte meg a kínos csendet. Hátba veregette a legényt. 

– Ne csinálj magad alá, öcsi! Ünneplünk, a tábor egész éjszaka mulatott! Naná, hogy alszik az a jómadár! Az ellenség csak éjjel bújik elő az odvából, nem bírja a napfényt! Ilyenkor nincs félni valónk, főleg, hogy tegnap megtizedeltük őket és most a sebeiket nyalogatják visszahúzódva a barlangjaikba. Jókor érkeztél, tegnap ilyenkor éppen indultunk, hogy jól fenékbe billentsük az ellent – köpött egyet. – Gyere, fiam, mindjárt a hadnagyhoz vezetlek! Küldönc érkezett! – ordított be. 

– Nem várhat még… egy öt percet? – kiáltott ki Adelmár, miközben az övével bajlódott. 

– Sürgős a dolog? – morrant Bandó a fiúra. 

– Nem igazán tűr halasztást, úgy vélem. A király személyesen adta a kezembe… – nyögte a küldönc. 

– Jól van, jól van! Told ki a képed, a királyság fontosabb, mint a te kielégülésed! – kiáltott újfent a katona, majd orrjáratait kitisztítva egy isteneset turházott a sátor elé pont abban a pillanatban, amikor Adelmár kitoppant. 

– Dögölj meg, Bandó! 

– Neked is verőfényes szép reggelt, Adelmár! 

Zoya a háttérből figyelte az eseményeket, még nem tudta rávenni magát, hogy kimásszon a bunda melegéből. Hozzászokhatott volna már, hogy az éjszaka csípős hideget hoz magával, de valahogy az ő szervezete nem erre a klímára teremtettet. Az emberek ugyan jobban alkalmazkodtak az időjárási anomáliákhoz, viszont az olyan mostoha körülmények, mint a savas esőzések, vagy a fénylő erdők kisugárzása, a kékvérűekre nem voltak hatással. 

A hírnők tátott szájjal meredt a Bandónál is magasabb Adelmárra, akinek széles mellkasa eltakarta a jurta kijáratát, hosszú, sötét haja zabolátlanul verdeste a derekát. Zoya szeretője bosszúsan végignézett az érkezőkön, a papirosra öntött viaszon, majd hátrapillantott a nőre: 

– Úrnőm, ezen Garibald király pecsétje van, csak ön veheti át – szólt, majd nemes egyszerűséggel elkotródott. 

Adelmár nem beszélt feleslegesen, és tudta, meddig van rá szükség. Zoya hálás volt érte. 

A nő megdörgölte az arcát, majd kilépett a fénybe. Fekete, sötétkék tincsekben végződő haját hátrasimította, lenge köntösét összébb húzta hófehér bőrén és nőies idomain, így a futár kénytelen volt fürkész tekintetét az arcának szentelni. Amikor megakadt a pillantása a nő állán végighúzódó sebhelyen, rögtön összeszedte magát. Talán rájött, hogy nem egy hétköznapi fejedelmi sarjjal vagy nemes kisasszonnyal akadt dolga. 

Zoya türelmetlenül méregette a küldöncöt, aztán kinyújtotta felé a kezét: 

– Ide vele! – dörmögte, majd egy hatalmasat ásított. – Mire vársz? – ripakodott a fiatal fiúra. 

– Elnézést, bocsánat, úrnőm! 

Miközben a levél gazdát cserélt, Zoya elfintorodott, mert az ő keze érdesebb volt, mint a kölyöké. Jellemző. Valami pipogyát küldtek hozzá, akiért nem kár, ha odavész a küldetés közben. 

– Szóval apám végre megmozdította az ujját és személyesen küldött nekem levelet. Megható – jegyezte meg cinikusan a nő. – Öt éve harcolok a vadak ellen, és most először írt nekem – kacagott fel. – És a bátyáim? Rég láttam őket. Ők jól vannak? 

– Jól, fenség – bólogatott serényen a fiú, a rémület még mindig tükröződött az arcán. 

– Kár. 

Zoya tekintete egy pillanatra elidőzött a futár ábrázatán. Alig lehetett tizenhat. Egy kisfiú még csupán, aki biztos elhitte azt a rengeteg szörnyűséget, amit a király idősebb lányáról pletykáltak a birodalomban. Egy része igaz volt, az utolsó vérig zajló párviadalok és a nyilvános kivégzések mind megtörténtek, de a mögöttes tényezőket senki sem ismerte. Nem is kérdezte. Zoya a nép szemében egy szörnyeteg volt, pontosan olyan, mint akik ellen harcolt. Ez a gyerek a róla szóló rémhistóriákon nőhetett fel. 

– Fenség? – horkant fel Zoya kisvártatva. – Meg a frászkarikát! Apám a világunk legtávolabbi pontjára űzött minket, mert nem vagyunk kezes bárányok. Mi őrizzük a birodalma határát, és öljük ezeket a korcsokat, mert a várban nem látnak minket szívesen. Kellemeset a hasznossal, ugyebár. Nem leszek soha fenség, én már örökre ennek a csürhének a vezetője maradok! – kacsintott az öreg és bohókás Bandóra. 

– Úrnőm, mindennap hálát adok, amiért kiherélte azt a pár bájgúnárt, mert különben nem élvezhetnénk az ön társaságát! – hízelkedett az éltes katona. 

– Mekkora hazug vagy te, Bandó! – nevetett Zoya, majd feltörte a viaszpecsétet. 

Az öreg olyan volt számára, mint az az apa, akire mindig is vágyott. És mivel Bandó családját egy vad horda pusztította el, Zoya úgy gondolta, a férfi is az elhunyt lányát látja benne. Sosem beszéltek erről. Nem is kellett. 

– Hadnagy, ne mondja, hogy szívesen bújna fűzőbe és illegne abroncsos ruhában, miközben méltóságoknak pukedlizik! – hüledezett a koros férfi. 

A nő sejtelmesen elmosolyodott, majd sokatmondóan újra Bandóra nézett. Esze ágában sem volt behódolni a fejedelmi elvárásoknak. 

Tekintetét végighordozta a tájon. A sátrak között még részeg és másnapos katonái dülöngéltek, felszabadult nevetések és mély horkolások kakofóniája hullámzott végig a táboron. Ezt az életet szerette, nem a palotában zajló képmutatást. 

Pillantását visszaterelte a papirosra, majd pár perc múltán felvont szemöldökkel a vele szemben álló két férfira pillantott: 

– De mitől lettem hirtelen ennyire kivételezett? – morfondírozott Zoya, majd elakadt a szava. Amikor a levél végére ért, csupán ennyit mondott: – Az biztos, hogy nem veszek fel ünneplőt, de úgy tűnik, végre elismerik a mi alantas munkánkat is. Bandó, megbízom benned, a távollétemben tiéd a sereg vezetése.