Cél vagy eszköz?

A héten saját élményű meditáción jártam, szimbólumterápiában képződöm és ahhoz, hogy egyszer majd alkalmazhassam ezt a módszert, a saját élményt is kell szereznem benne. Ez lassan két és fél éve tart. Relaxálok, meditálok, képeket hívok. Belső utakon járok, igyekszem önmagamat és motivációimat megismerni. Igen, mert mostanában nagyon foglalkoztat egy kérdés, és elegem van a  közhelyekből, miszerint az írás önkifejezés, az írás öngyógyítás, az írás egy életforma stb. Ez így van, de ahhoz, hogy jelenlegi helyzetemet tisztán láthassam, tudnom kell, mi is a célom vele.

Az írás tulajdonképpen egy eszköz, vagy maga a cél? 

Régen szerettem írni. Hobbiból, hogy önmagamat vagy a barátaimat szórakoztassam vele, és bánatból is, amikor másképp képtelen voltam kifejezni azt, ami bennem volt. Ekkor az írás eszköz volt a kezemben, hogy amit én befogadok a világból, azt papírra vethessem, jobban megérthessem, kiadhassam magamból és ha nyitottak voltak rá, a környezetemnek odaadhassam, hogy ők is jót szórakozzanak rajta, vagy átérezzék azt, amit én, hogy akár ők is hozzáadhassanak.

Aztán húsz-huszonegy éves koromban megjelent az első novellám és sorban a többi. Nagy lelkesedéssel vágtam bele a pályázatokba, a publikációba. Ekkor az írásba rengeteg ambíciót és álmot is beleszőttem, fejleszteni kezdtem magam a visszajelzések révén, és el akartam érni, hogy a novelláim révén egyszer valaki felfigyeljen rám és a regényeim is napvilágot láthassanak.

Az írás az íróvá válás eszközévé vált.


Egy idő után a lelkesedést felváltotta a teljesítménykényszer, az akarás és a perfekcionizmus, hogy tökéletesre csiszoljak mindent. Olyan erővel, hogy olykor önmagam fékeztem vele. Sok novellám félbehagyva áll, vagy befejezett kézirataim évekig várnak arra, hogy elővegyem őket és átírjam, átjavítsam őket. Belém költözött a félsz, a bizonytalanság, és az írás többé nem önkifejezés lett, nem öngyógyítás, hanem a szenvedéseim okozója. Az elmém székrekedése.

És mióta megjelent két regényem, ez egyre fokozódik. Az olvasói visszajelzések, vagy azoknak a hiánya. A pályázatok, és azok eredményei. Kattogok, kinek, miért és hogyan lehetne megfelelni, miként lehetne jobbá válni, egy értéket átadni, miközben belül úgy érzem, csak őrlődöm... kiüresedem... beakadt a lemez.

Tehát, az írás annak az eszközévé vált, hogy véleményt kapjak arról, mennyire vagyok jó benne.

Ez egy ördögi kör. És a sok írói csoport és pályázat még inkább ebbe loval bele. Görccsel a gyomromban és a tokromban ülök neki egy újabb novella és ötlet megfogalmazásának, mert rögtön az jut az eszembe, hogy "ezt így nem szabad", "ezt úgy kell", az elvárások miként diktálják. És ez annyira kimerít, hogy félbehagyom, vagy bele sem kezdek... Vegyesek a visszajelzések. Általában vagy jót kapok, aminek az őszinteség tartalmának a felét sem hiszem el, mert ott a másik oldal, hogy semmit sem kapok... és valószínűleg azért nem kapok semmit, mert nem éri el azt a színvonalat az írásom, hogy érdemesnek találják a visszajelzésre. Vagy olyan borzalmas, hogy nem akarnak megbántani. És ez még rosszabb.

A kétség felemészt. A kétség megöli a lelkesedést.

Kezdek talán mazochistává válni, de igenis kérem a képembe a rosszat, a kegyetlent, a fájót... és valószínűleg kicsit összeomlok utána, de felkelek, mert eddig is mindig felkeltem, hogy aztán újrakezdjem, újraírjam, kijavítsam, tanuljak a hibámból. De ez nem fog megtörténni, mert sokan írunk, sokan rosszul és fárasztó mindenkinek válaszolni. Sokan nagyon a szívükre veszik a kritikát, vagy kikérik maguknak, mert nincs alázat bennük, vagy kellő önreflexivitás.

Ezért is kerestem fel pár ismeretlen bétát, akik elfogulatlan véleményt alkotnak az egyik regényemről. Ez meg is történt, kaptam ötleteket, rámutattak a hibáimra, már csak idő kellene az átírásra. Nem túl sok, csak néhány nap, de az intenzíven. Az írás vált céllá, hogy a zsúfolt hétköznapokban leüljek írni. Írni, ami frusztrál. És jelentkeztem egy szinopszisíró kurzusra is, hogy megtudjam, a kiadók mit várnak el, hogyan építsek fel úgy egy szinopszist, hogy elérjen egy színvonalat. De ez még nem jelenti azt, hogy elérem a célom.

Ami mi is? Önmaga az írás? Hogy kiadják egy regényem? Hogy országos terjesztésbe kerüljön egy könyvem? Hogy egy nagyobb kiadó felfigyeljen rám? Miért és minek?

Sikeres akarok lenni? Jó lenne, jól esne, de sosem szerettem a felhajtást vagy a szereplést. Ebből akarok megélni? Nem, már van egy szakmám és sosem voltam nagyigényű. Nekem elég, ha eléldegélek és nem kell a híd alá költöznöm. Egyedül a képzéseim és a könyvek azok, amik miatt olykor elszontyolodom, ha nincs elég pénzem. De túlélem. Gyűjtögetek és ha lesz, akkor lesz, arra, amit szeretnék. Szóval akkor mi is a célom? Talán, hogy jobb legyek. Hogy pár embernek adhassak valamit. Hogy elismerjék, nem felesleges időpocséklás volt az életem körülbelül negyede-harmada, amit az írás töltött ki eddig. Hogy bebizonyítsam, én is képes vagyok olyan műveket alkotni, amelyek ott lehetnek a könyvesboltokban. Talán ez. Igen. Önmagamnak akarom bebizonyítani, hogy érek valamit. Hogy van értelme az életemnek. Ez egy masszív egzisztenciális szorongás. Kell egy értelem, ami életben tart, ami célt ad. A megsemmisüléstől való félelem ölt testet ebben. Ijesztő.


Itt jutottam el arra a pontra, hogy elgondolkozzam rajta: ideje váltanom. Nem lehet ekkora hangsúlyt fektetni mások véleményére. Külső kontrollossá tesz a bizonytalanság, elragadja a belső motivációt. Az életemet tettem fel az írásra. Ettől tettem függővé magam. Munka- és grafománia, alkoholizmus papírra fektetve, képernyőre vetítve.

Hiszek a szinkronicizásban. Már hónapok óta foglalkoztat ez a kérdés, és nyilván szelektíve rá is vagyok hangolódva a témára, így érkeznek is jelzések, mint az önismereti órán egy idézet, és pár órája a facebookon egy cikk az elengedésről és az akarásról. Évek óta relaxálok, oktatom az elengedés művészetét, miközben én meg itt görcsölök mindenfélén. Abszurd. És rohadtul nem hiteles.

El kell engednem, hogy a regényeim nagyobb kiadóknál megjelenjenek. El kell engednem, hogy visszajelzéseket várjak. El kell tudnom képzelni azt, hogy az "profi" írás nélkül éljek. Mert létezik más oldala is az énemnek. Létezik a teljesítményen és a munkán kívül is életem, vannak szeretteim, barátaim, újra meg kell tanulnom a jelenbe élni és nem folyton a jövőre fókuszálni. Mert elrepül mellettem minden. Az élet. Az, ami miatt szorongok, hogy nem ér semmit, ha nem írok százaknak, ezreknek. Ha ezen szorongok, akkor tényleg nem fog semmit sem érni. Mert nem fogok élni, csak vegetálni és várakozni. Szóval, ideje csak tenni a dolgom. Csinálni, ami jól esik. Megélni a jelent. Aktívan tenni most. Egy kicsit súlytalanná tenni.

Mert ezt nem muszáj, hanem csupán egy lehetőség a sok közül.

Mert az írás egy eszköz, nem a cél.

Az írás az öröm forrása, ha hagyom.

Számotokra mit jelent írni?


Megjegyzések

Facebookon is!

Népszerű bejegyzések