Történetek bennem, történetek bennünk

Mindenkinek van egy narratívája. Ez lehet optimista, pesszimista, racionális, vagy totálisan elrugaszkodott. Mindenki másképp látja a világot és másképp írja le önmagát. Ilyen értelemben mindenki író. A saját életének írója. Mindenkinek aszerint alakul az önismerete és az énképe, hogy a saját történetébe mit emel be abból, ami vele történik. Mert már régóta tudjuk, hogy az emlékezet nem olyan, mint egy videofelvétel. Az emlékezet szelektív. És hogy mi marad meg és mi enyészik a homályba, azt a narratívánk milyensége határozza meg.

De hogyan alakul ki ez a narratíva?

Már az ősbizalom időszakában, csecsemőkorban ott leledzik a csírája abban, hogy milyen a temperamentumunk és a világ erre hogyan reagál, képes-e rezonálni rá, képes-e megnyugtatni. És ez folyamatosan alakul és formálódik, serdülőkorban a legintenzívebben, és fiatal felnőttkorra nagyjából kialakul egy sémarendszer, ami mindenkinek egyedi, ami a mi hozzáállásunkat és történetünket foglalja magába. Ezt hasonlíthatnánk egy szemellenzőhöz is, ami csupán azt enged be, ami a mi igazunkat, a mi világszemléletünket igazolja. Ha ez nagyon negatív, akkor hiába történnek jó dolgok, az ember ennek is csak a hátulütőjét fogja érzékelni. Kemény munkával, de természetesen ez is módosítható, viszont ahhoz nagyon sok tudatosság és idő szükséges.

Vegyünk egy példát: beletrappolsz egy kutyagumiba.

Valaki azt látja maga előtt, hogy egész napra büdös lesz a cipője és ekkorra szerencsétlenség nem is érhet mást! Ám ez a helyzet azt is kiválhatja, hogy "letakarítom és mintha meg sem történt volna". Sőt, akadhatnak olyanok, akik még örülnek is neki, hiszen szerencsét okoz!

Szóval mindenkinek van egy sajátos hangvétele és szűrőberendezése, amely révén a saját történetét előadja. Valahogy mesélünk magunkról és mesélünk a világról is. Nem biztos, hogy ez a narratíva koherens, vagy nem tartalmaz ambivalenciát, az sem biztos, hogy kimondható... vannak történetek, amit annyira fájdalmasak, hogy nehéz őket szóba önteni. Mások annyira intenzívek és hihetetlenek, hogy nincsenek is rá szavak. Vagy nincsenek meg a megfelelő eszközeik arra, hogy kifejezzék magukat, legyen ez képesség, kommunikáció vagy tudás béli eltérés.

Valaki másra van szükség, hogy megfogalmazza azt.

Munkám során rengeteg történetet, életet hallgattam már végig és fogok is még. Raktározom őket, gyűlnek bennem, sokszor megviselnek. És itt van a saját történetem is, olyan sémák, amik az élet azon aspektusait ragadják ki számomra, amik lehúznak, vagy igazolják azt, ami életben tartja őket. És akkor ott vannak azok a regények és novellák, amiket szórakozás céljából olvasok, nem beszélve azokról, amiket én írok. 

Sok történet tolong mindenkiben.

Jelenleg úgy érzem, bennem sokkal több, mint amennyit kezelni tudok. Van, amikor az írás segít és kiadhatom magamból ennek egy részét. Most elakadt a rendszer. Próbálkozom és erőltetem, azért mindennap nekiülök és megfogalmazok vagy átírok pár mondatot, de meg kell küzdeni érte. Úgy érzem, sok mondandóm lenne, de se fórumom, se idegállapotom hozzá. Ülepednie kell. Nemcsak a  történeteknek, hanem nekem is. Mi a célom és mi a vágyam az írással? Kinek és miért írok? Illetve mit akarok mesélni? Nincsenek válaszaim, csak kérdéseim, aggályaim és félelmeim.

Egy szóval: írásrekedésem van.