Új kezdet (2017)

Egy tavaly íródott novellámat hoztam el ma nektek, amely megjelent az Imádom a Könyveket Magazin februári különszámában a Nyárutó c. pályázatuk hozományaként. A kiadvány csak elektronikus formában elérhető és korlátozottan, így úgy döntöttem, itt a blogom is közszemlére teszem ezt az írásom. A magazin jól megszerkesztették, tetszetős belívvel készült el, nem egy remek történet is helyet kapott benne, így nagyon sajnálom, hogy nem jutott el szélesebb közönséghez. Ám, ha csatlakoztok, az egész kötet a Imádom a Könyveket facebook csoportban megtalálható és elolvasható! Vagy esetleg, ha írtok egy üzenetet, én is átküldhetem pdf dokumentumban!
És akkor íme az én részem ebből:

ÚJ KEZDET


Sokáig némán állt, csak nézett maga elé. Apró szemébe könny gyűlt, ujjait morzsolgatta, közben pedig hagyta, hogy kedvenc plüssmackója a földre hulljon. A játékot az avar zizegve fogadta magába. A nyárutó nem volt kedves hozzánk, csípős szél fújdogált a szomorú ágak között és a nap fénye csak olykor kacsintott ki ránk a zord felhőpalást alól.

Figyeltem Zitát és azon gondolkoztam, hogy egy hétéves gyermek mennyit érthet mindebből. Nem tudhattam, így csak néztem továbbra is pirospozsgás arcát, ahogy lassan elsápad, majd a lábát, ahogy hátrabotladozik, majd leül egy padra. Zita meghallotta a felnőttek beszélgetését, egy olyan tépelődést az édesanyja és édesapja között, amiről másképp kellett volna, hogy tudomást szerezzen. 

Hosszú percek teltek el a csendben, mire ő rám emelte égszínkék, ártatlan tekintetét és megkérdezte:

− Mi az a halál?
− Tudod, az egy olyan dolog… – kezdtem bele, de ő félbeszakított.

− Tudom, mit jelent, a tanító néni már beszélt róla, amikor egy madárfióka kipottyant a fészekből az udvarra. Azt mondta, a Mennyországba került. De akkor nem hittem neki, mert apa azt mesélte, hogy a Mennyország egy kamu.

− Apu nagyon… földhöz ragadt. Ő csak azt hiszi el, amit lát és ugye… míg el nem távozunk erről a világról, nem láthatjuk, mi van odaát – magyaráztam, mintegy magamat is meggyőzve erről.

− Akkor létezik? – csillant fel a szeme reménykedőn.

− Ez nem ilyen egyszerű… − motyogtam tanácstalanul. 

− A nagyi odakerül?

− Remélem.

− Igen vagy nem?

− Nem tudom, kicsim. Azt hiszem, igen – feleltem, kezdtem kétségbeesni a gondolattól, hogy az elsőszülöttem egy balféknek fog tartani, amiért egy számára egyszerűnek tűnő kérdésre képtelen vagyok válaszolt adni. 

És ha ez nem elég, ezt az elveszett érzést csak fokozta a tudat, hogy az édesanyámnak, Zita szeretett nagyijának már csak napjai voltak hátra az orvosok szerint.

A kislányom kérdésére tulajdonképpen rávághattam volna, hogy igen, létezik a Menny és mama, mivel annyira jóságos volt, odakerül. Ez lett volna a helyes, ezt tette volna egy jó anya, hogy megnyugodjon a gyermeke kicsiny lelke. De én mégsem tudtam sutba vágni a tudós énemet. Öt év az egyetemen, még több a laborban. Kézzel fogható eredmények, racionalitás és logika. Ez voltam én, ami a lehető legtávolabb esik egy gyermek lelkületétől. Túl rideg, túl számító, neki pedig még játékból kellett volna, hogy álljon a világ. 

Meggondolatlan szavaimmal összetörtem benne valamit.

Zita ezután már nem szólt hozzám. Először azt hittem, megsértődött rám, aztán kiderült, hogy az apját szintén szóra sem méltatja, az iskolában pedig egyáltalán nem hajlandó olvasni, felelni, sőt még a barátaival sem beszélget. Kerülte a mamát is, csak a kórterem ajtajáig merészkedett, de már nem ült le mellé, nem hallgatta a meséit, mint régen. Félt. Pedig hogy imádták egymást! Még egyetemista voltam, amikor a kislányom megfogant, így hogy be tudjam fejezni a szakdolgozatot, Zita rengeteg időt töltött a nagyinál. Mivel édesanyám egyetlen unokája volt, még óvodás korában is sokat sétáltak a parkban, együtt mentek a játszótérre, a hétvégi ebédekkor egymás mellett ültek az asztalnál. Néha irigyeltem is a kapcsolatukat. Egy meghitt, zárt kis világot alkottak, amihez én csak asszisztálhattam. 

Ám a szomorú hír következtében Zita bezárkózott, ami csak rosszabb lett, mikor kimondták az elkerülhetetlent: az édesanyám elhunyt, a szervezete már nem bírt tovább küzdeni a kórral. A hírre mindenki felkészült már elméletileg, de van, amire hiába számít az ember, mégis váratlanul éri. 

Szabadságra mentem, napokig sírtam, de nem csak az édesanyámért vagy önmagamért, hanem az én kis Zitámért is. Mert ő semmi jelét nem mutatta, hogy kapcsolatba szeretne kerülni a külvilággal. Vérfagyasztó csendben ült a sarokban a macijával és egész nap csak rémisztő, sötét ábrákat rajzolt. Figyelt ránk, ha beszéltünk hozzá, integetett, bólintott és ingatta a fejét, viszont egy hang sem jött ki a torkán és egy könnycsepp sem permetezte az arcát. A pszichológus azt mondta, szelektív mutizmus. Érzelmi megrázkódtatás okozta némaság. 

Kegyetlen szavak ezek egy édesanyának. Magamat okoltam. Én mondtam azt neki, hogy nincs Mennyország, hogy mama a légüres semmibe távozik. Én némítottam meg az okos és tehetséges lányomat.

Borzalmas érzés egyszerre elveszíteni egy anyát és egy gyermeket is.



Napokkal később a férjem hazaállított egy kölyökkutyával. Nem terveztük és nem is meglepetésből vette. Borzalmas állapotban találta az utcán, kidobhatták szegényt. Amikor a párom lepakolta az apró, didergő testet egy párnára, Zita tekintetében újra látni véltem az érdeklődés szikráját. Először azt hittem, a képzeletem játszik velem, ám amikor a kis, nyöszörgő csöppség mellételepedett és két hét után először kérdezni kezdett, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Igaz, nem engem faggatott, hanem az apját, de már ez is mérhetetlen örömmel töltött el.

− Pici – motyogta Zita. – Ho−ho−hogy került az utcára? – dadogott a szentem, de legalább beszélt.

− Vannak rossz emberek, akiknek nem érték az élet.

− M-Mi az az é-é-élet? Ho-hogyan lesz? Miért?

− Az élet csoda és a születés egy nagyszerű dolog. Tudod, amikor…

− Akkor miért halunk meg? – vágott közbe mérgesen.

− Mert ez egy körforgás, szívem. Ha valami elkezdődik, véget is kell, hogy érjen. Ez sokszor szomorú, de ez az élet rendje. Van egy bizonyos idő, ami azért adatott nekünk, hogy boldogságot lopjunk mások szívébe, mosolyt az arcára, és mindez fordítva is igaz. Aztán egyszer csak véget ér, hogy átadjuk a helyünket másoknak… Meg kell becsülni az itt töltött időt, hogy később ne bánjuk, hogy távoznunk kell.

A férjem megtalálta a szavakat, amik egy ateista szájából is igazan és szépen hangzanak, nem kellett kegyes hazugságokat elhintenie. Persze, ezután jött a közgazdasági és ökológiai maszlag is, hogy a népesség túlszaporodása esetén a bolygónk belerokkanna a megterhelésbe, de a beszéd ezen része már csak a páromat érdekelte. Zitának elég volt az első pár mondat, én pedig képtelen voltam tovább figyelni a férjem okfejtését, mert annyira meghatódtam a szép szavai hallatán. Így aztán, amikor a temetésre is sor került, a kislányom már megbékélve meg mosolyogva léphetett a gödör mellé és szórhatta a földet elhunyt nagyanyja koporsójára. Sokan sírtak, részvétet nyilvánítottak, imádkoztak és rimánkodtak, ezért hát nem volt csoda, hogy páran megdorgáltak, amiért hagyom, hogy a lányom ilyen szemérmetlenül mosolyogjon egy ennyire gyászos és szomorú eseményen. Pimasznak gondolták, nem odaillőnek, ám amit Zita a sír mellett mondott, mindenkinek magyarázatott szolgáltatott:

− Nyugodj békében, mama – ismételte a szavakat, amiket már mindegyikünktől hallott, majd hozzábiggyesztette: – Odafenn találkozunk. 

Mérhetetlenül büszke voltam rá. Rájöttem, hogy talán bölcsebb mindegyikünknél. Zita nagyon szerette a nagyiját, ezért tudtam, hogy a mosolya nem rosszindulatú vagy zavart. Egy ígéret volt és a megnyugvás, mert ő már tudta: nem a vég érkezett el, hanem egy új kezdet. Neki is, nekünk is.

A következő pillanatban pedig három hét óta először megfogta a kezem, egymásra mosolyogtunk, majd lassan elballagtunk, miközben friss avar ropogott a talpunk alatt. Azt hiszem, ekkor bocsátott meg nekem a tétovázásért.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy örökké haragudjunk.



Megjegyzések

Facebookon is!

Népszerű bejegyzések